A szeptember 23-án nyílt, 2027. január 17-ig látogatható párizsi kiállítás címe Cézanne és mi. A tárlat nem egyetlen festő életét és életművét mutatja be, hanem egy kapcsolatot vizsgál.
A kérdés egyszerű: mi közünk ma egy Aix-en-Provence-ban született, 1906-ban meghalt festőhöz, aki életében sokáig inkább értetlenséggel és elutasítással találkozott, mint elismeréssel?
Ez a kérdés nem költői túlzás. A kiállítás valóban erre épül. A Grand Palais, a Centre Pompidou, valamint a Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie közös rendezésében 174 mű látható: 69 Cézanne-kép és 78 másik művész 105 alkotása. A kiállítás nem egyszerűen bemutatja Cézanne-t, hanem azt követi végig, hogyan fedezték fel, értelmezték újra és alakították át az örökségét a XIX. század végétől egészen napjainkig.
És éppen ezért különösen érdekes lehet egy magyar látogatónak. Mert Cézanne története nem pusztán a francia festészet története. Az európai modernizmus egyik nagy története. Olyan történet, amelyben Párizs, Provence, az impresszionizmus, a kubizmus, az absztrakció és végül a XX. századi magyar festészet is összekapcsolódik.
A festő, aki nem akart olyan lenni, mint a többiek
Paul Cézanne 1839-ben született Aix-en-Provence-ban. Nem bohém művészcsaládból érkezett: apja bankár volt, és azt szerette volna, ha fia követi a családi pályán. Cézanne jogot is tanult, de hamarosan Párizsba ment, ahol régi barátja, a későbbi író Émile Zola is élt. Ez a barátság különös fényt vet egész pályájára.
Zola és Cézanne még Aix-en-Provence-ban ismerte meg egymást, fiatalon együtt járták a vidéket, és mindketten arról álmodoztak, hogy egyszer nagy művészek lesznek. Zola az irodalomban jutott el a hírnévig; Cézanne-nak sokkal tovább kellett várnia arra, hogy a világ egyáltalán megértse, amit csinál.
Párizsban Cézanne az impresszionisták közelébe került. Különösen fontos lett számára Camille Pissarro, akivel több mint húsz éven át dolgozott és kísérletezett együtt. Pissarro nemcsak barátja volt, hanem olyan művész, akitől Cézanne megtanulhatta, hogyan lehet a természetet közvetlenül, szabadabban és kevésbé akadémikus módon szemlélni. Cézanne azonban nem maradt impresszionista. Talán ez a legfontosabb mondat Cézanne megértéséhez.
Az impresszionisták a fény, a levegő és a pillanatnyi látvány változékonyságát kutatták. Cézanne egy idő után ennél többet akart. Nem egyszerűen azt akarta megfesteni, amit a szem egy adott pillanatban lát. Azt kereste, hogyan lehet a látvány mögött megragadni annak szerkezetét. Ezért olyan furcsák és olyan ismerősek egyszerre a képei. Nézünk egy almát, egy asztalt, egy házat vagy a Sainte-Victoire-hegyet, és felismerjük. De közben valami nem stimmel. A perspektíva mintha kissé elmozdulna. Az asztal lapja nem úgy viselkedik, ahogy egy perspektivikus rajzban várnánk. A tárgyak mintha egyszerre több nézőpontból lennének láthatók. A színek pedig nem egyszerűen „befestik” a formát: maguk építik fel.
Miért éppen az alma?
Ha valaki először találkozik Cézanne-nal, könnyen azt gondolhatja: miért kell ennyi almát festeni? Talán éppen ez a jó kérdés. Cézanne nem azért festett almát, mert az alma különösen érdekes gyümölcs. Hanem mert egyszerű. Nem mozdul. Nem kell pózolnia. Nem változtatja meg az arcát. Lehet újra és újra ugyanazt nézni.
És minél tovább nézzük, annál kevésbé egyszerű. Egy alma gömb, de nem tökéletes gömb. Fény éri, árnyék borítja, környezetében más színek tükröződnek rajta. Egy asztalon fekszik, amelynek síkja elfordul a szemünk előtt. A mellette lévő alma módosítja a színét. A háttér visszahat az előtérre. A festő számára így egyetlen alma is egy egész világ.
Cézanne módszere lassú, makacs és kíméletlenül aprólékos volt. Nem a pillanatot akarta elkapni, hanem addig nézni, amíg a látvány belső rendje megmutatkozik. A Grand Palais régebbi Cézanne anyagai is hangsúlyozzák, hogy egyes csendéletein rendkívül hosszú ideig dolgozott; a gyümölcsök éppen mozdulatlanságuk miatt váltak ideális tárgyakká.
Innen nézve már érthető, miért lett Cézanne olyan fontos a későbbi festőknek. Ő nem egyszerűen egy új stílust talált ki, újra feltette a kérdést: mit jelent festeni?
A Sainte-Victoire-hegy és a magyar szem
Cézanne számára Provence nem egzotikus táj, hanem az otthona volt. A Sainte-Victoire-hegyet újra és újra megfestette. Nem azért, mert minden alkalommal új hegyet látott, hanem mert ugyanazt a motívumot egyre mélyebben próbálta megérteni. A hegy így lassan elveszítette földrajzi azonosságát. Nem egyszerűen egy provence-i tájkép tárgya lett, hanem színfoltokból, síkokból, ritmusokból és geometriai viszonyokból felépülő festői konstrukció.
Cézanne itt közel kerül ahhoz a gondolathoz, amely később a modern művészet egyik alapja lesz: a természet nem feltétlenül úgy jelenik meg a képen, ahogy a szem előtt áll, a festő újraalkotja. Ez az a pont, ahol egy magyar néző számára különösen érdekessé válik a történet. A XX. század eleji magyar avantgárd egyik legfontosabb csoportja, a Nyolcak számára ugyanis Cézanne meghatározó előzmény volt. A nyolc festő – Kernstok Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön és Orbán Dezső – az impresszionizmus és naturalizmus után újfajta kompozíciós rendet keresett.
A magyar művészettörténeti összefoglalók szerint különösen Cézanne 1905-ös nagy kiállítása jelentett fontos ösztönzést számukra. Ezért a Cézanne és mi cím nem csak franciául értelmezhető. Van benne egy magyar „mi” is.
Ha valaki Budapestről érkezik a Grand Palais-ba, Cézanne képei mögött nem csak Picasso, Matisse vagy Mondrian történetét érdemes keresnie. Érdemes arra is gondolnia, hogyan jutott el ez a festői gondolkodás Közép-Európába, és hogyan vált egy provence-i festő a magyar modernizmus egyik fontos kiindulópontjává.
Aki megelőzte Picassót
A kiállítás egyik legizgalmasabb vállalkozása éppen az, hogy megmutatja: Cézanne története nem ér véget Cézanne-nal, sőt, bizonyos értelemben ott kezdődik igazán.
A Grand Palais tárlata Gauguin, Matisse, Picasso, Mondrian, Joan Mitchell, Bridget Riley és Peter Doig művein keresztül követi, hogyan változott Cézanne jelentése az idők során. Picasso számára Cézanne szinte apai előd lett. De Matisse mást látott benne, mint Picasso. Mondrian megint mást. Az absztrakt festők pedig olyan Cézanne-t fedeztek fel, akinek talán már nem is volt szüksége felismerhető almákra vagy hegyekre: elég volt a képszerkezet. Ez a kiállítás egyik legszebb gondolata.
Cézanne nem egyetlen művészeti irányzat előfutára. Mindenki egy kicsit más Cézanne-t örökölt. Picasso számára a forma felbontása lehetett fontos. Matisse-nak a szín és a kompozíció. Mondriant a szerkezet ragadta meg. A kortárs művész pedig már akár úgy is fordulhat hozzá, mint egy történelmi alakhoz, akinek örökségét újra meg kell kérdőjelezni.
A Grand Palais kiállítása éppen ezt a vitát akarja láthatóvá tenni. A hivatalos leírás szerint a tárlat nemcsak Cézanne hatását mutatja be, hanem azoknak a művészeknek a történetét is, akik magukénak vallották, átértelmezték vagy éppen vitatták az örökségét. Ezért a kiállítás nem klasszikus értelemben vett Cézanne-retrospektív, inkább egy művészettörténeti családfa.
A hivatalos történet szerint az 1880-as évek végén, amikor Cézanne már nem különösebben kereste a kiállítási lehetőségeket, néhány művész és gyűjtő a párizsi Père Tanguy festékboltjában találkozott képeivel. Ott fedezték fel azt a radikális festői gondolkodást, amelyből később az absztrakció felé vezető utak egyik fontos előzménye lett. Cézanne tehát különös módon lett híres: előbb a festők fedezték fel, és csak később a közönség.
Mit nézzen a magyar látogató?
Talán nem érdemes úgy bemenni a Grand Palais-ba, hogy az ember megpróbálja végigpipálni Cézanne „nagy képeit”. Jobb, ha egyetlen kérdést visz magával: Mit látok valójában? Egy almát? Egy asztalt? Egy hegyet? Vagy színeket és formákat, amelyekből az agyam rakja össze az almát, az asztalt és a hegyet? Ha ezt a kérdést egyszer feltesszük, Cézanne hirtelen egészen más festő lesz. Nem az a kissé komor, szakállas posztimpresszionista, akiről tankönyvekben olvasunk, hanem egy ember, aki makacsul újra és újra ugyanazt nézte, mert tudta, hogy a látás nem egyszerű dolog.
A Grand Palais kiállításának különlegessége pedig az, hogy nem hagy magára bennünket ezzel a problémával. Megmutatja, mit kezdtek ezzel a kérdéssel azok, akik Cézanne után jöttek. Ezért a kiállítás végére talán nemcsak Cézanne-t fogjuk jobban érteni, hanem egy kicsit Picassót, Matisse-t, Mondriant és az egész modern festészetet is.
És talán saját magunkat is. Mert a cím – Cézanne és mi – végül nem történelmi távolságot jelöl. Ellenkezőleg, azt mondja, hogy a festő, aki 1906-ban meghalt Aix-en-Provence-ban, még mindig velünk van. Minden alkalommal, amikor egy képre nézve nemcsak azt kérdezzük, „mit ábrázol?”, hanem azt is, „hogyan jött létre ez a látvány?”, Cézanne kérdését tesszük fel. Ezért érdemes most, Párizsban, a Grand Palais hatalmas termeiben találkozni vele.
