Az uniós migrációs megállapodás pénteki életbe lépése azért is fontos pillanat, mert Magyarországon erről a kérdésről sem lehetett értelmes és érdemi társadalmi vitát folytatni. A Fidesz érájában a menekültügy nem szakpolitikai kérdés, biztonsági és humanitárius probléma együttese volt, hanem primitív propagandaeszköz. A kormányzati gépezet nem arról beszélt, mit tartalmaz az uniós paktum, csak azt sulykolta, hogy Brüsszel menekültek befogadására akarja kényszeríteni Magyarországot, miközben Orbán Viktor megvéd bennünket a migránsoktól.
Sokan ezt el is hitték. A 2015-ös menekültválság valóban megrázta Európát, az uniós intézmények sokszor késve és bizonytalanul reagáltak, a tagállamok pedig egymásra mutogattak. A magyar kormány azonban ebből nem valamiféle általános tanulságot szűrt le, hanem tartós politikai fegyvert kovácsolt. A kormányzati propaganda mindent egy kalap alá vett: a háború elől elmenekülteket, az embercsempészeket, a terrorveszélyt és Brüsszelt. Így a migrációból egyetlen félelmetes ellenségképet gyártott.
Pedig az uniós paktum lényege éppen az, hogy Európa megpróbálja rendezettebb keretek közé szorítani azt, amit az elmúlt évtizedben gyakran csak válságkezeléssel próbált fékezni. A megállapodás szigorúbb regisztrációt ír elő a külső határokon, biometrikus adatfelvétellel, biztonsági ellenőrzéssel és előszűréssel. A kevés eséllyel menedékjogot kapó kérelmezők ügyéről gyorsított, a határon folytatott eljárásban dönthetnek. Az elutasítottak visszaküldését egyszerűsítenék, és az EU egyre nagyobb szerepet szán a harmadik országokkal kötött megállapodásoknak is, hogy a migrációs útvonalakat már Európa határai előtt fékezze.
A paktum másik eleme a szolidaritás, amely szintén nem azonos a kötelező betelepítésről szóló kormányzati rémképpel. A tagállamok többféleképpen segíthetik a nagyobb nyomás alatt álló országokat: menedékkérők átvételével, pénzügyi hozzájárulással, szakemberekkel, technikai támogatással vagy határvédelmi kapacitással.
Bár az utóbbi évben csökkent az EU-ban benyújtott menedékkérelmek száma, a bevándorlás szabályozása elengedhetetlen volt. Az EU-ba irányuló migráció ugyanis tartós kihívás marad az uniós intézmények számára. A Szaharától délre fekvő afrikai országokban továbbra is magas a születésszám, miközben Európa népessége öregszik és több országban fogy. Aki azt állította, hogy elég egy kerítést építeni és nemet mondani Brüsszelre, az nyilvánvalóan nem a problémát kívánta kezelni.
Európának egyszerre kell megvédenie a külső határait, megőriznie a menedékjog lényegét, gyorsabban visszaküldenie azokat, akik nem jogosultak védelemre, és rendezett, törvényes csatornákat nyitnia azok számára, akikre a gazdaságának szüksége van. Ez rendkívül nehéz egy olyan közösségen belül, ahol a földrajzi helyzet, a történelmi tapasztalat, a közvélemény és a belpolitikai érdek országonként más. A migrációs paktum ezért nem csodaszer, inkább kísérlet arra, hogy az EU legalább közös nyelvet és eljárásokat találjon egy tartós kihívás kezelésére. Az már más kérdés, hogy ez a rendszer mennyire állja majd ki az idő próbáját.
