Wesselényi Miklós báró 1830. november 17-én lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Boldognak véljük és romantizáljuk a korszakot, amikor egy Wesselényi, a Balítéletek című könyv szerzője, Széchenyi István barátja részt vett az Akadémia irányításában. Amikor az erdélyi főnemesség megbecsült tagja tartotta céljának az emberfők kiművelését. Wesselényi a kisdedóvók alapításának pártolója és a nőnevelés buzgó támogatója is volt.
Mindig az árvízi hajós vagy a Várkonyi-féle Egy magyar nábob- és Kárpáthy Zoltán-feldolgozásból Básti Lajos arcéle bukkan fel lelki szemeink előtt, esetleg Cserhalmi Györgyé a Hídemberből, ha az ifjabb Wesselényi Miklósra gondolunk - az idősebb Wesselényi Miklós, a „zsibói bölény” fiára.
Esetleg a nőfaló férfi, aki naplót vezetett szerelmi életéről, és aki számtalan kalandja, törvénytelen gyermeke mellett 49 évesen szánta rá magát a házasságra, Lux Anna szobalánnyal. Mindenki ismerni véli a sportember Wesselényit is, akinél jobb lovas, vívó és úszó nem akadt széles Erdélyországban, de még a Bihari-hegységen túl, a tulajdonképpeni Magyarországon sem, ahogy nagyobb szívtipró sem, talán barátját és későbbi ellenfelét, Széchenyit leszámítva.
Érdemes azonban megismerkedni a hérosz és/vagy a szoknyavadász gavallér archetípusa mögött az emberrel és a politikussal. Mindmáig méltatlanul kevés figyelem fordul a politikai gondolkodóra, holott Wesselényi alapanyagot nyújt az eszmetörténet mellett a mai szociológia és politikatudomány számára is.
Wesselényi egyik könyve az 1843-ban írt Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Ha a címben is tükröződő, a korban aktuális mondanivalót lehántjuk róla, több máig fontos gondolatot megfogalmaz, amelyek az eszmetörténet és a politikai filozófia alapjai. Kora liberálisaként meggyőzően szól arról, hogy az alkotmányosság és a nemzeti érzés - melyet ő nemzetiségnek nevez - összekapcsolódik, egymást feltételezi: „Alkotmányos létnek s azáltal is annak oltalma alatti jogok bírásának nemzetiség kétségkívül legfőbb tényezője. Ez azon kötelék, mely a társadalom tagjait leginkább csatolja egymáshoz, s rokonokká teszi.”
Wesselényi szerint a nemzetiség azon érzelmi tényező, amely képes felmelegíteni a hideg észt, noha kétségkívül forrása sok ábrándnak és tévedésnek. Ma, amikor sokan az eszméket kivetnék a demokrácia léghajójából, rábízva magukat a technológiai fejlődésre, érdemes megállni: nem csalfa gondolat ez? Érzelem nem várható gépektől! Lehet, hogy a gépek nem ringatják magukat illúziókban, így nem hevülnek a nemzetért, tehát nem lehetnek soviniszták sem (amíg beléjük nem táplálják ezt az érzést). De nem képesek emberségre sem, nem tudnak adni eszményt, ideált és álmokat.
Wesselényi vitatkozik azon elvvel, mely szerint az alkotmányosság elvezet a tulajdonnélküliek diktatúrájához (mely félelem már megfogalmazódott a nyugat-európai liberálisok körében). Mint arisztokrata, mágnástársait igyekszik megvédeni azon balhiedelemtől, hogy a jogkiterjesztés a „pórlázadáshoz”, erőszakolt vagyonegyenlőséghez vezetne. Éppen ellenkezőleg, érvel, az önlemondás vezet el a harmóniához, a polgári békéhez.
Visszautasítja a vádat, miszerint a reformellenzék kihasználná a vagyontalanokat a fennálló tekintélyek ellen uszítva, sőt úgy látja, „az abszolutizmussal s általában a hatalommal bíróknak több módjuk van vagyontalanokat eszközül céljaikra megvásárolni”.
Wesselényi írásában tükröződik a félelem a bécsi abszolutizmus és a cári uralom kétfejű sasától, amelyek fellázítanák az ország nemzetiségeit, különösen annak paraszti tömegeit a magyar nemesség ellen. Az aggódás nem volt légből kapott, mert kétségkívül akadtak történelmi példák Wesselényi előtt, hogy a paraszti elégedetlenség kitörhet nemcsak a forradalom, hanem az ellenforradalom útján.
Sőt nagyobb valószínűséggel tör ki az utóbbi módon, amennyiben a liberális nemesség nem hajlandó lemondani a kiváltságokról. Mert ha a liberális elit nem hajlandó foglalkozni a társadalmi kérdésekkel, akkor az „istenadta nép” máshol keresi a jogainak érvényesítését, és vagy indulatkitörésre, pusztításra futja elkeseredéséből, vagy a legsötétebb abszolutizmus fogja szekerébe jogos elégedetlenségét. Wesselényi erdélyiként jól ismerte a Horea és Closca vezette 1784-es erdélyi parasztfelkelés történetét, amely csak tizenkét évvel a születése előtt zajlott, és amely megmérgezte a bizalmat magyar földesúr és román jobbágy között. De ott volt az 1831-es koleralázadás emléke is.
Ezen példák mellett Wesselényi jól ismerte a külföldi mintázatokat arról, miként hajszolta a nemesség érzéketlensége a paraszti tömegeket az abszolutista politika lobogója alá: ilyen volt az 1799-es dél-itáliai sanfedizmus, az 1814-es venezuelai llanero felkelés, majd később az 1846-os galíciai parasztfelkelés, amelyek egytől egyig az uralkodó hatalom forradalomellenes lépéseiből és a nép elégedetlenségéből következtek.
Noha Wesselényi volt annyira okos, hogy látta a különbséget minőségben és tartalomban a Fra Diavolo által meglovagolt népi elégedetlenség meg mondjuk a Jakub Szeláé között, következményeik azonban együttesen tragikusak. Érthető Wesselényi aggodalma: hová vezet, ha a reformerek eltávolodnak a néptől? A nép fontos hívószó Wesselényi számára.
A nép beemelése az alkotmány sáncai mögé azon elv, amely megoldja a gordiuszi csomót, miként lehetne a nemességet meggyőzni a reformok szükségességéről (ti. hogy nem forradalom történik, hanem a régi jogfelfogás megújítása, az idők változásaihoz való igazítása), ugyanakkor hogyan lehet a parasztságot a nemesség szövetségesévé tenni, kivonva Bécs, Szentpétervár vagy bármely reakciós nagyhatalom lehetséges befolyása alól.
Gyakorlati megoldásként mit ajánl? A nemzet „csinosodása” a szívügye: a kultúra ápolása, a legkisebb kortól fogva, kisdedóvók alapítása és mindenekelőtt a nőnevelés.
Bizony, a sportember és nőfaló Wesselényi nem röstellt ilyen dolgokkal foglalkozni! A programja a népművelés, leszámolás a durvaság és kulturálatlanság, Wesselényi kifejezésével a „betyárosság” stílusával s mindenekfelett a jogegyenlőség. Különösen nagy jelentőséget tulajdonított a nőknek, akik szerinte a leginkább készek a nyugatos műveltség befogadására és továbbadására.
Nagyon fontos Wesselényi felvetése a népnevelésről. Érdemes emellé tenni Gárdonyi Géza A lámpás című kisregényét mint a reformkori tanítósors lepárlását. A kisregény és az abból forgatott film rámutat egy - amúgy az irodalom és a filmművészet egészét tekintve fájóan hézagosan feldolgozott - témára, a falusi intelligencia tagjainak (tanító, plébános) szociális helyzetét. A falu értelmisége afféle köztes helyzetet foglal el: nem parasztok, akkor sem, ha a népből jönnek, de nem is urak, és így fentről a lenézés, szűkmarkúság, feledés, lentről olykor az irigység az osztályrészük.
A reformkorról és 1848-ról szólva mindig a társadalom tetejét látjuk, kevésbé a parasztságot, és a kettő közötti vékony középréteg elvész. Pedig a korban modernnek számító gondolatok lepárlásában utóbbinak igen nagy szerepe volt, tegyük hozzá: nem csak Magyarországon.
Wesselényiről mint politikai gondolkodóról talán azért feledkezett meg kissé a közvélemény, mert Széchenyi gyorsabban írt.
Széchenyi az 1830-as évek elején három könyvet tett le az asztalra, míg Wesselényi lassan érlelte magában a gondolatokat, és a Hitel, a Világ és a Stádium után egy évvel jelentette meg a Balítéleteket, amelyben hasonlóan modern gondolatokat fogalmaz meg.
Hozzájárult még a kicsit leegyszerűsítő Wesselényi-képhez, hogy pályáján az 1830-as évek eleji Széchenyi és az 1840-es évek eleji Kossuth közé ékelődött be. 1835-ben felségsértési perben elítélték, 1848-ban pedig már nem játszott szerepet a közéletben. Még két évet élt, félvakon, abban a tudatban, hogy a hűtlen mester és a szintén hűtlenné lett tanítvány már semmit nem tehet az ország sorsának előmozdításáért - egyik a döblingi elmegyógyintézetben morzsolta napjait, a másik a törökországi emigrációban.
A szerző történész, politológus
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.