A rendszerváltásnak vége – ezt a haza egyik bölcsétől tudjuk, mivel szerinte az NVVH elnökének a kiválasztásával a kormány lemondott az elszámoltatásról és a vagyonvisszaszerzésről. Nem hiszem.
Persze a kormány egyetlen erős felhatalmazású hivatallal aligha érheti el a céljait. Különösen úgy, hogy Magyar Péter nem távoli feltámadást, hanem gyors igazságtételt és vagyonvisszaszerzést ígért, amiről már akkor tudható volt, hogy nehezen fog menni. Most mégis sokan elégedetlenek.
Az új hivatal persze kapjon meg mindent, ami szükséges: jó rendőrt, jó ügyészt, jó menedzsert, mivel nekünk, a NER-ellenes többségnek dolgozik. A tét is nagy, az eredmény a következő választásokat is befolyásolhatja. Jelenleg ez a hivatal olyan, mint egy magas hegy a lapály kellős közepén: túlzottan kiemelkedik. Az eredményes igazságtétel inkább egy hegyláncot, afféle intézményi Himaláját igényel, sok magas csúccsal, melyek között az NVVH egyfajta K2 vagy Annapurna lehet.
A választókat tekintsük felnőtteknek. A politikus keltette várakozások, a kormány képességei harmonizáljanak a választók befogadási képességével. Magyar Péter sajátos viszonyban él a választóival, de korántsem csak az ő vágyaik szerint dolgozik. Talán Radnai Márk kormánybiztos ezért is indított el egy projektet, azt tesztelve, milyen eszközökkel lehet a köz véleményét becsatornázni a kormány döntési rendszerébe.
De a civil társadalom fejlesztéséről szólva korántsem a kormányzat az egyetlen színpad: ott vannak még az önkormányzatok, az oktatás és a társadalom más terepei is. Nem volna makulátlan megoldás, ha csupán egy – bár a civil participáció mellett elkötelezett – kormánybiztos képviselné a civil társadalom hangját a kormány politikájában.
Az nem elég, ha a kormánynak becsatornázzák a civil véleményeket, vagy ha két választás között erőnléti edzéseket szerveznek a támogató csapatok számára.
A civileknek meg kell szervezniük önmagukat. 16 év oxigénhiányos lét után a mozgásterük visszaszerzése ma könnyebb, de korántsem magától értetődő.
A források fontosak, az önszerveződés még fontosabb. A cselekvési tér döntően lakóhelyi, egyetemi, kórházi, vállalati, szakmai helyszínként nyílik meg, és csak utána jön a digitalizált kapcsolódás a kormány füléhez. Az elmúlt évtizedekből azt is tudjuk, hogy szervezettség, erő nélkül a civil sóhajok semmit sem érnek: legfeljebb leesik néhány garas, és páran állásokhoz juthatnak.
A különféle pozíciókra jelöltek nem mindig felelnek meg a közösségi preferenciáknak. Az állampolgárok felháborodnak, ha szerintük nem vonták be őket a döntésbe, a kiválasztás szempontjai pedig homályban maradtak. A véleményeket a közösségi felületek influenszerei fogalmazzák kerekre. Unger Anna megválasztása előtt is tapasztaltunk már háborgást: az adóhivatal, a honvédség, a kekvák esetében, a közösségi médiáról nem is beszélve. Kellemetlen lehet, de ez a választói felszabadulás jele.
A Magyar Péter által létrehozott kommunikációs közegben a választók természetesnek tartják a bevonásukat.
Az viszont már az okos kormánykommunikáció dolga, hogy kezdettől világosan látsszanak a szerepek: kinek mi a dolga, lehetősége és felelőssége. Magyar Péter közönségének archetípusa nem a közlönyökben böngésző vidéki prókátor, hanem közvetlen tájékoztatást igényel a közösségi csatornákon. És hát az óvatosabb kormányfői üzenetek mellett szükség lenne széles körű és folyamatos szóvivői kommunikációra is.
Az NVVH esetében kialakult aggodalmat komolyan kell venni: a NER-vezetők megmenekülnek, a vagyon az övék marad, a szégyen a miénk lesz? A NER bűnei közül talán a legsúlyosabb a törvények prostituálása annak érdében, hogy a hatalom és a gazdagság elképesztő mértékben az ő kezükben összpontosuljon. Habár a végén kiderült, hogy a produkció folytatásához fittebb elnyomókra lett volna szükség: elbuktak, kövéren és gazdagon.
Micsoda forgatókönyv! Készül-e már a pályázat, amely a NER megatörténeteinek a bemutatását támogatja? A koncessziókat, Hatvanpusztát, az MNB-t, a bankokat, a sorozatos csalásokat, amelyekhez hozzáigazították a szabályokat, a kulturális tatárjárást és képviselőit, a külföldi beavatkozásokat, a hálózatokat, amelyeket a NER tartott fenn itthon és külföldön, a plakátokat, a megbélyegző nyelvet, a jachtokat, a smukkokat és azokat, akik hordják?
Még mindig léteznek a NER-ellenes küzdelemben élenjáró szabad csatornák, amelyeket elkötelezett szegénylegények vezetnek. Sokat tettek azért, hogy lássuk: a magyar géniusz helyett csirkefogók jutottak ilyen magasra. Gondolunk-e rájuk, miközben épül-szépül a köztévé?
Vagy csak a félmúlt poros dicsőségét és szereplőit hozza vissza? Reméljük, hogy végre-valahára összekapcsolódik a forrás és a műsorszerkesztés a modernitással, továbbá a független csatornákkal. Ám mintha mégsem kapnának forrást, pénzközelbe inkább a kétfejű közsárkány (ötöt már levágtak, azok lassan visszanőnek) kerül.
Vagy csak nekem tűnik úgy? Pedig egyértelműen kiderült, hogy az elmúlt évtizedekben megváltoztak a médiafogyasztási szokások, és a fiatalabb korosztályok alig néznek (köz)tévét. Semmi ok elfelejteni, hogy a rendszerváltás és a Tisza mellett elkötelezett kritikusoknak kizárólag ezek a független csatornák nyújtottak és nyújtanak ma is fórumot.
Zárásként: a piacfelügyelet erős fegyver lehetne a kormány kezében. Ahogy a Nagy Mészáros mondta: legyetek bátorak! A NER mindent megtett annak érdekében, hogy a versenytársak, a szervezők, az állami felügyelők vagy éppen a szabályok ne gátolják őket a szerzésben. A sok kisebb cégből és kormányzati aranyesőből így keletkeztek hatalmas NER-hálózatok.
Vajon nem lehet szétszedni őket? Nem lehetne csak feleannyi gonoszsággal kezelni a működésüket, ahogy azt a NER tette az ellenfeleivel? Bátorság kell a gazdagodáshoz, meg jó kapcsolat, ahogy a felcsúti Krőzustól tudjuk. Ugyanez kell az érdemtelen gazdagság lebontásához is. Kapcsolatnak ott a kormány – de mintha a fantázia és a bátorság még hiányozna.
A szerző közgazdász
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.