Magyarország számára az elmúlt hét arról szólt, aminek egy európai uniós ország életében természetesnek kellene lennie: a miniszterelnök tárgyal, szövetségeseket keres, és jelen van ott, ahol eldőlnek az Európát érintő fontosabb kérdések. Magyar Péter korábbi varsói, bécsi és brüsszeli útjai után Berlinben és Párizsban járt, vagyis az Európai Unió két legfontosabb államában folytatta azt a diplomáciai visszatérést, amely néhány hónappal ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt. Ezután az ír kormányfőt fogadta: júliustól Dublin veszi át az EU soros elnökségét.
Magyarország már nem kívülről figyeli az uniós folyamatokat, hanem az alakításukra törekszik.
Elvileg magától értetődőnek kellene lennie annak, hogy egy uniós miniszterelnök EU-s kollégáival tárgyal. Az elmúlt másfél évtizedben azonban leszoktattak bennünket arról, hogy magyarként büszke európai polgárnak is érezzük magunkat. Az unióellenes kampányok, a Brüsszelt démonizáló plakátok, a minden külföldi bírálatot a nemzet elleni támadásként értelmező politikai nyelv lassan elérte, hogy az Európai Unió, Berlin vagy Párizs neve is fenyegető árnyékot vessen a közbeszédre. Mintha egy bizarr, beteg világba csöppentünk volna, ahol a szövetségesből ellenség, a támogatásból zsarolás, a közös döntésből paktum lett.
Ehhez képest a mostani találkozók valódi politikai lélektani fordulatot jeleznek. Nem azért, mert minden vita véget ért volna Budapest és az európai államok között. A jelentőség abban rejlik, hogy az ország visszakerült a tárgyalóasztalhoz. Ott foglal helyet, ahol az ukrajnai háború támogatási kérdéseiről, az európai versenyképességről, a bővítésről, a költségvetésről és az unió politikai önvédelméről beszélnek. Ez önmagában is komoly változás ahhoz képest, hogy nemrég Magyarország neve sok európai fővárosban a vétóval, a zsarolással, a megbízhatatlansággal és az orosz érdekekhez való feltűnő közelséggel kapcsolódott össze.
A magyar választási eredmény ezért vált európai üggyé. Friedrich Merz és Emmanuel Macron is úgy beszélt róla, mint amely reményt adott az egész kontinensnek: igenis létezik recept a populizmus terjedése ellen. Európában évek óta azt figyelik, hogyan lehet megállítani a szélsőjobb előretörését úgy, hogy közben ne sérüljön a demokratikus intézményrendszer. Magyarország sokáig intő példa volt, most hirtelen laboratóriummá vált: azt mutatja, miként lehet piros lapot felmutatni egy olyan ideológiának, amely saját leválthatatlanságát tekintette a legfőbb politikai üzenetének.
Ezt jelezte az a jelenet is, amikor Magyar Péter és Friedrich Merz közös sajtótájékoztatóján egy német újságíró arról kérdezte miniszterelnökünket, milyen tanácsot adna az AfD-vel szembeni fellépéshez. Magyar Péter helyesen elhárította a kérdést, elvégre a német demokrácia gondjait csak Németország maga oldhatja meg.
A nemzetközi találkozókon Magyar Péter komoly tapasztalatot is szerezhet. Az egyes fővárosokban eltérőek a reflexek, a történelmi érzékenységek. Jó példa erre a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúban tett megjegyzés a jobboldali populistákkal szembeni tűzfal esetleges átértelmezéséről. Ez Rómában teljesen másként hangzik, mint Berlinben, ahol rendkívül kényes kérdés a kultúrharcra törekvő AfD felemelkedése miatt. Ha ott valaki a jobboldali radikális pártokkal szembeni tűzfal eltörléséről beszél, akkor felmerül a kérdés – amint ezt a FAZ újságírója fel is vetette –, hogy ez az AfD-re is vonatkozna?
A magyar diplomácia újjáépítése ezért nem diadalmenet, inkább tanulási folyamat. De most legalább van mit és van honnan tanulni.
Ez nagy különbség ahhoz képest, amikor Magyarország külpolitikája abból állt, hogy éppen milyen légből kapott ideológiával magyarázzuk az ország teljes elszigetelődését. Budapest ismét része akar lenni az európai főáramnak, méghozzá olyan országként, amely tudja, hol vannak az érdekei: a nyugati szövetségi rendszerben,
A mostani európai lelkesedés ellenére a bizalom visszaszerzése nem lesz gyors folyamat. Magyarország azonban újra Európában keresi a helyét. Igen, Európában.