Édeshármas a fával – exkluzív interjú Hanna Bergholmmal, Az éjszaka szülötte című film rendezőjével

A filmjét látva sokan dönthetnek úgy, hogy nem vállalnak gyerekeket.

Nem minden esne meg a mindennapi életben veled szó szerint, ami ebben a filmben történik, ez tény. Mindemellett a saját élményeimből indultam ki – bár a film nem pontosan az én életeseményeimet meséli el –, és szerettem volna bemutatni azokat a nehéz érzelmeket, mint a düh vagy a zavarodottság, amelyek bárkiben is felmerülhetnek, ha gyermeke születik. Emellett sok szülővel beszélgettem, és merítettem az ő tapasztalataikból is. Így alakítottam ki a történetet.

Próbálom megfejteni a film néhány ilyen apró pillanatát. Miközben minden bizarr, Rupert karaktere hisz abban, hogy minden normális, csak rajta kívül mindenki finn.

Rossz a humorérzéke! De szerintem ennek a viccnek az is a háttere, hogy ez a John nevű karakter, aki az Egyesült Királyságból származik, úgy érzi, mintha kicsit idegen lenne ebben az új kultúrában, idegenek között, akik olyan nyelvet beszélnek, amit nem ismer. Talán titokban kultúrsokkot él át.

Manapság, amikor a műfajok felett járunk, elfogadná a besorolásomat, hogy Az éjszaka szülötte, bár „csak” egy horror, mégis benne van a komolyság érintése?

Nekem magamnak is nehéz megfogalmaznom, hogy pontosan mi ez a műfaj. Lehetne azt mondani, hogy horrorfilm, de Finnországban a horrorfilm szó alatt általában azt értik, hogy csak megijesztik az embereket. Mi inkább pszichológiai thrillernek nevezzük, mert inkább a belső érzelmekről szól, és nem csupán az emberek megijesztéséről; lehetne horror-drámának is nevezni, vagy – ahogy én tenném – modern, felnőtteknek szóló mesének  is.

Már harminc éve foglalkozom professzionális filmkritikával, és rengeteg mindent láttam. De az a jelenet, ami az orgazmussal kvázi egy időben következik be, amikor egy fa is beszáll a szexbe, majd a baba kicsúszik, ezzel vérbe terítve be mindent, újdonság volt. Hogyan jutott mindez eszébe?

Amikor a forgatókönyvet a másik forgatókönyvíróval, Ilja Rautsival közösen írtuk, azon gondolkodtunk, hogyan oldjuk meg a szereplők szeretkezését. Tudtuk, hogy a nőnek teherbe kell esnie. Ekkor elgondolkodtunk: a terhességről szóló történetek unalmasak. Mit tegyünk? Ekkor Illja szólt közbe: „Ugorjunk egyenesen az orgazmustól a szülésig.” Zseniálisnak tartottam az ötletet, mert egyből a vizuális megvalósítás jutott az eszembe. Úgy érzem, hogy rengeteg filmben látjuk, ahogy embereket brutális módon megölnek, de soha nem látjuk, hogy valakit brutális módon szülnének meg. Szóval szerettem volna sajátfajta fröcsögős jelenetet készíteni.

Azért mostantól kezdve már egy fától is rettegni fogok.

Az erdőben élő lények mind a régi finn kultúra hiedelmei. De valójában – és ezt ideológiai szempontból is hangsúlyozom – mi magunk alkottuk meg a saját mitológiánkat. Igazából nem három szereplőről van szó, vagy ilyesmiről. Az eredeti mítoszokba beleszőttük a saját történetünket. Amit persze a közönség úgy értelmezhet, ahogy akar. Volt egy házaspár a nézők között és a férfi, aki maga is pszichiáter, elkezdte elemezni a filmet, és azt mondta: „Igen, nagyon egyértelmű. Ez a szülés utáni depresszióról szól, és nagyon jól ábrázolták.” „Ó, igen, igen, nagyon helyesen.” Erre a feleség: „Nem, nem erről van szó.” Az asszony szerint ugyanis a film az anya tapasztalatáról szól, az anyáéról, aki valójában tudja, hogy ez a gyermek különleges és speciális igényei vannak, és mindenben igaza van, amit érez. Én vállalok oldalt!

Oké, de úgy érzem, a férfi csak mellékszereplő a történetben.

Azt akartam, hogy így legyen, mert szerintem ez az, ami a köztük lévő tragédiát okozza. És nem azért, mert ő férfi, hanem azért, mert ez a két szereplő nem beszél egymással arról, hogy valójában mit érez. Megoszthatnák a szülői feladatokat, ha Saga tényleg hangosan kimondaná, mit érez – nem csak a babát hibáztatná. Mert ami itt történik, az az, hogy Saga panaszkodik, hogy ez a baba egy szörnyeteg, ugyanakkor ő veszi át az irányítást a baba felett, a férj pedig kicsit kiszorul. És ez az, ami miatt távolodni kezdenek egymástól.

A színészeket hogyan választotta ki?

Valójában már a forgatókönyv írásának kezdetétől fogva Sedie Haarla jutott eszembe. Miután leforgattuk a filmet, azt kérdezte: „Miért épp engem választottál?” Erre én: „Ez jó kérdés. Nem tudom, miért pont te jutottál eszembe, amikor megláttam a hatos fülkét, de tényleg… megláttam benned az érzékenységet és az erőt. Így te voltál az első színész, akit szerettem volna ebbe a filmbe.” Ezt követően, amikor a forgatókönyv elkészült, és eldőlt, hogy John az Egyesült Királyságból származik, elkezdtem gondolkodni azon, melyik brit színész illene jól Sedie mellé, kiről tudnám elhinni, hogy valóban olyan férfi, aki a finn erdőbe költözik, és nem csak egy filmsztár, aki valamilyen furcsa oknál fogva ott találja magát. Rupert Grint pedig mindig olyan hiteles a színészi játékában. És olyan sok melegség van benne! Ráadásul remek színész is. A Harry Potter után tényleg nagyon érdekes szerepeket választott, mint például a The Servant című tévésorozatban és így tovább. Szóval igen, őt akartam, elküldtük neki a forgatókönyvet, ő imádta, és csatlakozni akart a projekthez.

A Berlinale-premieren a közönség végigröhögte a filmet. Örült ennek?

Nagyon tetszett, hogy a közönség épp a megfelelő pillanatokban nevetett fel, azokban, amikor én is nevettem. És ez olyan film, ami nem vígjáték, szóval nem kötelező nevetni senkinek sem. Úgy értem, lehet nagyon komolyan nézni, de lehet nevetni is, mert szerintem a mindennapi életünk tele van humorral, és minél nehezebb helyzetben vagyunk, minél inkább megpróbálunk megérteni és megbirkózni ezekkel, annál komikusabban kezdünk viselkedni. De ami igazán tetszik, az az, hogy a film vége felé a közönség nevetése egyre kényelmetlenebbé vált, mígnem végül elhallgatott. Éppen ezt akartam elérni.

Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.