Első pillanatra azt gondolnánk, magától értetendő fogalmakról van szó, nem is érdemes külön időt, energiát szentelni vizsgálatukra. Azonban az április 12-i kormányváltás után egyáltalán nem fölösleges szemügyre vennünk a közélet általános gondolkodás-kultúráját, kiemelve az új kormányoldal és az új ellenzék kritikai és önkritikai hajlandóságát a politikai csatározások lezajlásában.
A gondolkodás misztériuma
A gondolkodás általános szerepének megítélésében valamennyien egyetérthetünk: nélkülözhetetlennek tartjuk azt mind a társadalom történetében, mind az egyes egyének életében. Továbbá beláthatjuk, a gondolkodás kultúrájának vizsgálata nem annyira a mindenkori aktuális politika szempontjából fontos (bár nem tudjuk azt mellőzni), hanem az egyetemes civilizációs fejlődés vonatkozásában. A döntő kérdés éppen az, hogy a mindenkori gondolkodás-kultúra helyzete, szintje milyen szerepet tölt be a történelem alakulásában: szolgálja-e vagy hátráltatja a haladást. Alapvető dilemma, hogy maga az ember milyen színvonalon gondolkodik a világ folyásáról, benne önmaga szerepéről, lehetőségéről. Nem tudjuk elégszer hangsúlyozni a gondolkodás egyetemes fontosságát. Nem véletlen, hogy a bölcselet- és a művészettörténet folyamatosan hangsúlyozza a gondolkodás általános jelentőségét, vagy éppenséggel mély csodálatát fejezi ki. Elég emlékeztetnünk Arisztotelész rajongására: a gondolkodás, a szellem pallérozása már önmagában intellektuális élvezetet okoz. Azután utalhatunk Descartes ismert állítására („gondolkodom, tehát vagyok”), amely lételméleti síkra emeli a gondolkodás folyamatát, művelésének módszertani kételyei pedig már előre is mutatnak írásom további (a kritikus gondolkodás és az önkritika) pontjaira. Ha a hazai költészetből keresünk példát, aligha találnánk kifejezőbb alkotást Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című híres költeményénél. A „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” indokolt sorát némileg átfogalmazva azt kérdezhetjük: „ment-e a szellem művelésével, a gondolkodás alakulásával a világ elébb?” Bizonyára sokunk elfogadná a költő „igen” válaszát. Ám nem szükséges folytatnunk a példákat. Mindenki, a köznapi ember is belátja, hogy ha kellő körültekintéssel, tudatos felkészüléssel, türelmesen átgondoljuk közvetlen konkrét feladatainkat, közelebbi-távolabbi céljainkat, akkor nagy valószínűséggel könnyebb, hatékonyabb, töretlenebb lesz az életünk. Tehát van értelme a gondolkodásnak, és jobban jár, aki a dolgokat mélyebben is át akarja és tudja gondolni.
A gondolkodás fontosságának valódi felismerése és helyes művelése – elviekben – könnyű választásnak, józan követelménynek tűnik. Azonban ha a mai közéleti és politikai gondolkodáskultúránk tényleges állapotára tekintünk, akkor már egyáltalán nem lehetünk megelégedve. Azt tapasztalhatjuk, hogy a politikusok, az ún. megmondóemberek, a nyilatkozók, az újságírók, a népszerű műsorok, rendezvények előadói, a közéletben résztvevők nem elhanyagolható köre nem tud pontosan fogalmazni, képtelen megérteni a másik ember gondolatmenetét, formális és lapos beszélgetésekben vesz részt, nem beszélve az alacsony színvonalú vitakészségről. A különböző beszélgető- és vitaműsorok sokszor azzal zárulnak, hogy nem is úgy gondolta az illető, ahogy partnere értelmezte. Általánosságban kijelenthető, hogy gondjaink vannak a szövegértelmezéssel. Gondoljunk például az utóbbi PISA-felmérés figyelmeztetésére, amely szerint a magyar adatok a nemzetközi rangsor utolsó helyeit foglalják el. A felnőttek is hajlamosak kényelmes sémákban gondolkodni és ítélkezni. Ha pedig a közoktatás eddigi sanyarú helyzetét, vagy a celebvilág bugyuta ajánlatait, legfőképp a mélyen és végtelenül megosztó kultúrpolitika értékbeli torzulásait nézzük, akkor könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy itt valójában elbutítás történik. Arról van szó, hogy érthetetlenül távol kerülünk a tudás, a tiszta és fegyelmezett gondolkodás gyakorlásától, tekintélyétől. Az elmúlt évtizedek nagy tanulsága – témánk szempontjából – az, hogy ma is eltökélten tanulnunk kell a helyes gondolkodás írott és íratlan szabályait. Ha a politikában, gazdaságban, közszereplésben előre szeretnénk haladni, egyáltalán nem nélkülözhetjük a precíz, világos gondolkodásmód tömeges elsajátítását, művelését. És lássuk be, mindez nem fog automatikusan, minden fáradozás, szellemi munka és tanulás nélkül ölünkbe hullani! Azt csak megszenvedhetjük: a kikínlódás terhét nem spórolhatjuk meg. Ha készek és képesek leszünk megfelelni az ilyen kihívásnak, akkor létrehozhatjuk azt az alapot, amelyen továbbléphetünk a kritikai gondolkodásmód és az önkritika fokozataiba.
A kritikai gondolkodás ereje és veszélye
Látjuk, a fegyelmezett és racionális gondolkodás önmagában érték, megvalósítása tiszteletreméltó feladat. Ám többre is törekedhetünk: gondolkodásunkat a kritikai megnyilvánulás irányába fejleszthetjük tovább. Nyilván, a pontos(abb) gondolkodás elsajátítása tanulást, komoly felkészülést igényel. Azt a jártasságot feltételezi, amikor az ember eligazodik a tények sűrűjében, a gondolatok. az érvek ütköztetésében. Aki tud egyértelműen fogalmazni, mélyebben gondolkodni, az esélyt kap arra, hogy átlássa a folyamatokat, a nagyobb összefüggéseket. Mégis, a kritikai gondolkodásmód magasabb rendű megnyilvánulás.
A bírálat, főképp a jogosan alátámasztott, a józan kételyt tartalmazó kritika tudja előrevinni a dolgokat. A megalapozott kritika akadályozhatja meg az adott viszonyok, folyamatok, intézmények berozsdásodását: segítségével esély nyílik arra, hogy gyökeres változások induljanak be politikában, gazdaságban, közösségekben, de akár a családi életben vagy az intim kapcsolatokban. Hogyan születhet egy egészségesebb együttműködés és jobb, harmonikusabb együttélés. A kritika, ebben az esetben már nem öncélú és önkiteljesedő tevékenység, hanem építő szándékú, módszerében átgondolt, előrevivő képesség, hatásában nagyon is megnyilvánuló erő. Azt szoktuk mondani: a kritika valósággal fegyverré válik, amivel sokszor nagyobb csodát tudunk művelni, látványosabb sikert produkálni, mint akár ezer tankkal, puskával, drónnal.
Ám a kritikai gondolkodás magasabbrendűsége további, az eddigieknél is fontosabb kritériumot tartalmaz: jelesül a szellemi és egzisztenciális bátorságot. A bátorság nem észbeli képesség, hanem mindenekelőtt erényt, becses morális értéket jelent. A bátor ember mély elkötelezettséggel, szilárd kiállással rendelkezik; nem fél, amikor bírálja a hatalom képviselőjét, a munkahelye vezetőjét, az üzlettársát, vagy épp barátját, netán rokonságát, családját. A feljebbvalóval (de bárki mással) való konfliktus vállalása borzasztó veszélyes magatartás, mivel az emberek (kiváltképp a politikusok, főnökök) általában nem bírják elviselni a kritikát, s következnek a durva és/vagy rejtett retorziók. A drasztikusabb eseteket (likvidálás, száműzetés, teljes jogfosztás) szerencsére magunk mögött hagytuk már, de jó néhány kellemetlenség megmaradt. Tudnánk fájó példákat hozni arra, hogyan törik meg a renitens állampolgár politikai pályáját, miképp csorbítják a kritikus gondolkodású dolgozók anyagi érdekeit. Számomra különösen meghökkentő volt, amikor pedagógusokat csaptak ki munkahelyükről (vagy maguk mondtak fel), mivel nem álltak be a sorba. A fricska sem maradt el: a 15 elbocsátott (vagy távozott) tanár „ünnepi” tablóképe elkészült, keserédes mementóul. Rájuk nagyon is igaz az ismert mondás: „gondolkodás és jellem egy személyben”. Szememben ők a legújabb hétköznapi hőseink, bátorságukat csak csodálhatjuk.
Az önkritika terhe
Azt hiszem, a legmagasabb, bár legnehezebben elérhető morális mérce az önkritikai készség és képesség. Léteznek hivatások, foglalatosságok, amelyekben nem, vagy csak gyéren buzog az önbírálat, az őszinte revideáló hajlandóság. Ilyen például a politikusi, a művészeti és a pedagógusi pálya. (Uram bocsá’, ide sorolnám a filozófusok, nem elhanyagolható részét is!) Két markáns példa: Gyurcsány Ferenc máig nem látja be a kettős állampolgárság megtagadásával elkövetett végzetes hibáját. Orbán Viktor pedig még a választási kudarca után sem vallja be, hogy rossz pályára lökte országát. Mindkét volt miniszterelnök őszinte szembenézése elmaradt saját múltja, felelőssége kapcsán.
Önmagunk (személyünk, magatartásunk, tetteink) kontrollálása, felülbírálása roppant erkölcsi elköteleződést és energiát feltételez. Az önkritika hiánya már-már az emberi természet gyarló vonására vezethető vissza, amely az adott politikai oldaltól függetlenül is megnyilvánulhat. Ezzel kapcsolatban érdemes például Francis Baconhöz fordulnunk. Ma is aktuális megállapítása, amelyet ezúttal kissé hosszabban idéznék: „Ha valamit egyszer elfogadott az emberi értelem, (...) később mindent úgy rendez, hogy az alátámassza és összhangba hozza vele. És jóllehet seregestül jelentkeznek ellentétes értelmű tények, ezeket figyelmen kívül hagyja, semmibe veszi vagy kivételekké nyilvánítja, (...) csak azért, hogy kezdetben felállított tételeinek tekintélyén csorba ne essék.” Azt hiszem, filozófusunk itt fontos mozgatórugót, negatív előjelű általános emberi gyarlóságot ragad meg, tudniillik a hiúságot. Igaz, a hiúság valamilyen formában, több-kevesebb arányban mindnyájunkban ott rejlik. Akiben viszont túlzó mértékben, arra mondjuk: végzetes hiúságban szenved. Abban biztosak lehetünk, hogy akinek életében túlteng a hiúság, egyúttal az önkritika teljes hiányában is vergődik.
A hazai politikában, közéletben – fájdalmas tapasztalat – borzasztó hatású gyűlölethadjárat zajlott. Nagy dilemma, egyáltalán ki tudunk-e törni e veszélyes magatartásból, s ha igen, hogyan. Úgy vélem, ma leginkább erre szükséges megoldást találnunk. „Akit gyűlölünk”, figyelmeztet Spinoza, „azt megsemmisíteni törekszünk”. Bizonyos vagyok abban, hogy az előző kormány bukásában nagy szerepet játszott a gyűlöletcunami – ahelyett, hogy élni tudott volna az önkontroll, az önkorlátozás és az önkritika erényével. S fordítva: az új kormány morális kihívása éppen az lehet, hogy tud-e tanulni az előző rendszer hibáiból. Vagyis akarja-e, tudja-e működtetni a helyes gondolkodás, a kritikai és önkritikai erények megnyilvánulásait? A morális tartalom és követelmény fontosságára általában később szokott rájönni a politika. De a legjobb eset, ha mindjárt az elején megtörténik az ilyen értékek és erények felismerése, egyértelmű vállalása és – ne féljünk a kijelentéstől – középpontba állítása. Ha nem következik be, vagy csak késve-vonakodva, akkor kisebb-nagyobb kudarcélmények, fáradságos és fölösleges kerülőutak fogják kísérni az új társadalom (politika) építését.
