Megütöttem a bokámat, kificamodott, kibicsaklott, kiment, meghúzódott, megdagadt, s lassan olyan változatos színekben pompázik, hogy azt egy naiv népi festő is megirigyelhetné a palettáján. Nemhogy a szivárvány minden árnyalatát, de még azok ilyen-olyan keverékeit is felfestette a lábfejemre, miközben ujjaim egyik fele indigókék, a másik meg rózsaszín.
– Tessék, ha magadtól nem lassítasz, majd az égiek gondoskodnak róla, hogy ne a két végén égesd a gyertyát, ne csinálj egyszerre három dolgot, és ne hidd azt, hogy miközben egyik kézzel teszed a dolgod, a másikkal megfőzöl egy háromfogásos ebédet, a harmadikkal még a kecskék nyakát vakargatod, kigyomlálsz és szőnyeget mosol, az egyszer nem bosszulja meg magát, és nem üt vissza nyilvánvalóan és jól láthatóan, egyszer csak – hangzott otthon az aggodalmas és jó szándékúnak tűnő, de nyomokban azért „lám, én megmondtam”-ot is tartalmazó intés.
S persze még hozzátették a pikírt félmondatot: „elvégre nem vagy már húszéves!”
Az embernek ilyenkor tűnik fel, máskor milyen könnyedén és magától értetődően történnek az élet dolgai. Még szinte fel sem kel, de már lábra állt, jobb napokon jógázik is egyet, rosszabbakon csak ide-oda nyújt, néha még a kilós súlyzókat is kézbe veszi, aztán trappol ki a konyhába, elmosogatja, amit előző este nem sikerült, hajol ide, hajol oda, beengedi a kutyát, megeteti a macskát, leszalad gyorsan két friss tojásért, hogy meglegyen a rántottának való, majd lehuppan a számítógéphez.
Ha kedve tartja, kora este felszalad a hegyre, hétvégén körbekerekezi a Tisza-tavat, de sima délutánokon is kilométereket sétál a meglehetősen mozgásigényes kutyákkal.
Most a sziszegéseknek kell legalább öt perc, hadd élvezzék ki a fájdalmat, hadd fürdőzzenek az elfojtott, elharapott jajgatások színpadán. Legalább ennyi ideig tart eldönteni, maradjunk-e mezítláb, vagy húzzunk merev szárú szandált, netán gyógypapucsot, pláne, ha beleférne meglehetősen buci lábfejünk.
Ha ez megvan, jön a kísérletezés, vajon a sarkunk vagy a jobb oldali lábélünk bírja jobban aznap reggel, melyiket terheljük, hogy legalább nyomokban emlékeztessünk egy olyan emberre, aki lépeget. Upsz, a szekrény mögött ott a gyerek mankója, jó tíz évvel ezelőtt bokaszalagja szakadt az első olyan focimeccsén, ahová leigazolt játékosként érkezett. Emlékszünk az ezt követő hat-nyolc hétre, próbára tette az addig viszonylag gördülékeny anya-fia kapcsolatot.
Nehéz injekciós tűvel hasba szúrni úgy valakit, hogy közben szeretjük.
Szerencsére ilyesmire most nincs szükség. Csak türelem, intett a fiatal orvos, aki ügyeletben gyorsan megállapította, nem tört, nem szakadt, de persze attól még fájhat, mondta, s nézett együttérzőn. Barátkozni kell hát az idővel, amiről eddig szinte tudomást sem vettünk. Arról meg pláne nem, hogy egyre előrébb lépeget, még ha most egy kicsit lassabban is.