„Van ezekben a szövegekben brutalitás” – Megnyílt a nagy magyar írók kedvenc írója, Hajnóczy Péter digitális archívuma

Mikor volt az első találkozásuk Hajnóczy Péterrel?

Ludmán Katalin: Középiskolában. A 90-es évek végén több gyűjteményes kötet is megjelent az Osiris kiadásában, A véradó című válogatott novelláskötetet vettem kézbe először.

Dobás Kata: Az egyetemen az egyik 20. századi szemináriumon találkoztam a legismertebb novelláival.

L. K.: Az irodalomtanáraink is bátorítottak a középiskolában, hogy olvassunk Hajnóczyt, mert ezek a nagyon különös novellák rövidek, jól olvashatóak, kamaszok számára is jól hozzáférhető szövegek. Még akkor is, hogyha fanyar a humoruk, van bennük brutalitás vagy más módon sötét tónusúak.

Mennyire élhető át ma a hetvenes évek, a Kádár-kor fásultsága, amit Hajnóczy megjelenít?

L. K.: Nem ő az egyetlen, aki ezt a világot ábrázolja az írásaiban, sokan sokféleképpen írtak a Kádár-korszakról. Elég Konrád György, Bereményi Géza vagy Esterházy Péter szövegeire gondolni. Úgy hiszem, Hajnóczy prózája markáns hangot képvisel ezek között az életművek között. Abból a szempontból különleges figura volt, hogy a szövegeit sokszor megelőzi személyiségének legendája. Nagyon fiatalon meghalt, szenvedélybeteg volt, ez a tragikus sors gyakran összefonódott azzal, hogy hogyan olvasták az írásait. És nagyon érdekes látni, hogy ezeket a hiedelmeket hogyan írják át a kéziratok, és más dokumentumok, amelyekhez hozzáfértünk a hagyaték feldolgozásakor. Nyilván nagyon sokat merített a személyes életből, de minket az érdekel, hogy hogyan csinált ebből irodalmat, hogy miként transzformálta a személyes élet dokumentumait a szépirodalmi szövegekbe. És ilyen értelemben persze megjelennek a '60-as, '70-es évek a műveiben, de univerzális témákkal foglalkozik; az emberi méltóság kérdésével, terhelt pszichés állapotokkal, nehéz szociális körülményekkel, hétköznapi vagy marginális karakterek történeteivel. Ezek a témák is nagyon aktuálisak. Nemrég láttam egy riportot az egyik hazai pszichiátriai osztályról, nagyon jól oda lehetne tenni mellé a Hajnóczy-szövegeket, amelyek akár ma is játszódhatnának.

D. K.: Az adatbázis készítése során azt tapasztaltam, hogy a személyes dokumentumok egyrészt alá is támasztják ezt a kultuszt, másrészt egy teljesen más réteget is megmutatnak az életműből. Mindenképp érdemes különválasztani, hogy mi az, amit ő mint kultuszfigura magához húz, hogy mit gondolunk az alkoholista nagy íróról, és azt a sokkal mélyebb réteget, hogy a 70-es években milyen volt a szociális vagy a pszichiátriai ellátórendszer, amiről valamiképp szintén tudósítanak ezek a dokumentumok.

L. K.: Írt is szociográfiát, foglalkoztatta a saját korának mindennapi valósága, aminek nagy irodalomtörténeti hagyománya van Magyarországon. Leíró értelemben realista prózát csinált, tehát a Kádár-kor valóságát ábrázolta, alulnézetből. Ugyanakkor sokszor keveri a fantasztikum minőségét a realitással. Az is nagyon érdekes, amit például Esterházy csinált ezzel egy időben, hogy hogyan fogalmazta meg indirekt módon a korszak kritikáját, hogyan volt forradalmi tett a „semmitmondás”, az esztétizálásban való feloldódás. Különös volt látni a hagyatéki dokumentumokat ebből a szempontból is. Hogy hogyan néz ki egy hivatali levél vagy egy beutaló egy elmeszociális otthonba a 70-es években. Többféle szociográfia terve fennmaradt a hagyatékban, de a legtöbb dokumentum az 1975-ben megjelent Az elkülönítő című munkához kapcsolódik, ami az elmeszociális otthonok körülményeivel, az ott élők emberijogi helyzetével foglalkozik. Már a szociográfia megjelenésekor is dokumentumregényt akart írni a témából, ami életében sosem jelenhetett meg (végül 2013-ban közölte ennek egy változatát a Magvető, Nagy Tamás szerkesztésben), de legkésőbb 1975 után Hajnóczy határozottan a fikció felé fordult.

Hogyan jutott a hagyatékhoz?

L. K.: 2018-ban kezdtem a doktorimat a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában, és akkor még csak annyit tudtam, hogy Hajnóczy Péter életművével szeretnék foglalkozni. Azt lehetett tudni, hogy a hagyatéka a Szegedi Tudományegyetemen van. 1981-es halála után Reményi József Tamás vette magához a hagyatékot az örökös jóváhagyásával, és végül ő juttatta el az iratokat a szegedi egyetemre 2010-ben. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy Hajnóczy halálakor reklámszatyrokban elhordták az anyagot a Zsámbéki utca 4.-ből, majd évtizedekkel később kartondobozokba rakták Szegeden, és az egyetem egyik szobájában tárolták. Az akkor még nem volt világos számomra, hogy ez milyen terjedelmű anyag. Felvettem a kapcsolatot azzal a tanárnővel, aki Szegeden kezelte a hagyatékot. Az ilyen iratanyagok közgyűjteményi rendezést – pl. Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) – igényelnek, megfelelő páratartalmon, hőmérsékleten kellene őket tárolni, stb. Ehhez képest a Hajnóczy-hagyaték sorsa évtizedekig rendezetlen volt. Odamentem, felmértem, majd digitalizálni kezdtem, azaz – a szkennelés lehetőségének hiányában – a telefonommal fotóztam egyenként a 10 ezer oldalt. Lelkiismereti kérdés is volt, hogy muszáj feldolgozni, metaadatokkal ellátni, egyéni azonosítóval Excel-fájlban listázni a dokumentumokat.

D. K.: Nagyon fontos, hogy hatalmas segítség volt az adatbázis elkészítéséhez, hogy Kata nem – a sajnos bölcsészkörökben még mindig szinte kizárólagosan használt – Wordben rögzítette az adatokat, hanem Excelben dolgozott.

L. K.: 2022-ben kerültünk először kapcsolatba Katával, a témavezetőm akkor az Irodalomtudományi Intézet vezetője volt, ott működik a digitális bölcsészettel foglalkozó DigiPhil csoport. Kötöttünk egy megállapodást az örökössel, hogy közzétehetjük az ITIdata elnevezésű szemantikus adatbázisban a metaadatokkal ellátott fotókat, és akkor kezdtünk el Katával ötletelni, hogy hogyan tudjuk az adatbázis-struktúrát az én adataimmal összeegyeztetni.

D. K.: Egy hagyaték katalogizálása nyilvánvalóan közgyűjteményi feladat. Az volt a javaslatom, hogy alapvetően a kézirattári leírás gyakorlatát kövessük. 2023-ban pedig, amikor rendeztek a PIM-ben egy Nádas Péter–Hajnóczy Péter-kiállítást, bekerült a múzeumba a Hajnóczy-hagyaték, megfelelő körülmények közé, savmentes dobozokba, azaz végre állományvédelmi szempontból is megnyugtató helyre. Friss hír, hogy született egy egyelőre szóbeli megállapodás: amikor a PIM kézirattárosai feldolgozzák ezt a hagyatékot, akkor az ő katalógusuk a mi adatbázisunkkal össze lesz kötve, linkelve. És épp ez lenne a lényeg, hogy ezek az adatbázisok ne elszeparált halmazokként létezzenek, hanem összeérjenek az intézményi együttműködések révén.

Az elmúlt években voltak irodalmi hagyatékok, amelyek nem kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Mennyiben volt jogos a bizalmatlanság, és mennyire alakul át a bizalom attól, hogy a múzeum élén változás történt?

L. K.: A Hajnóczy-hagyaték rendezetlen státusza kicsit más történet. De általánosságban elmondható, hogy sok múlik a szerző tudatosságán. Kertész Imre például saját maga diszponált a hagyatéka felett, rostálta az anyagát, amit négy részletben adott át a berlini archívumnak. Nádas Péter is nagyon tudatosan építi a saját archívumát. És persze előfordul, hogy a szerző halála után az örökösök személyes, világnézeti, politikai vagy szakmai szempontok alapján döntenek a hagyaték sorsáról. Nagyon sokféle szándék, mulasztás vagy más körülmény határozza meg egy-egy ilyen iratanyag sorsát, és minden hagyatéknak megvan a maga egyedi története.

Megalapozottak voltak a kritikák a PIM-mel szemben?

D. K.: Akik ott kézirattárosként dolgoznak, felkészült szakemberek, az ő szaktudásukhoz kétség nem férhet. Nyilvánvaló, hogy ideológiai okok voltak, amelyek egyes szerzőket (vagy örököseket) arra vittek, hogy ne adják oda a hagyatékukat. Volt egy olyan vezetője ennek az intézménynek, akivel kapcsolatban szerintem joggal merültek fel ellenérzések.

L. K.: Kormányzatokon átívelő dilemma, hogy nemzetstratégiai szempontból mit gondolunk a magyar nyelvű kultúra ápolásának ügyéről. Az évtizedeken át lappangott, majd méltatlan körülmények között tárolt Hajnóczy-hagyaték története is érdekes látlelete a mögöttünk álló évtizedek irodalmi-kulturális viszonyainak. Lehet érvelni amellett, hogy Berlinbe kerüljön Esterházy Péter hagyatéka, de azt is érdemes látni, hogy ez aztán nagyon erősen determinálja azt, hogy a magyar kutatóközösség hogyan tud hozzáférni.

Az új kormány szervez szakmai egyeztetést közgyűjteményekről, hagyatékgondozásról?

D. K.: Csak a mostani saját tapasztalataimat tudom ezzel kapcsolatosan elmondani, és ez már inkább az Irodalomtudományi Intézet jövőjét érinti. Most tényleg leültek a vezetőinkkel, kíváncsiak a szakma véleményére, vannak persze kérdéses pontok, meglátjuk, mi lesz belőle. A hagyatékokat érintő és közgyűjteményi kérdésnél szerintem fontos hangsúlyozni: a magyar államnak, a miniszterelnöknek, miniszternek nem feltétlenül kell tudnia ezeket a dolgokat. A szakembereknek kell tudniuk. Az államnak azt kell tudnia, hogy kik azok a szakemberek, akiknek a véleményét ki kell kérni arra nézvést például, hogy milyen hagyatékot vásároljunk meg.

Készen áll erre a szakma?

L. K.: Ez a projekt ebből a szempontból is reményt villant fel. Felnő egy olyan generáció, amely tudatosan nyúl egy hagyatékhoz, és egy kéziratot nem kultusztárgynak tekint, hanem szakmai forrásanyagnak. De az biztos, hogy ezekben a döntésekben mindig megjelennek világnézeti szempontok is.

D. K.: Szuper lenne, ha a pályázati rendszer kiszámítható lenne, és végre lenne elég forrás. De a közgyűjtemények szerintem készen állnak, egyszerűen kell hagyni a szakmát dolgozni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Rózsafavi Zsuzsanna, a Kézirattár vezetője például egészen biztosan óriási listát tudna adni arról, hogy mi az, amit nagyon fontos lenne megvásárolni. Ő az, aki tudja, ha két hét múlva Jókai-kéziratot árvereznek egy antikváriumi aukción. 

Visszatérve a Hajnóczy-archívumhoz: mitől különleges?

D. K.: Az ITIdata adatbázisban minden kiadásban megjelent Hajnóczy-szövegnek van egy rekordja, megjelenítve a szöveg a címét, a műfaját, hogy mikor, hol jelent meg, folyóiratos közlésben vagy gyűjteményes kötetben, szerzői vagy más kiadásban, és ehhez a rekordhoz rendelődnek hozzá az egyéb kapcsolatok, például a hagyatéki anyagok és szövegváltozatok. Arra törekedtünk elsősorban, hogy például Hajnóczy BTK mellé írt jegyzeteihez kapcsolhatóak legyenek annak szépirodalmi vonatkozásai is. Nagyon izgalmas, ahogy egy levél szövege szó szerinti átvételként megjelenik egy szépprózában, vagy ahogy az író pakolgatja kollázs- vagy montázsszerűen egymásba a különböző szövegtörmelékeket, például használati utasításokat vagy újságcikkek kivágott részleteit. A magánéleti és a szépprózai szint között nagyon furcsa az átjárás. A halál kilovagolt Perzsiából című kisregény rekordjához például nemcsak azok a kéziratos füzetek kapcsolódnak, amiben az ismert történet szövegváltozatai vannak, hanem a személyes levelezés bizonyos darabjai is. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján egy Belák Lia nevű nővel levelezett Hajnóczy, aki a levelek tanúsága szerint a menyasszonya volt, a vele Strasbourg és Budapest között zajlott levélváltásokból szó szerint átemelt bizonyos szövegeket a regény szövegébe

L. K.: Ugyanaz a helyzet mondjuk A Mester és Margaritával. Ez a szöveg persze nem szó szerint épült be a Hajnóczy-szövegekbe, de nyilvánvalóan hatással volt Hajnóczy szellemi tájékozódására és írásművészetére. A hagyatékban fennmaradt könyvek afféle mentális térképként értelmezhetők. Minket az érdekelt leginkább a hagyatékkal való munka során, hogy mit árulnak el ezek a szövegek az emberről mint szövegalkotó lényről és az írás folyamatáról.

Ez bizonyos értelemben végtelen folyamat, nem?

D. K.: Egyfelől nyilván volt egy pont, ahol lezártuk ezt a részadatbázist. Az ITIdata-ban jelenleg nagyjából félmillió rekord található, ami elég jónak számít, ezen belül a Hajnóczy-hagyaték, kiegészülve a Hajnóczy-bibliográfiával kb. 1000 rekordot számlál. Tehát nem egy hatalmas rekordszámról beszélünk, viszont jelentősége nyilvánvalóan kiemelkedő. Másfelől az archívum nyitott, bármikor lehet javítani, kiegészíteni, újabb és újabb rekordokat felvinni.

Hajnóczytól szembejöhet még fontos darab?

L. K.: Elképzelhető. Tudunk Hajnóczy-írásokról, amelyeket Csalog Zsolt adott át a posztumusz kötetek szerkesztőinek, és amelyek aztán megjelentek a '82-es gyűjteményben. Ezek a kéziratok nincsenek meg a hagyatékban. A Csalog-hagyaték az OSZK-ban van, akár lappanghatnak is benne Hajnóczy-kéziratok, illetve szólnak legendák más kéziratokról is, és ezúton is szeretném kérni, hogyha valakinél van ilyen, vigye be a PIM-be.

Mennyi időt töltenek még Hajnóczy Péterrel?

D. K.: Most már nem sokat. Ami még hátra van, az magának az egésznek a dokumentációja. Az én nagy vágyam az, hogy a Kata által összegyűjtött, Hajnóczyról szóló szakirodalmat is bevigyük az adatbázisba, és összekapcsoljuk őket a meglévő rekordokkal.

L. K.: Ennek az anyagnak a feldolgozásáról szól részben a disszertációm. Friss hír, hogy nyertem egy pályázatot, aminek köszönhetően jövő tavasszal meg tud jelenni a monográfiám a témáról, és a Hajnóczy-életmű genetikus olvasatáról.