A Rajnát és a Dunát sújtó vízhiány, a Dél-Európában tomboló erdőtüzek és az Alföld kiszáradása, valamint az augusztusi, de szeptember elején is alig enyhülő hőhullám mindenkivel érezteti: az ökológiai összeomlás immár nem egy távoli, testetlen és megfoghatatlan fenyegetés, hanem karnyújtásnyira lévő valóság. Ez újfajta alkalmazkodást tesz szükségessé, és másféle válaszokat követel a demokráciáktól is.
Volt idő, amikor megmosolyogták a zöldeket, volt, amikor antikapitalistának, a vasfüggöny innenső oldalán antiszocialistának nevezték őket, és mindkét változatban megbélyegezték őket: a fejlődés kerékkötőiként.
A neves angol konzervatív filozófus, Roger Scruton a Vörösök és zöldek című tanulmányában haragosan rontott neki a zöldeknek, akiket azzal vádolt, hogy csak a nyugati modernizációban találnak kivetnivalót, de vakok a kommunista rendszerek által extenzív iparosítással, a települések tönkretételével és a közösségek szétzúzásával kialakított nagyüzemmonstrumok egészségkárosító és szennyező hatásai iránt. Ugyanakkor a kommunista rendszerek üldözték a zöldeket, akikben – nem ok nélkül – legveszélyesebb kritikusaikat látták.
A zöldek rámutattak ugyanis arra, hogy a létező szocializmus és a létező kapitalizmus logikája ugyanaz: az indusztrializmus és az állandó növekedés.
Végső soron a zöldek „merőlegesen” álltak a hidegháború alapvető felosztására, a kapitalizmus-szocializmus dilemmára, és kétoldalú kritikájukat sehol nem vették jó néven – ezen csak az 1980-as évek változtattak Nyugat-Európában.
A zöldek története kétszáz évet ölel fel, már ha az előzményektől eltekintünk, hiszen amióta civilizációk léteznek, mindig igyekeztek elhelyezni fékeket az emberi természetkizsákmányolás és önzés rendszerében. Például kivettek a művelés alól bizonyos területeket, erdő- és víztörvényekkel szabályozták az erőforrások hasznosítását. Az állatvédelem is korán kialakult (gondoljunk csak a keresztény kultúrában Assisi Szent Ferencre vagy éppen Szent Gertrúdra, a macskák védőszentjére, az első macskamenhely alapítójára vagy éppen Mohamedre, aki tiltotta a tevék túlzott megterhelését).
Ám ahhoz, hogy a természet- és környezetvédelem kilépjen a szűk közösség (falu, közös legelő, közös erdő) területéről, és önálló politikai cselekvésként jelenhessen meg, tömegeknek kellett szembesülniük a környezeti károkozással, ami az iparosodással, a gyárak fölépülésével, az urbanizációval, a hagyományos közösségek felbomlásával és a nagy tömegek városokba áramlásával járt együtt. Másrészt szükség volt a polgári társadalomra, amelyben gazdag egyesületi élet bontakozhatott ki és amelyben a választójog fokozatosan bővült.
A természet védelme először a polgárokat, művészeket, írókat összefogó egyletekben vált fontossá, majd kifejezetten ilyen célú mozgalmak alakultak (Sierra Club, Wilderness Society).
Mivel a környezetkárosítás először mindig a szegényeket, a leginkább elesett, rászorult néprétegeket érinti, a választójogi küzdelem és a folyamatos demokratizálódás előfeltétele volt a környezetvédő mozgalmak elterjedésének.
Ezt azért fontos napjainkban hangsúlyozni, mert sokszor olyan érvek is fölbukkannak a zöld mozgalmakról és az ökológiai fenntarthatóságról szóló diskurzusban, melyek a demokrácia valamilyen fokú csorbításában látnák a megoldást. Eszerint az emberiség a távoli jövőben – valamikor – nem tudja elkerülni, hogy szabályozza, ki juthat tiszta vízhez, erőforrásokhoz, ki vállalhat gyermeket.
Ez a sok sci-fi regény és film alapötleteként szolgáló jövő(rém)kép azonban nemcsak egy mélyen malthusiánus, elitista felfogásban gyökerezik, hanem botor és – az elit szempontjából – öngyilkos lépés is lenne. A XIX. században széles tömegmozgalmak segítették elő a természeti erőforrások védelméről folyó vitákat.
A demokrácia kiteljesedése, a politikai jogok bővülése, a tömegmozgalmak kialakulása és ez utóbbin belül a munkásmozgalom megjelenése szükséges volt a környezetkárosítás elleni küzdelem tudatosításához.
A szociáldemokrácia nem véletlenül kapcsolódott össze a természetjáró körökkel.
A szociáldemokraták abból indultak ki, hogy a gépek világából (amelyet a munkássá lett kézművesek utáltak) vissza kell vezetni a munkásokat – legalább időlegesen, vasárnap – a természetbe, és meg kell ismertetni őket a természet szépségeivel. (Emellett az sem hanyagolható el persze, hogy a természetjárás közben maguk lehettek, a saját világukban, mint egy nagy család tagjai, távol az avatatlan detektívszemektől.)
Az viszont egy érdekes kérdés, miként jutott el száz év alatt, főleg a szovjet mintájú államszocialista rendszerekben a munkásmozgalom a gyárak és gépek iránti utálattól ezek kultuszáig, és ezzel párhuzamosan a természet és ember iránti alázat – mely oly nagy hangsúlyt kapott a szocializmus apostolainál – hogyan esett áldozatul a lélektelen bürokratizmusnak, valamint a termelési célok és eredmények hajszolásának a létező szocializmusban.
Ugyanez a folyamat lezajlott Nyugat-Európában is. De e ponton is érzékelhető, mennyiben más egy demokrácia működése, mint egy diktatúráé: a nyugati társadalom és politika végül sok konfliktus, ellenérzés és összecsapás után elfogadta a zöldek mint új, protest erő megjelenését, és a zöld pártok Németországtól Svédországon keresztül Finnországig hatalomra kerülhettek. Vagyis a demokrácia talán nem a legjobban működő rendszer, de képes az önkorrekcióra, a javulásra, az alkalmazkodásra.
Azt se felejtsük el, hogy a nyugat- és észak-európai zöld mozgalmak mindig többek voltak, mint természetvédők és környezetvédők. A feminizmus, a pacifizmus, a nukleáris leszerelés hívei nagy számban kapcsolódtak ezekhez az áramlatokhoz. Az ökológiai mozgalmak hőskorában rengeteg nőt találunk a hangadók között (pl. Petra Kelly, Jutta Ditfurth, Rachel Louise Carson), és a német Zöldek egyik társelnöke mindig nő.
A zöld mozgalmakat nem szabad leszűkíteni a 68-as fiatalokra, mert az eszmei forrás és a személyi összetétel sokkal színesebb: sok konzervatív és liberális (vagy magát annak tartó) középosztálybeli, vidéki és értelmiségi vett részt bennük. Skandináviában a zöldmozgalmak erős parasztpárti kötődéssel bírtak, Hollandiában és Angliában inkább városi arculatúak voltak.
Természetesen a folyamat mindkét részről áldozatot kívánt, politikai értelemben. A német és svéd szociáldemokrata pártok hagyományos bázisa, az ipari munkásság körében gyakran úgy fogták fel a zöldek iparosítást illető kritikáját, mint ami fékezné a munkahelyek bővülését. Ugyanakkor a zöldek is válaszút elé kerültek: ha parlamenti politikára adják a fejüket, és esetleg kormányzati tényezőkké válnak, fel kell adniuk a mozgalmi jelleget.
A fésületlen, mindennel szemben kritikus mozgalmi attitűd, amely nem tűri a párt- és főleg a frakciófegyelmet, az intézményesedés gátja lett. Egy idő után elkerülhetetlen volt a szakadás. Először a német Zöldek élték meg ezt, de idővel mindegyik zöldpárt átment ezen: a „reálok”, azaz a politika intézményes világát elfogadók és a „fundik”, azaz fundamentalisták (az elveikhez ragaszkodók) útjai elváltak egymástól.
Ma már nem kérdés, hogy a zöldgondolat nem csak kicsi vagy középpártok ügye: hosszú távon egyetlen politikai erő sem kerülheti el, hogy az ökológiai fenntarthatóságot tűzze ki célul.
Természetesen nem mindegy, hogyan teszik. Az a nagy ellentmondás, hogy miközben le kellene mondani a végeláthatatlan növekedésről, éppen a magasan fejlett ipari társadalmak tudnak (tudnának) legkönnyebben átállni a zöldgazdaságra: hiszen nem elég csak bevezetni a napelemhasználatot, le is kell gyártani, szállítani kell, amihez infrastruktúra szükséges.
További paradox helyzet, hogy a szegény országok fejlődését sem szabad mindezzel akadályozni. Akik így tesznek, azokra mondta Anthony Crosland angol munkáspárti politikus, hogy úgy viselkednek, mint az ostromlók, akik már bejutottak a várba, és felhúzzák a létrát az utánuk jövők elől.
Az is kérdés, hogy ha a globális problémákkal szembeni védekezés az egész emberiség ügye, akkor mi lesz a jövőben a „cselekedj lokálisan” elvvel: azaz a helyben jelentkező problémákat megoldani hivatott helyi kezdeményezések hogyan csatornázhatók be egy globális döntéshozatalba. Ezekre a dilemmákra jelenleg még nem igazán vannak válaszaink.
A szerző történész, politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.