Ha az a kérdés, lehet-e önálló a magyar külpolitika, először azt kell tisztáznunk, hogyan értelmezzük az önállóságot. Ha a középkori értelemben vett szuverenitásként – vagyis hogy a szuverén, az egyenuralkodó azt teszi, amit akar –, akkor nem.
Ráadásul a fogalom sem akkor, sem azóta nem állta meg a helyét. Amikor például Mária Terézia 1744-ben, tanácsadói véleménye ellenében, száműzte a prágai zsidókat, három évvel később a rendeletet vissza kellett vonnia, mert a nemesség erre kényszerítette. Az önállóság tehát, akár egyeduralkodóról, akár egy mai kormányról van szó, számos határkővel körül van bástyázva.
Eredményes politikát kizárólag ezeknek a figyelembevételével lehet folytatni. A globalizálódás olyan mértékben szabja meg a mozgásteret, hogy kizárólag annak szem előtt tartásával lehet egyről a kettőre jutni.
Ráadásul minél kisebb egy ország, minél kevesebb természetes forrással rendelkezik, annál szűkebb a mozgástere. De a kötöttségek nem csak a kicsikre vonatkoznak: a nagyok esetében elég egy rossz lépés, mint Irán megtámadása, egy rossz helyzetértékelés, mint például Ukrajna lerohanása, egy rossz taktika, mint például a Brexit, és már kész is a kudarc. Pedig ezekben az esetekben nagy országokról és nagyhatalmakról van szó.
Amikor a magyar Külügyminisztériumban felmerült annak az ötlete, hogy külpolitikai tervezést és prognózist vezessenek be, a vezetés visszakérdezett: „És ha lenne, akkor mi lenne abban a jó?” És tényleg. Kis országnak minek a tervezés és prognózis, amikor nincs meg az eszköze a körülmények befolyásolására? Egy kis ország stratégiája a mindennapok taktikája. Alkalmazkodás a körülményekhez, a cél a legtöbbet kihozni az ország javára.
A gond az, hogy nehéz meghatározni, mi az ország érdeke. Ennek nincs elfogadott mércéje,
ugyanis ma a szuverenitás letéteményese a nép (és nem a kormány), de a külpolitikát nem a nép, hanem a kormány irányítja. Ennek megfelelően a kormány szabja meg a kereteket, és ezek a politikai irány függvényében változnak. Nincs nemzeti érdek, csak az, amit a kormány annak vél: más volt ez Kádár vagy Orbán alatt, és más a Magyar-korszakban.
Lehet tehát önálló a magyar külpolitika? Ehhez stratégia kellene, amit egy ilyen kis és – legyünk őszinték – jelentéktelen ország nem tud eredményesen kialakítani, mert a lehetőségek nem tőle függenek. Jól taktikázni viszont lehet és kell, amihez azonban erre képes emberek szükségesek. Ilyenek nem termelődnek ki máról holnapra, ehhez hosszú gyakorlat, tapasztalat, ismeretek kellenek. Ilyen emberből igen kevés van, idehaza és külföldön egyaránt.
Magyarországon a Külügyminisztérium hivatott segíteni a taktika kialakítását, ami a kormánytól függ, majd annak végrehajtását. A magyar diplomácia feladata a végrehajtás biztosítása. Ehhez apparátus szükséges, amely kész és képes ennek végrehajtására. Emberek menesztése, újak kinevezése persze szükséges, mert az eddigi rendszer nem a szakértelemre, hanem a lojalitásra épült, és a lojalitás nem szakértelem, sőt, éppen annak akadályozása.
A magyar diplomáciai kar azonban soha nem volt a feladataira felkészítve, erre soha nem volt kiképezve. Ha akadt néhány természetes képességekkel rendelkező szakember, akkor jól mentek a dolgok, addig, amíg ezek a tulajdonságok el nem értek a politika által szabott falig. Viszont ezeket a képességeket meg lehet tanulni – ha van hol és kitől.
Annak állandó figyelembevételével, hogy mivel kicsik és jelentéktelenek vagyunk, csak mások segítségével tudjuk céljainkat, érdekeinket közelíteni.
Ha tehát az a kérdés, hogy lehet-e önálló a magyar külpolitika, akkor a válasz nem. De önálló magyar taktika létezhet.
A szerző politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.