Az ember néha már nem tudja, mit kellene még átélni ahhoz, hogy végre komolyan vegyük a nyilvánvalót. Európa napok óta fuldoklik a hőségben, rekordok dőlnek, városok izzanak, iskolák, munkahelyek, közlekedési rendszerek próbálnak alkalmazkodni.
A forróság mindennapjaink kellemetlen részévé vált. A klímaváltozás jobboldali populista tagadói persze ilyenkor is előveszik a régi mondatokat: régen is volt meleg, nyáron ne csodálkozzunk a kánikulán, a klímavédelem liberális szemfényvesztés, a zöldpolitika csak ürügy új adókra és életmódbeli korlátozásokra. Ezek a mondatok azonban ma már nem vitapozíciók, inkább menekülési útvonalak a valóság elől.
Egyetlen időjárási eseményből természetesen nem szabad teljes éghajlati következtetést levonni. Csakhogy már régen nem egyetlen eseményről beszélünk. Évek óta ismétlődnek a hőrekordok, hosszabbodnak az aszályos időszakok, felborulnak a megszokott évszakritmusok. A természetet veszélyeztető emberi tevékenység következménye nyilvánvaló: a klímaváltozás itt van velünk, a városainkban, a kertjeinkben, a tavainkban, a levegőben.
Budapesten elég felmenni a hegyekbe, és a saját szemünk előtt látjuk a drámai változást. A növények sok helyen vízért kiáltanak, kidőlt fák jelzik: valami visszafordíthatatlan történik. A föld repedezik, a bokrok nem a nyár gazdagságát, inkább a túlélés küzdelmét mutatják.
A tavaink állapota még nyugtalanítóbb. A Balaton alacsony vízállása már júniusban is figyelmeztetés, miközben a nyár java hátravan. A tó sokak szemében örök magyar biztonság, gyerekkori emlék, nyaralás, halsütő, móló, vitorlás, nádas, esti fény. De a Balaton sem kivétel a fizika törvényei alól. Ha kevés a csapadék, ha nő a párolgás, ha forróbbak a nyarak, ha a vízutánpótlás bizonytalan, akkor a tó teste is fogy. A Velencei-tó helyzete egyenesen tragikus. Ott már nem augusztus végén kell aggódni, mert a baj jóval korábban megérkezett.
A klímaváltozás tagadása azért különösen káros, mert időt rabol. Éveket, évtizedeket vett el attól a munkától, amelyet már rég el kellett volna kezdeni. Lehetett volna komolyabb vízvisszatartás, árnyékosabb várostervezés, kevesebb beton, több zöldfelület, gyorsabb energetikai átállás, takarékosabb mezőgazdasági vízhasználat, erősebb tóvédelmi stratégia, hőhullámokra felkészített egészségügy és idősellátás. Ehelyett túl sokáig hallgattuk, hogy a klímavédelem hiszti, a zöldpolitika ideológia, a tudósok túlzásba esnek, a gazdaságot pedig majd megvédi a megszokás.
A legijesztőbb az, hogy már nem a 24. órában vagyunk. Túljutottunk a rettegett vörös vonalon, és még mindig nem látjuk pontosan, mi vár a bolygóra. A klímaváltozás nem egy kapcsoló, amelyet egyszer átbillentünk, aztán tudjuk, mi következik. Inkább láncreakciók sora, amely csak elmélyíti a társadalmi egyenlőtlenséget. A hőség mindig a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket érinti a legérzékenyebben.
A trópusi hőség és a kínzó szárazság, vagyis a klímaváltozás, bárki bármit állít, a közös valóságunk. Aki ezt ma is szemfényvesztésnek nevezi, a saját jövőjét tagadja.