Itt, a falu szélén más hangja van a csendnek is. Sosem tökéletes, sosem zaj nélküli. Ám ezek a zajok, hangok rendszerint megnyugtatóak, elsimítják a gondolatokat, még olyankor is, ha az emberi fülnek furcsák, néha már-már kísértetiesek. A róka rövid, erőteljes rikácsolása, kölykei időnkénti vonítása, sivalkodása, s kaffogásuk, amit mérgükben, vagy veszély észlelésekor hallatnak, váratlanul tör elő az éj sötétjében, s a nyitott ablakon bekúszva mintha kotorékuk mellett laknánk egy időre mi is.
Hív, riaszt és olykor panaszosan sír az őz, mélységekbe és magasságokba rezegtetik torkukat a szerelmes szarvasbikák, mint afféle harci kürtök a csillagok alatt. Hajnalonta a verebek csapnak lármát az ereszcsatornán, éjfél után bagolyhuhogás ijeszti el a láthatatlan szellemeket, s olykor, nagy ritkán gólya is kelepel a villanyoszlop tetején. Ezek a hangok azonban vagy távolról hallatszódnak, vagy fel-felhorkannak, s mindjárt el is nyugszanak. Nem okoznak zavart, részünkké válnak a nappalok, s éjjelek során.
Hanem a tücsök.
Az bizony csalafinta jószág, meg kell hagyni.
Ha odakint, csapatban fújja, nincs is annál megnyugtatóbb, pihentetőbb éjjeli muzsika. Nem tudom, hogyan rakta össze a természet a szólamokat, de mintha a tücsköket direkt arra találta volna ki, hogy az ember folyton ide-oda cikázó gondolatait lecsendesítsék. Az állhatatos ciripelés kottajegyei mintha egyenként ugranának rá a vibráló agyhullámokra, s simítanák el egészen addig, míg lassan – bár igazából soha – elérjük a gondolattalanság felszabadító örömét. Innentől aztán már csak egy apró ugrás a teljes ellazulás, ahonnét még fél lépés, s álomba szenderülünk végül.
Hanem ha egyedül szólózik ez az ujjbegynél alig nagyobb lény, az maga a pokol és rettenet.
Pláne ha azután kezdi el, hogy szépen bebújtunk már a paplan alá, fejpárnánkat formára igazítottuk, s lehunyt szempilláinkkal várnánk a megváltó álmokat. Ő azonban – hogy miként került a hálószobába, rejtély – ebben a pillanatban zendít rá, olyan fülsüketítő szárnyrázással, hogy azt a szólót a kinti banda is bizony megirigyelhetné.
Hiába kelünk fel, pakolunk ki ruhásszekrényt, kirázogatva egyenként a kabátujjakat – hopp, ezt a sálat már tavaly is kerestük! – s húzogatjuk arrébb a könyvespolcokat éjnek évadján, őkelme olyan helyre fúrta be magát, hogy nemcsak éjjel, de még nappal sem találnánk meg. Ha felkapcsoljuk a villanyt, azonnal csendet parancsol magának, megvárja míg visszavackolunk, sőt, hosszú perceket kivár azon túl is. Már épp elhinnénk, hogy aludni tért ő is, amikor rázendít megint.
Éjszakánk elveszett. Nappal csak azért fohászkodunk, menjen ki olyan ravaszul, csendben és észrevétlen ajtórésen vagy ablakhorpadáson, ahogyan bejött, s álljon be a saját seregébe, ahol újból fülünknek kedvesebb muzsikát tolhat odakintről megint.