A világrend nem magától alakul. A politikusok kiemelt felelőssége, hogy a békesség vagy az erőszak felé halad-e. Kérdés, közülük hányan és mikor ébrednek rá, hogy ideje lenne felhagyni az erőszakra épülő politizálással, és mikor teremtik meg a feltételeit annak, hogy lassuljon vagy legalább korlátok közé kerüljön a fegyverkezés elszabadult spirálja. Merthogy ezen csak a gyártók és a kereskedők gazdagodnak meg, miközben a számlát a teljes lakosság fizeti.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene áldozni a haza védelmére, hiszen az mindig kiemelt nemzeti szempont. A társadalmak hosszú távú biztonságát azonban elsődlegesen nem a fegyverkezési verseny, hanem a gazdasági stabilitás és az együttműködés erősíti.
A jelenlegi trendek mégis a militarista gondolkodás és a nagyhatalmi erőfitogtatás fölényét mutatják. A cél a „másik” legyőzése, de legalább tartós meggyengítése. Az erőfeszítések jobb esetben is csupán a katonai erőviszonyok kiegyenlítésére, ütközőzónák, érdekszférák kialakítására irányulnak. A diplomáciai úton történő béketeremtés szándéka csak elvétve bukkan fel.
Ha ez a tendencia folytatódik, az érdekszférák kialakulásával új vasfüggöny leereszkedésének nézünk elébe, ami a fegyverkezési verseny további eszkalációjával jár.
Ennek végeredménye pedig nem a nagyobb biztonság, hanem egy globális katonai konfliktus növekvő kockázata, szélsőséges esetben az emberiség pusztulása.
Célszerűbb lenne, ha a politikusok a katonai logika helyett, vagy azzal párhuzamosan olyan biztonsági térség létrehozásán is fáradoznának, amelyben valamennyi nemzet „otthon” érezheti magát, nem kell tartania a szomszédok támadásától, ahol olyan mechanizmusok működnek, amelyek megelőzik az erőszakot.
Létezik ilyen történelmi példa, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az Európai Unió. Eredetileg két, történelmileg ellenséges nép, a német és a francia közötti megbékélésről szólt, akik ennek szellemében alapították meg másik négy állammal együtt a Szén- és Acélközösséget 1951-ben. Azóta a gazdasági együttműködés a külpolitikára és a védelempolitikára is átterjedt, a hat állam egykori békeklubja pedig mára huszonhét tagot számlál. Sőt, jó remény van arra, hogy belátható időn belül nagyobbodni fog.
Egy ilyen, közös biztonságra épülő zónában a kis államok is sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint az érdekszférák világában, ahol az „erősek” kényük-kedvük szerint dönthetnek a sorsukról. Kis államként érdemes tudatosítanunk, hogy ez a modell garantálja a résztvevők teljes egyenlőségét, nagyságuktól és erejüktől függetlenül.
Míg az érdekszférák logikája kirekesztő, a közös biztonsági zóna befogadó. Nem lenne jobb a befogadás békességébe belesimulni, mint a kirekesztettségből fakadó ellenségeskedésben vergődni?
A jelenlegi viszonyok között hiba lenne azt remélni, hogy a kockázatok megszűnnek, ha netán részleges békekötésre vagy tűzszünetre kerül sor Oroszország és Ukrajna között. A pusztán erőalkukra épülő megállapodások a tüzet talán lefojtanák, de a hamu alatti parázs megmaradna és újabb fellángolással és pusztítással járna. Nemzedékek áldozatába kerül a károk felszámolása.
A tárgyalások láthatóan zsákutcába jutottak. Ilyen esetekben érdemes alkalmazni Dwight Eisenhower elméletét: ha elakadsz egy tárgyaláson, növeld meg a teret! Tágítsd ki a kontextust, hogy a felek ne egy fix torta szeletein vitatkozzanak, hanem új értékeket hozzanak létre!
Ez az új érték egy befogadó, széles körű biztonsági rendszer lehetne, amelyet a tagállamok szuverenitásuk megőrzése és a megnemtámadás garantálása mellett alapítanának. Ebben a tágabb keretben már megoldást lehetne találni a ma feloldhatatlannak látszó dilemmákra az orosz revizionizmustól, imperializmustól kezdve a NATO terjeszkedésén át, a szuverenitás és területi integritás, a neonácizmus kérdéséig. A jelenlegi feltételrendszerben ezek a viták meddők. Ráadásul a politikusok közötti megállapodás az arcvesztés és a hatalomvesztés kockázata miatt szinte lehetetlen.
Ha a folyamat megindítása legfelső szinten nem reális, akkor azt alacsonyabb, szakértői szintre kell helyezni. Tudvalevő, hogy a „szakértői szint” a diplomácia fontos, sajnos újabban gyakorta mellőzött tartozéka. Napirendjére pedig egy perspektivikus és szélesebb témakört, a háború utáni rend megteremtését, egy pán-európai biztonsági struktúra, ha úgy tetszik, szövetségi rendszer létrehozatalát kellene tűzni. Ebben a szakaszban a kormányzati mandátumoktól mentes párbeszéd módszerét szükséges alkalmazni.
Ez a kultúra tenné lehetővé ugyanis, hogy a résztvevők valóban meghallgassák és meghallják a „másik” aggályait, szorongásait, és közös ajánlásokat fogalmazzanak meg. Ezek már szolgálhatnának kormányzati mandátummal felruházott szakértői tárgyalások alapjául, és elvezethetének a felsőszintű megállapodásokhoz.
Erre a feladatra a tudósok közössége a legalkalmasabb, ahol a problémák politikamentes feltárása a munka természetes velejárója. A folyamat megindításához nem szabad előfeltételeket szabni. Ez a párbeszéd halála. A fórum legyen befogadó, nemzetközi szakértők széles körével, ami sokat segíthetne a tárgyilagosság megőrzésében és a szélesebb perspektívájú, akár eurázsiai dimenziójú, közös gondolkodásban.
Ha az orosz és ukrán kormányzati delegálás egyelőre nem megoldható, a kormányaiktól függetlenül, külföldön tevékenykedő akadémikusokat kell meghívni. Részvételükkel példát mutathatnak arra, hogy a párbeszéd háborús körülmények között sem ördögtől való.
Bár a bizalom megteremtése az „agresszor” és az „áldozat” között elsőre lehetetlen küldetésnek tűnik, tudni kell, hogy a párbeszéd hidakat épít, nem falakat.
A folyamatot elősegíthetné néhány magas szintű, támogató nyilatkozat is. A párbeszéd gondolatát néhány európai vezető, többek között a francia és finn elnök, valamint az olasz kormányfő már felvetette. Egy közös felhívás komoly súlyt adna az ügynek, és pozitív választ válthatna ki az orosz félből is, hiszen Putyin újévi diplomáciai köszöntőjében, Lavrov külügyminiszter pedig több beszédében szintén utalt a párbeszéd fontosságára.
Mikor lenne mindez esedékes? Számos szakértő a békét évtizedes távlatban látja. Sokan a felek kimerüléséhez vagy vezetőváltásokhoz kötik. De van-e értelme várnunk, és még évekig a konfrontáció pusztító, romboló körülményei között, az eszkaláció árnyékában élnünk? Nem lenne észszerűbb a közös biztonsági térről szóló diskurzust akár már “holnap” megkezdeni?
Európa az 1975-ös Helsinki folyamat során egyszer már képes volt arra, hogy a hidegháború közepén közös biztonsági nyelvet találjon és párbeszédet folytasson. A kérdés most sem az, hogy szükség van-e egy új európai biztonsági párbeszédre, hanem az, hogy lesz-e politikai bátorság annak megkezdésére.
Az új magyar kormány előtt történelmi lehetőség áll, hogy nemzetközi bizalmi tőkéje birtokában csatlakozzon a békességet párbeszéd útján keresők köréhez, és bátorítsa egy biztonságos, közös jövő kialakítását.
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.