A Bakonyban, egy erdészeti út mellett beszéltük meg a találkozót Erdész Gerzsonnal, akinek kérésére nem fedjük fel a lakóhelyét. Az elmúlt négy évben, amióta kint él az erdőben, páran azért megtalálták, valaki a baltáját is elemelte. Házigazdánk szerint talán nagyobb szüksége volt rá, mint neki, de azóta már zárja az ajtót. Nem mintha sok értéke lenne, hiszen amikor felszámolta a cseszneki családi házát, szinte mindent otthagyott. Azóta pedig rájött, hogy még ennél is kevesebb holmira van szüksége. Azt vallja, sőt éli, hogy a kényelem és a szabadság fordítottan arányosak. Minél kevesebb dolgot birtokol, annál kevesebbre kell figyelni, gondot viselni, és még tágasabb tér nyílik körülötte.
Az erdőn átvágva megérkezünk a takaros kis kunyhóhoz, amit Gerzson, aki korábban is építkezéseken dolgozott, saját kezűleg állított fel és rendezett be egy privát területen, a tulajdonos engedélyével és jóváhagyásával. Védjegye a reciprok tető, ahol a gerendák egymást tartják-támasztják meg. Van benne minden, amire egy embernek szüksége lehet: kényelmes ágy, teakonyha gázrezsóval, kis zuhanykabin, és ami a legfontosabb, fedél a fej felett. Mindenkinek joga van a lakhatáshoz, amit az ENSZ emberi jogok nyilatkozata is leszögez, de míg a korábbi apparátus ezt a jogot egy törekvéssé szelídítette, sokan bíznak most változásban, miután az új kormány a lakhatást is kiemelt témájává tette. Gerzson az általa tervezett kunyhók tervrajzait közkinccsé tette a honlapján, hogy ezekből bárki ötletet meríthessen, aki szeretne részben vagy teljesen saját kezűleg épített, fenntartható, egyben kulturált lakhelyet kialakítani magának. Szerinte minden megyeszékhely létrehozhatna egy „aprajafalvát”, ahol helyben lehetne megoldást kínálni a lakhatási válságra, amely a fiataloktól az időseken át a családokig egyre több embert érint.
Hálózat nélkül
A Bakony lankáin semmilyen hálózat – sem út, sem csatorna, sem elektromos- vagy gázszolgáltatás – nem elérhető, a térerő is csak szórványos. Az áramot vendéglátónk napelemből, inverterrel nyeri, ivóvízért legalább kétnaponta el kell sétálnia a közeli forráshoz, ami jóval tudatosabbá teszi az embert a vízkincs felhasználásában.
– Az ott a zuhanyzóm – mutat a napra kitett fekete kannára –, azt ide felteszem, és beállok alá, de azt a tíz liter vizet is inkább kétszerre pancsolom el. Ha úton vagyok, akkor meg a kétliteres sörös flakont használom, miután sötét a palack, jól felmelegszik benne a víz, és a nyakán van jó fogás. Korábban sokat vadkempingeztem a lakóautóvá alakított kis öreg Toyotámmal, de talán ennek már vége szakad, mert most is épp szerelőnél van. Szeretnék még utazgatni, de nem vágyom lakókocsira, azzal sokkal bajosabb parkolót keresni, jobban kiszúrják és többször elzavarják az embert.
Mostanra két luxusa maradt, amiről nem szívesen mondana le: az autó, amivel lejut a hegyről, és pár napig a civilizációt élvezi – például a három felnőtt gyermekét látogatja meg a fővárosban –, és a Nutella.
A gyerekei is jönnek hozzá, azt meséli, ők még merészebben kalandoznak, egy szál hátizsákkal járják a világot. Egyrészt úgy nőttek fel, hogy nyaranta vadkempingezett a család, másrészt édesapjuk is biztatja őket, menjenek, lássanak világot, legfeljebb megtalálja a módját, hogy pénzt küldjön a hazaútra. A kisebbik fia például Tenerifén töltött hónapokat csak oda szóló repülőjeggyel, szálláshely nélkül is elboldogulva, azóta még bátrabban megy mindenfelé.
– Én sem úgy csöppentem ebbe bele, hogy csak kijöttem ide, hanem megismerkedtem jurtásokkal, aztán hippikkel, és láttam, hogy ami az én fejemben van, az nagyon is élhető és civilizált. Ahhoz képest nem is extrém, hogy vannak, akik kimennek az erdőbe, ásnak egy gödröt, tesznek fölé ágakat, és ott telelnek át – mesél Gerzson, miközben feltűnik mellettünk egy hangosan nyávogó szőrgombóc. A kandúr egyszer csak megjelent itt a macskaelosztó-rendszer jóvoltából, és háziasította magát, ezért Gerzson úgy érzi, nem is neki lett macskája, inkább a macskának lett embere.
Walden nyomában
– Nekem nincs bajom a civilizációval, sem az emberekkel, a kíváncsiság vonzott ide – folytatja, miközben a kunyhó melletti rönkfa-asztalnál üldögélünk, amit szintén magának készített. – Beakadt nálam a Robinson-sztori, és később a Walden. Thoreau két év két hónapot töltött kint a vadonban, gondoltam, én is kipróbálom, mit jelentett neki ez az idő, és most már négy éve itt vagyok. Azóta azt is megtanultam, hogy még sokkal kevesebb cuccra van szükségem. Kilencven négyzetméterről költöztem hatra, válogattam, miket tudok ide hozni. Olyan apróságoktól is meg kellett szabadulnom, mint a lázmérő, hiszen azt érzem, ha lázas vagyok, de ilyen évek óta nem fordult elő. Egyedül egy puttony nélküli talicskaváz hiányzott, a nagy farönköket jó lett volna azon tolni. De így is hoztam olyan dolgokat, amiket nem használok. Rájöttem, hogy sokkal kevesebb a szükséglet, mint az igény. Megtanultam értékelni a technikai vívmányokat is. Nagy dolog az út, a telefon. Ami nehézség, az a rengeteg csípős rovar, főleg augusztusig. Napi több kullancsom van, ez vele jár. Aki erre nincs felkészülve, az csalódni fog. Nincs tipikus napom, de nyilván a szükségletek is kialakítanak valamilyen rendszert. Inkább az az érdekes élmény, hogy sokszor azt se tudom, milyen nap van, vagy hány óra.
Nagyon felszabadító, amikor az ember elveszik a körülötte lévő világban, és nem az időpontok határozzák meg mivel foglalkozzon, hanem hogy mihez van kedve. Cserébe ezért le lehet adni a komfortból.
Ennivalót itt magának nem termel – a vadak úgyis lelegelnék –, állatokat sem tart, egyszerűen mert az étkezés nem kiemelt része az életének. A szemetét az autópályák vagy benzinkutak kukáiban helyezi el, ami benne van a szolgáltatás árában. Nem használ fényvédőt, rovarirtót, sem más kemikáliát, fából is csak évi fél köbmétert, ami éppen az itthoni teljes fakitermelésből egy főre jutó mennyiség. Ezt is letörött ágakból, kidőlt törzsekből szedegeti össze, négy év alatt még egyetlen fát sem vágott ki, az építkezéséhez is vásárolta az oszlopokat, a többi anyagot bontásból kapta. A „panorámás pottyantós” vécét időnként odébb helyezi, a gödröt beássa, a talajban minden komposztként hasznosul.
Gerzson a végtelen kertjébe készített magának egy csillagleső ágyat is, nyaranta kihozza ide a matracát, és a szabad ég alatt alszik. Más méretű tér van az ember körül így, bár a szúnyogok némileg levesznek az élmény varázsából.
Felmerül a kérdés, vajon lehet-e ehhez társat találni? Gerzson szerint nem lehetetlen, a neten megismerkedett olyan hölggyel, aki hozzá hasonlóan évek óta kint él egyedül, csak egy jurtában, és bár nincsenek együtt, máig jó barátságban vannak. A házastársaknál inkább az a bökkenő, hogy nem feltétlenül egyszerre jutnak el arra a pontra, hogy ennyire drasztikus változást szeretnének az életükben, míg a kisgyerekeseknél ott a tankötelezettség, ami miatt nehéz kilépni a rendszerből.
Ketreces vagy szabadtartás?
A kérdésre, hogy vajon megéri-e a sok kényelmetlenséget elviselni a szabadságért cserébe, Gerzson kérdéssel válaszol:
– Megéri ketreces tartásban élni a városban? Semelyik nem jobb vagy rosszabb, csak más. Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya. Én ezt ilyen lazán nem is tudom már sokáig csinálni az alkalmi munkáimból. De már egyre kevésbé vagyok aggódós. A világ szerintem intelligens tervezés eredménye, nem a véletlen folytán jött létre. Nem gondolom, hogy egy gondviselés gondoskodna az emberiségről, mert akkor nagyon rossz eredményességi rátával csinálja. Sok ártatlan és jó embernek van komoly problémája, nekem könnyebb ezt összeegyeztetni azzal, hogy nem szól bele felsőbb hatalom. De jó kérdés, létezik-e szabad akarat, vagy a múltunk következményei határozzák meg a jelenünket – teszi hozzá mosolyogva.
Az erdőben valahogy több tér nyílik az élet értelmén való gondolkodásra – nyugtázzuk. És a természet szépségére való rácsodálkozásra is, ahogy épp ellibben előttünk egy tarka lepke.
– Van, amit az ember csak sokadjára lát meg – helyesel Gerzson. – Én azért nem vagyok nagyon spiri. Az is soknapos gondolkodást igényelt tőlem, hogy egy hatszögletű reciprok tetős házban miért érzem jobban magam, mint egy téglalap alakúban. Amire rájöttem, és le is írtam az oldalamra, az annyi, hogy a kör- vagy sokszög alakú térben az ember kevésbé kontrollált környezetben van.
Mivel nem tudom pontosan, hol van mögöttem fal, nem tudom a saját pozíciómat se meghatározni, kicsit el tudok veszni a térben, ezért mindig van valamilyen szintű jelenlét vagy szemlélődés. A reciprok tető is felfelé viszi a tekintetet, ami más terekben nem történik meg.
– A sarkoknak is van előnye, például be lehet oda tolni a mosógépet.
– Az én mosógépem az a műanyag vödör, benne egy vécépumpával – mutatja kacagva Gerzson. – Bementem a drogériába, és kértem ökomosószert, amit kiönthetek. Hogy tényleg lebomlik-e, azt nem ellenőrzöm, így is annyi minden fölött kell az embernek kontrollt tartani. Ez a kis mosószer sokadrangú ahhoz képest, ahogyan én károsítom a bolygót. Az autóval és a húsevéssel főként, és talán az AI-val is. Nehéz felmérni, ha a ChatGPT-vel elmagyaráztatjuk magunknak, hogyan éljünk ökologikusabban, azzal vajon épp mennyit ártottunk. Én arra szoktam használni, hogy energetikai adatokat számoljon ki, amiket persze aztán le kell ellenőrizni.
Közben a Facebook-oldalán többen is kommentelik, hogy ez biztos AI, mire Gerzson készített egy vicces videót arról, milyen lenne, ha valóban a mesterséges intelligencia építene helyette kunyhót, persze az elmaradhatatlan macskákkal.
Rezsi- helyett méretcsökkentés
– Alapvetően nem tartom normálisnak, hogy egy fél életet áldozni kell arra, hogy az ember lakjon valahol – folytatja Gerzson a motivációról mesélve. – Ráadásul egy lakás nem ér véget ott, hogy kifizeti az ember a 25 éves hitelt. Közben már megkezdődnek a felújítási feladatok, ott vannak a folyamatos fenntartási költségek, különösen a hőenergia-biztosítás, amire már vannak zseniális megoldások.
– Csak nem a rezsicsökkentés? – vetjük közbe ironikusan.
– Azt én máshonnét közelítem meg – nevet Gerzson. – Például van a passzív ház, ami egy teljesen leszigetelt épület, amelyet nem ablakokkal, hanem hőcserélővel szellőztetnek, minden egyes helyiségét. A levegő keringetését, így a hőmérsékletét is egy számítógép vezérli, amit már egy napelem is tud működtetni. Csak olyan magas a bekerülési költsége, hogy keveseknek futja rá.
Egyszer kiszámoltam, Mészáros Lőrinc amúgy felfoghatatlan mértékű vagyonának hússzorosából lehetne annyira korszerűsíteni és szigetelni az összes itthoni házat, hogy a jelenlegi 20 százaléknyi megújuló energiánk elég lenne az igényeink 33 százalékára.
Kicsit lassítaná ugyan a szakadékba futást, de erre én nem látok gyorsabb megoldást, mint a méretcsökkentést. A fűtött terület jóval kisebb kell legyen annál, amit megszoktunk. Ezzel a bekerülési és a fenntartási költségek is drasztikusan csökkennének. Aztán csak arra kellene nagyon figyelni, hogy az erdőterületeink ne zsugorodjanak, inkább nőjenek.
– A most felnőtt korosztály életében ezek a problémák már jelentősek lesznek, ezért sokkal fontosabb számukra a természetvédelem, és nagyobb változásokat is szeretnének – szúrjuk közbe.
– Nehéz is nekik mit mondani, mert itt hagyunk egy tönkretett, kizsákmányolt bolygót, egy kaotikus és igazságtalan társadalmat, és azt mondjuk nekik, kövessétek a hagyományokat, meg tiszteljétek a felmenőiteket. Hát egy frászt! Én azt mondom, legyenek lázadók, keressenek új utakat. Itt ez az ipari forradalom óta fennálló kapitalista rendszer, amivel elértük ezt a csodás eredményt, lehet, nem ezt kellene folytatni, meg javítgatni. Én sem tudom a megoldást, csak azt, hogy egy fiatalt sem buzdítok arra, hogy kövesse a szülei példáját. Szoktak is ennek a szülők örülni. De közben az „Albérleti kaució vagy kunyhó?” című videómat több mint egymillióan nézték meg, köztük rengeteg fiatal. Nem is gondoltam volna, hogy ez így berobban. A kunyhóépítő vállalkozásom terve még nem is tart itt, mint amekkora az érdeklődés.
Aprajafalva megyénként
Érdekes kettősség, mennyi lehetőség, szabadság, és mekkora biztonságérzet rejlik ebben az életformában, amit vendéglátónk négy éve idekint megtapasztal – és amit épp hogy elveszítenek, akik a városban hajléktalanná válva a társadalom peremére szorulnak. Gerzsonnak a rendszerszintű változtatásokra is vannak javaslatai, amivel még a hajléktalanság is kezelhető lenne.
– Szerintem ott siklik el a dolog, hogy a lakhatást életstílusként értelmezik a törvények, holott ez olyan, mint a levegővétel: nem tud nem lakni az ember. Ha azt nem tilthatjuk meg, hogy kabátot vegyen valaki, mert fázik, milyen alapon tiltjuk meg, hogy legyen tető fölötte? – teszi fel a költői kérdést. – Az, hogy valaki egy szobányi épületet építhessen magának, nem függhet városrendezéstől, sem a településképtől.
Szeretném, ha lenne ilyen kategória, hogy saját felelősségre létrehozott ideiglenes menedékhely, erre kaphasson az ember lakcímkártyát, amit elfogad a bank vagy a biztosító, és ez ne legyen engedély- és bejelentésköteles. A 35 négyzetméteres felső határ itt is működhetne, van egy törvény, aminek a módosításával már lehetne lakhatási célú, önrendelkező építkezést folytatni.
Ez körülbelül egy szobányi méret, amiben már egy pár is életben tud maradni, és biztonsági szempontból sem igényel olyan technológiai-mérnöki tudást, ami miatt azt mondanám, nagyobb a kockázata egy ilyen épületnek, mint annak, hogy valaki kint fagyjon meg.
A hajléktalanság megoldásában a szolidaritás is kulcskérdés, hiszen könnyen ítélkeznek az emberek, elindul az áldozathibáztatás, miért került valaki ilyen helyzetbe. Gerzsonnak erre is van ötlete, például megyeszékhelyenként ki lehetne jelölni egy területet, ahol ki lehetne alakítani egy „aprajafalvát” kis parcellákkal. Maradék vagy kicsit hibás építőanyagot szerinte a cégek is adnának a társadalmi felelősségvállalás jegyében, de ott a vályog is, mint fenntartható és olcsó építőanyag. Az önkormányzat nyithatna szerszámkölcsönzőt, lehetne adni az embereknek terveket, szaktudást, szervezni workshopokat, ezen túl pedig mindenki használhassa a kreativitását. Azzal érvel, hogy amikor valaki már több éve benne van a hajléktalanságban, sokkalta nehezebb onnan visszahozni, mint rögtön azután, hogy valakit kilakoltatnak, vagy válás miatt az utcára kerül, ami két nagyon gyakori eset.
– Ezen a ponton még az a könnyebb választás, ha én bütykölök magamnak valamit, nem pedig bemegyek egy tömegszállóba vagy az aluljáróba, és mindent elengedek. Itt még meg lehetne fogni a probléma a jelentős részét, és az emberek azt érezhetnék, hogy van ebben a világban néhány négyzetméter, ami fölött rendelkezhetnek, ahonnét újra el tudják indítani az életüket – vélekedik Gerzson. – Persze sokan félnek, hogy akkor elszaporodnának a tákolmányok, amik nem biztonságosak. De illegális tákolmányok most is vannak, és a kényszerbontás árnyékában nem sokat invesztálnak bele az emberek. Ha nem fenyegetné ez őket, több energiát tennének bele, és biztonságosabbak is lennének. De egy aluljáró sem biztonságos, és az utcán megfagyni sem az.
Szerintem egy társadalmat nem kényszerrel, hanem lehetőségekkel kell mentesíteni. Az emberek többsége nem akar hat négyzetméteren élni, de még húszon sem. Mihelyst lehetőségük lesz, ebből ki fognak lépni.
Ezt a megoldást vagy az fogja használni, aki annyira tudatos, hogy nem akar több energiaforrást használni, mint ami rá jut a bolygóból, akkor ezt miért büntetjük? A másik, aki pedig nem engedhet meg magának többet, akkor ezt miért nem hagyjuk?
Az elmúlt pár évben ráért ezeken gondolkodni, és technikailag is kidolgozni pár makettet – ezeket meg is mutatta nekünk a szabadtéri műhelyében. A reciprok tető ötletét korábban egy YouTube-videóban látta, már akkor eldöntötte, hogy szeretne ilyet csinálni. Azóta sokat fejlődtek, finomodtak az ötletei, bár a famegmunkálásban szereti az organikus formákat megtartani, azokból alkotni, így minden bútora egyedi, naturális.
Később elkísértük a forráshoz, megkóstoltuk a hűs vizet, láttunk szabadon legelő lovakat, fák között megbújó kis házikót udvari kemencével, ahol nyaranta gyerekek táboroznak. Közben arról mesélt, hogy a vadászidény miatt őszre szeretne egy másik bázist is létrehozni. Az állatok sosem bántották, de az zavarja, hogy ilyenkor délutántól már nem lehet járkálni az erdőben, ezért egy barátja Balaton-felvidéki telkén építene egy újabb kis kunyhót. Beszélt a kedvenc regényeiről és filmjeiről, amelyek inspirálták, mint a Ne hagyj nyomot! és Az út a vadonba. Gyűjtöttünk vadmentát, vadfokhagymát és óhatatlanul pár csípést is. Találkoztunk biciklistákkal és útba igazítottunk túrázókat, az inkognitónkat végig megőrizve.
Ez a világ addig maradhat ilyen békés és szabad, amíg nem válik szelfiponttá vagy zarándokhellyé. Aki valóban kíváncsi erre az életformára, annak nem is egy koordinátát érdemes keresnie a térképen, hanem önmagának feltenni a kérdést: mit jelent számomra jól élni? Mi ebből a valódi szükséglet, és miről tudnék lemondani egy szabadabb és fenntarthatóbb életért?
