A Der Standard című osztrák napilapban július 25-én megjelent „Gute Gründe für ein Verbot demokratiefeindlicher Parteien” („Jó érvek a demokráciaellenes pártok betiltása mellett”) című cikkében Jan-Werner Müller egy alapvető demokratikus dilemmát vizsgál: hogyan védekezhet egy demokrácia azokkal a politikai erőkkel szemben, amelyek a demokratikus szabadságjogokat arra használják fel, hogy később magát a demokratikus rendszert gyengítsék vagy felszámolják?
Ez a kérdés azonban nem csak egyes szélsőséges pártok jogi megítéléséről szól. Egy mélyebb európai problémára világít rá: az illiberalizmus terjedésére. Az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy a demokrácia veszélyeztetése ma már nem feltétlenül katonai puccsok vagy nyílt diktatúrák formájában történik. Sokkal gyakrabban belülről indul el: választások útján hatalomra kerülő politikai erők fokozatosan gyengítik a független intézményeket, korlátozzák a nyilvánosság sokszínűségét, és a politikai ellenfelet nem legitim vitapartnerként, hanem ellenségként kezdik kezelni.
Magyarország ebben a folyamatban különleges európai példává vált. Az „illiberális demokrácia” kifejezés maga is innen vált nemzetközileg ismertté. A magyar tapasztalat azt mutatta meg, hogy egy országban a demokratikus intézmények formailag hosszú ideig fennmaradhatnak, miközben tartalmuk fokozatosan átalakul. Lehet parlament, lehetnek választások, lehet alkotmánybíróság és sajtó is – de ha a hatalom túlzottan összpontosul egyetlen politikai tábor kezében, akkor a demokrácia önkorrekciós képessége gyengül.
Ugyanakkor fontos felismerni, hogy az illiberalizmus nem magyar sajátosság. Európa számos országában jelen vannak olyan politikai mozgalmak, amelyek hasonló mintákat követnek: a nemzeti identitás kizárólagos értelmezését, a „nép” és az „elit” szembeállítását, a független intézményekkel szembeni bizalmatlanságot és a pluralizmus elutasítását. Ezek a mozgalmak különböző történelmi és társadalmi környezetben jelennek meg, ezért nem lehet őket egyszerűen egyetlen modell alapján értelmezni. A veszély azonban közös: a demokratikus rendszer belső szabályainak kihasználása azok ellen a szabadságjogok ellen, amelyek lehetővé tették a felemelkedésüket.
Ezért egy magyarországi demokratikus fordulat önmagában nem jelenti az illiberalizmus európai vereségét. Egy ország sikere nem feltétlenül másolható automatikusan más országokban. Minden társadalomnak a saját történelmi tapasztalataival, saját intézményeivel és saját politikai kultúrájával kell megküzdenie ezekkel a kihívásokkal. A magyar példa azonban tanulság lehet: megmutathatja, milyen gyorsan leépülhetnek demokratikus garanciák, ha a társadalom nem fordít kellő figyelmet az intézmények függetlenségére és a demokratikus kultúrára.
Az illiberális korszakból való gyógyulás ezért nem egyszerűen egy kormány leváltását jelenti. Egy választási győzelem önmagában nem elegendő.
A valódi kérdés az, hogyan lehet visszaépíteni azt a politikai kultúrát, amelyben az ellenfél nem ellenség, a hatalom nem birtok, hanem ideiglenes megbízatás, és az intézmények nem a mindenkori kormány eszközei.
Ehhez szükség van a jogállami intézmények újjáépítésére, a független sajtó és civil társadalom megerősítésére, valamint arra, hogy újra természetessé váljon a hatalom ellenőrzése. A demokrácia ugyanis nem attól működik, hogy mindig jó vezetők kerülnek hatalomra, hanem attól, hogy a rossz vezetőket is korlátok között lehet tartani.
Ebben különösen nagy szerepe van az oktatásnak. Az illiberális gondolkodás számára kényelmetlen az önállóan gondolkodó, vitára képes állampolgár. Ezért a demokratikus gyógyulás hosszú távú feltétele az olyan iskola, amely nem pusztán alkalmazkodásra és engedelmességre nevel, hanem önállóságra, együttműködésre és felelős részvételre. Aki gyermekkorában megtapasztalja, hogy a szabályokról lehet beszélni, a döntésekben részt lehet venni, és a véleménye számít, az felnőttként is könnyebben lesz a demokrácia aktív védelmezője.
Végül minden demokratikus gyógyulás feltétele a múlt őszinte feldolgozása. Az illiberális rendszerek gyakran saját történelmi önképüket építik, amelyben a közösség mindig áldozat, a felelősség pedig mindig máshol található. Egy egészséges demokrácia azonban képes saját hibáival is szembenézni.
Az illiberalizmus elleni küzdelem tehát nem egyetlen ország belügye, és nem is egyetlen politikai tábor ügye. Európa egészének kérdése, hogy képes-e megvédeni azt a demokratikus kultúrát, amelyre az Európai Unió is épül. A kérdés nem csupán az, hogyan lehet egy illiberális rendszert leváltani, hanem az, hogyan lehet olyan társadalmakat építeni, amelyekben az illiberalizmus többé nem tud tartósan gyökeret verni.
A demokrácia legnagyobb ereje nem az, hogy nincsenek ellenségei, hanem az, hogy képes tanulni a saját válságaiból. Ez a tanulási folyamat most egész Európa előtt áll.
A szerző oktatáskutató.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.