Szőcs Géza posztumusz kötete „spontánul összefésülődött szöveghalmaz”

Mindenekelőtt készítsünk leltárt! Nézzük meg, hogy mit is tartalmaz ez a 283 oldalas könyv! A kezdő lapokon a szerző hat – valamilyen Kolozsvár-élmény ihlette – versét találhatjuk. Az utána következő 88 oldal hosszú idézetek révén előbb a kolozsvári Sétatér irodalmi megjelenéseit, majd a közeli tó madarai nyomán a hattyúmotívumok magyar költészetbeli példáit taglalja. Legalábbis többnyire. Ezt követően 16 vegyes műfajú és témájú szöveget közöl: interjút, karcolatot, librettórészletet – benne természetesen az elmaradhatatlan hattyúval. 

Mindehhez aztán – nem tévedés! – 163 oldalnyi jegyzet társul. Indexszámokkal jelölt pontjai (25 van belőlük) főként a Sétateret, illetve az ominózus hattyúkat emlegető citátumokat sorakoztatnak fel – rövid kommentárok kíséretében. Közöttük – meglepetésszerűen – tág teret, kiemelt szerzői figyelmet kap egy Hölderlin-vers csaknem kéttucatnyi műfordítása. De szerepel itt mindenféle egyéb érdekességre való hivatkozás: a regiszter Muszorgszkij Hovanscsinájától Elizabeth Weston versrészletéig terjed. Vergiliustól Gottfried Kellerig. Az pedig, hogy valamely idézet az alapszöveg helyett miért ide került, nem mindig világos.

Végül a fő textusokat elő- és utószavak nyitják/zárják, melyek a puszta létükkel is sejtethetik: e mű keletkezése, mibenléte utólagos magyarázatot igényel. 

A kötetet – különféle előadások, itt-ott megjelent szövegek nyomán – a szerző iránt régóta elkötelezett költőtárs, Farkas Wellmann Endre állította össze. Az általa írt előszó szerint ezt a rendkívül heterogén (nyers)anyagot a további munkálkodás reményében adta át a szerzőnek. Némi, igen visszafogottan jelzett csalódására azonban Szőcs „nem írt hozzá, csak apróságokat javítgatott, figyelt a hivatkozásokra, a forrásmegjelölésekre, az ortográfiára. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy élete utolsó napján is ezen a kéziraton dolgozott.” Mindenesetre úgy tűnik, nem adta jelét annak, hogy itt még jelentős változtatásokra lesz szükség.      

Mert a föntebbi – vázlatos – leltár már sejteti: még arra a legelemibb kérdésre sem adható egyértelmű válasz, hogy miről is szól – a szerzőt idézve – „ez a többé-kevésbé spontánul összefésülődött szöveghalmaz”.

Farkas Wellmann Endre nyitómondata szerint „ez a könyv a Kolozsvárról valaha született legszebb vallomás”. Eltekintve most attól, hogy az ilyen felsőfokú állítások eleve kétséges komolyságúak, a fő gond mégiscsak az, hogy e szövegek jelentős hányada csak közvetetten kapcsolódik az erdélyi poliszhoz, sőt nem egy közülük még így sem. Például Petőfi Tündérálmok című nevezetes művében, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes vagy Rakovszky Zsuzsa említett versében megjelenik ugyan a hattyú motívuma, ám egyfelől a szerepe ezekben igencsak alárendelt, másfelől Erdélyhez egyiküknek sincs köze. S ez a sor hosszan lenne folytatható.

Eleve kérdés továbbá, hogy egy nagy történelmi hagyománykincset felhalmozó, jelentős kulturális aurával rendelkező város bármilyen lényegi karakterjegye megközelíthető-e egyetlen – akármennyire is emblematikus – tere, illetve ennek valamely ezoterikus részeleme révén. A mű azt tanúsítja: nem. A kívülálló számára ugyanis e leleményes – ám a szakszerűség követelményeit elhárító – motívumtörténeti katalógus a híres urbs egyediségének élményét aligha képes megadni. 

Utószavában a szerző a kezdetben jelzetthez képest már gyökeresen más célt és szerepet is talált művének: „Szabad asszociációk jegyzéke. Sok időmet vette el az idézetek pontosítása, visszakeresése, nem is találtam meg mindegyiket. De hát képzettársításokról beszélünk, nem tudományos dolgozatról… József Attila sem rótta oda asszociációi mellé: lásd Freud, ilyen meg ilyen című munkájában, Bécs, kiadó, évszám, oldal...” Sajnos ez az utólagos funkcióadás – valamint az interpretációja – sem egészen helytálló: itt nem működhet a József Attila-i analógia. Az ugyanis egészen más szövegalakítási metódust, lélektani hangoltságot és szereptudatot kíván, mint amit a Szőcs-mű narrátora követ.

Ennek lehet tanújele, hogy a textusban igencsak esetleges részek maradtak: például az egy-egy előadáson feltett kérdésekre adott részletes válaszok. De a struktúra szempontjából nincsenek itt a helyükön a műfordításról szóló vázlatos eszmefuttatások sem.

A könyv terjedelmének legjelentősebb része idézet. Méghozzá igen eltérő típusú és színvonalú művekből. A zömük szerepeltetése motívum- és helytörténeti szempontból indokolt lehet ugyan, ám a szelekció néha elég meghökkentően működik. Érthető például, hogy a szerző idézi Márai Tó című karcolatát (kötetben: Medvetánc, 1946). Ennek nincs ugyan köze a kolozsvári helyszínhez, ám hangulatát, a genius locit mégiscsak felelevenítheti. Szőcs Géza azonban, mint különös érdekességet, a Márai-könyv egy további, a Nő című szövegének nyitányát is citálja: „A nők legszívesebben a tükör előtt ülnek, és lassú mozdulatokkal hajukat fésülik. Néha santung-ruhát öltenek és sétálni mennek.” Az olvasó eleinte arra gyanakszik, hogy a szerző ironikus keretbe helyezi e kimetszett, ekként pedig vicces poénnak tűnő mondatokat. De nem, a szövegkörnyezet szerint e macsó közhelyet is komolyan kellene vennünk.

Természetesen a mű számos részlete bizonyítja a szerző komoly, a kuriózumokat is számon tartó erudícióját, irodalom-, művészet- és zenetörténeti tájékozottságát. Fel-felvillantja elemző és értelmező készségét, a lírikusi nyelvalakítás stílusteremtő kvalitásait. Tanúsítja a komparatív szemléletmód iránti fogékonyságát, szempontjainak eredetiségét. Épp ezek fedezetében lehetett volna igazán méltó művé (esetleg két önálló opusszá) formálni ezt a „szöveghalmazt” is. Ami így inkább csak monumentális torzó maradhatott. 

Végül külön is kiemelendő, hogy a könyv külleme, borítója, mely a művészeti vezető, Tabák Miklós munkája, kivételesen igényes, kifejezetten szép.