Momentán nem tud érdekelni, milyen stílusban beszél egymással a Parlamentben a miniszterelnök és Toroczkai. Illetve persze érdekel, és az összes, amúgy helytálló közhelyet el tudom mondani a közbeszéd állapotáról. De ezt messze felülírja az, hogyan viszonyulnak a magyar pártok a ma legfontosabb nemzetközi folyamathoz, a szélsőjobb előretöréséhez.
Hívhatnám őket neonáciknak is, de most abba a vitába sem mennék bele, hogy mennyire azok és mennyire „csak” szélsőjobboldali, Európát bomlasztó, Putyin-párti populisták, és hogy használ-e bármit vagy éppen kontraproduktív, ha konkrét programjaik leleplezése helyett csak lenácizzuk őket.
Legyen elég annyi, hogy ellenfelei annak a jogállami, szabadelvű, toleranciára törekvő, de távolról sem tökéletes progresszív világnak, amelyben az emberiség eddigi történelmi tapasztalatai szerint minden hiba ellenére jobb élni, mint az eme pártok által kínáltban. Utóbbi kényszerűen visszafogott, jóval haloványabb változatát speciel mi, magyarok 16 éven át kipróbálhattuk.
Igen, az AfD győzelméről van szó egy kis német tartományban. Ahol most közel 44 százalékot értek el, míg az előző választáson feleannyit. Már nem csak a volt NDK sajnálatos politikai zárványáról van szó.
Hasonló iramban nő az országos átlaguk. Most 27-28 százalék. A következő voksolásra ott is duplázhatnak?
A kis Szász-Anhaltban akár kormányra jutnak (paradox módon a szintén Putyin-barát szélsőbal, avagy néhány kereszténydemokrata renegát segítségével), akár ellenük alakul ugyanezekkel egy össze nem illő, működésképtelen „hurkakoalíció” (Hettyey András németszakértőtől lopott terminus), már csak rossz és még rosszabb megoldás van.
Ott talán késő. Máshol még nem. Ezért lényeges, mindennél lényegesebb, ebben ki hol áll nálunk.
A parlamenti szócsatából világos, hogy a népfrontos összetételű Tisza (a mérsékelt jobboldalinak mondható miniszterelnökkel együtt) éles konfliktusban van az AfD hazai testvérpártjával. A Mi Hazánk az AfD által létrehozott európai pártcsaládhoz csatlakozott. Toroczkai László meglátogatta a nagytestvér rendezvényét, cserébe onnan delegációt küldtek Ásotthalomra. Toroczkai az Országgyűlésben is üdvözölte a tartományi sikert. Az éles vitára éppen ezután, bár nem ennek apropóján került sor.
A Tisza az európai középjobb, a Néppárt frakciójában ül. Nem vagyok elragadtatva a Néppárttól sem, de ez nagy különbség. Ma a baloldallal, liberálisokkal együtt ők az Európa-párti mainstream.
Nálunk tehát konfliktus van a kormánypárt és az AfD testvérpártja között – és ez jó.
De nem csak a Mi Hazánk ünnepelte az AfD-s sikert. A Fidesz elnöke még lelkesebb volt, valósággal ujjongott: „Hatalmas este ez Németországnak és Európának. Kapaszkodjatok meg, ez csak a kezdet!” Ugyan jobban örülnék, ha Orbánék bukása, a magyar példa számítana valamilyen európai kezdetnek, de meglepve nem vagyok. Orbán már tavaly látványosan keblére ölelte a (szélsőjobboldali?, kriptonáci?) AfD elnökét, és közölte: „Németország jövője az AfD”.
Ez a különbség. Az általunk megválasztott, ideológiailag tarka kormány az AfD-s jövő ellen, a Fidesz és a Mi Hazánk mellette. Ma nem tudok ennél élesebb európai választóvonalat.
Orbánnak a magyar szempont nem sokat számított a magyarfaló román elnökjelölt támogatásánál vagy a Benes-törvények felélesztését illető kussolásnál sem. Most sem a hazafiság vezeti, sőt. Az AfD programjában nemcsak a schengeni övezetből való kilépés (véget vetve a sima határátlépések boldogító korszakának), hanem azoknak az uniós támogatási alapoknak a durva megnyirbálása is szerepel, amelyek nélkül – láthattuk –haldoklik a magyar gazdaság. Az AfD bezárkózási programjának fontos gazdasági ígérete, hogy ezután keveset vagy semmit ne fizessenek kelet- és közép-európai országok támogatására. (Más kérdés, hogy pl. az euróövezetből való tervezett kilépésük a német gazdaságot is lábon lőné.)
Ha az AfD rémes ideológiai szeplőitől, az etnikai nemzetfogalomtól, a formálisan feloszlatott, de informálisan tovább élő szélsőjobb, náciszimpatizáns szárny eszméitől és történelemrevíziós szándékaitól eltekintünk is (ne tekintsünk), ölelgetésük a magyar érdekek elárulását is jelenti.
A szélsőjobb elleni eddigi harcmodor minden formája kudarcot vallott.
Nem jött be a félszívű (az önkormányzatokban és olykor még az EP-ben sem betartott) elszigetelő „tűzfal”, de a „szelídítsük meg őket kormányon” osztrák taktikája sem. Ilyesmivel a valódi nácikkal szemben már Hindenburg és Von Papen is csúfos kudarcot vallott – utóbbit a pünkösdi királyságot jelentő alkancellárságában két hónap után Göring és Hitler teljhatalma követte. Az AfD elnöknője persze egyáltalán nem Hitler, igyekszik elhatárolódni a csúfos múlttól, de továbbra is számít szélsőséges helyi vezéreire is. József Attilával szólva „finomul a kín”, de ma ez a „finomabb” kín a veszély.
Mi itt, Magyarországon viszont példát mutattunk a világnak. Megszabadultunk egy olyan rendszertől, mint amelyik ellen Európa kevés sikerrel védekezik. Heine 1849-ben ezt írta: „Ha hallom ezt a szót, magyar, / Szűk lesz a német plundra rajtam”.
A világ ma farmert hord és nem plundrát, azaz buggyos nadrágot, de mi ismét kihúzhatjuk magunkat. Példát adtunk. Megcsináltuk. Egyrészt felélesztve a népfront régi európai hagyományát, másrészt új formát adva neki.
Mert a túl széles pártkoalíciók hordozzák a kormányzóképtelenség veszélyét is – Németország is ezzel küszködik. Két-három hasonszőrű pártnál a konkrét programok és személyek még összeegyeztethetők – híve vagyok a koalícióknak –, de túl szélesre nem lehet feszíteni a terpeszállást. Ám talán egy a pártoknál mélyebb társadalmi szinteken szerveződő mozgalom még elbírja ezt. Legalábbis egy átmeneti ideig: addig, amíg a közös veszély elhárul, amíg a várat, a közös hazát megvédjük az ostromtól. Nálunk sikerült.
Most ostrom van. Ostromolják Európa, a mi európaiságunk várait. Nem mindegy, ki melyik seregben van.
A szerző egykori országgyűlési képviselő (MSZP).
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.