Előfizetés

A gödör legmélyén

Székely Csaba Bányavidék című drámatrilógiájának első részével, a Bányavirággal pillanatok alatt sikert aratott. Amint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorrick Stúdió közös produkcióját vendégjátékon a budapesti Nemzetiben megnézhettük, jó néhányan érdeklődni kezdtünk, hogy ki is az a Székely Csaba. Szinte a semmiből robbant be hozzánk a köztudatba. Az említett produkció tavaly megnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozót.
A második rész előadása idén kapott a POSZT-ra meghívást, és szintén frenetikus sikert aratott, ugyancsak a marosvásárhelyiek produkciójában, Sebestyén Aba rendezésében. A Bányavirágot aztán nálunk is műsorra tűzte a Nemzeti, ez a produkció átkerül a Játékszínbe. Az országban először Csizmadia Tibor rendezte a Pinceszínházban, a következő évben a Bányavakságot a Szkéné Színházban állította színpadra, most pedig a trilógia befejező részének, a Bányavíznek az ősbemutatóját is ott tartották, szintén az ő jóvoltából.

Mindhárom darabban az a közös, hogy ugyanabban az isten háta mögötti erdélyi faluban játszódik, ahol bezárták a bányát, ezért nincs munka, a tétlenség végtelenül depresszióssá és céltalanná teszi az embereket, éjt nappallá téve isznak, mint a kefekötő, és ijesztően sokan lesznek öngyilkosok. Akinek módja van, otthagyja a falut, aki pedig marad, az tengődik, felőrli mások és a maga idegeit. Ha valaki ezek után arra gondol, hogy búskomor, a nézőket a földbe döngölő, produkciók kerekednek ki ebből, az kimondottan téved. Akár leröhöghetjük magunkat a székről, annyira abszurdba hajlanak a szituációk, és olyan mértékig torzultak az emberek, hogy már maguk is abszurdnak, némiképp önmaguk karikatúrájának hatnak.

Székely mesterien ötvözi a tragikumot és a komikumot, és sajátos, egyéni stílust gyúr belőle. Hagyományos, egészen ősinek ható, vidéken használatos kifejezések vegyülnek városi szlenggel, ahogy a viselkedésmódok is keverednek. Minden összekutyulódik mindennel, a tradíciók még ott vannak maradványnak, zárványnak, de nagyrészt már értelmüket vesztik, az újmódi pedig nem feltétlenül sajátítható el a nem azon nevelkedetteknek. Ebből adódik a zűrzavar a mindennapi cselekvésben éppúgy, mint a fejekben. És ehhez a káosszal teli világhoz igencsak illik ez a "kevert" stílus, ami azzal jár, hogy akár a legfájdalmasabb pillanatokban nevetünk hatalmasakat, de közben mégiscsak át tudjuk élni a szereplők zsákutcába torkolló, totálisan reménytelen helyzetét, ami persze sok tekintetben rímel a mi helyzetünkre. Arra, hogy egyhelyben dekkolunk, hiszünk valami csodában, hogy majd jobbra fordul a sorunk, de gyakran inkább hátrafelé araszolunk, mint előre.

Rögtön pokoli fancsali humorral kezdődik a darab és a produkció is. Ignác atya, Kaszás Gergő kiemelkedő megszemélyesítésében, áll az üres szószéken, fennkölten, komoly ábrázattal prédikál, majd amikor összeakad a nyelve, nyelvtörő mondókát kezd darálni, ami blaszfémiának hat az addigi átszellemültséghez képest. Aztán folytatja az előbbi, áhítatos módon, majd újabb mókás nyelvtörő következik. Megjelenik Irén, a házvezetőnő, Bozó Andrea formálja remekbe, sok évtizeddel fiatalabban az öregasszonynál. Rövidlátó, totálisan szenilis, de odamondogató, felvágott nyelvű, nehezen mozgó vénséget alakít, aki bár sok mindent elfelejt, vaksi szemével bizonyos dolgokat mégiscsak jól lát, és kotnyeles kíváncsiskodásán keresztül elég sok mindent megérez. Csoszog, kémlel, szúrós megjegyzéseket tesz, szó mi szó, nehezen elviselhető. Ahogy itt mindenki, hiszen mindenki az önös érdekeit próbálja valahogy érvényre juttatni, de ezen a tájon szinte csupa melléfogás, kudarc az élet. Egy ideig lehet ábrándozni a boldogság hamis kékmadaráról, elvágyódni innen, szinte mindegy hogy hová, de lehetőleg messzire, csak aztán rá kell döbbenni, hogy aki már itt ragadt, az megfeneklett egy risztón mély gödörben, amiből meg lehet próbálkozni újra és újra nekigyürkőzve kikecmeregni, de aztán keserves tapasztalások árán be kell látni, hogy a megfeneklettség már végleges állapot.

És erre, bármennyire is dermesztő, rá kell döbbenniük a fiataloknak is. A templom ifjú gondnoka, és a tanító lánya, tán egy röpke időre maguk is azt hiszik, hogy egymásba szerettek, de ebben a szürkére hangolt világban már nehezen terem meg a szerelem. A menekülésre pedig csak lopott pénz adna lehetőséget, ráadásul a lány apjától, a tanítótól lopott, és azért ezt ő mégsem akarja. De a srác, aki nemcsak gondnok, hanem a pap nevelt fia, és kiderül, hogy a pap már kiskora óta szexuális szolgáltatásokat is elvár tőle, menne mindenáron, de végül marad, mint valamennyi szereplő. Márkus Sándor gyötrődésektől terhesen játssza a fiút, aki fából farag figurákat, akár meztelen férfiakat is, tán lenne a szobrászathoz tehetsége, de itt mindenkibe minden beszorul, senki képességei nem bontakoznak ki. Az Eke Angéla által játszott lány menedékként csüng is a fiún, meg el is taszítja magától, kiderül, hogy mástól gyereket vár. A Tóth József megformálta tanító, akinek leégett a háza, mind zaklatottabban keresi a tűz közben ellopott, matracba zárt pénzét. Reménytelenül szétesett ember, el lehet képzelni, mit ad át a következő nemzedéknek.

Ez a vidék lehúz bárkit, mint a hínár. Lepusztul a falu, még jobban lepusztulnak a lelkek. Leginkább a vén, szenilis Irén, aki ellopta a pénzt, és fölajánlja a fiataloknak, hogy legalább ők meneküljenek, őriz furcsa módon valamit a régi értékekből. Szenilitása mögött tudás rejtőzik. Lopása dacára még benne maradt a legtöbb erkölcsi érzék. Amivel persze itt már nem lehet sokra menni. Letaglózó. És közben, ahogy mondom, nevetünk. Sok tekintetben magunkat nevetjük ki. Székely Csaba miközben abszurdan látja a világot, lidércesen reális tükröt tart elénk.

"Cimbalmosjaninak" szobra lenne, ha nem cigány

Olyan hazát adjon az Úristen, ahol nemcsak a halak, a madarak és a pillangók védettek, hanem a cigány emberek is. A kijelentés az egyszerűen csak a "Cimbalmosjaninak" nevezett öreg cigányzenésztől származik, aki a jászsági falu egyik putrijában évekig félvakon készült az elmúlásra, de amíg bírta szusszal, agyonnyüstölt zeneszerszámján, olykor csak magának, eljajgatta legkedvesebb nótáit.
Mi meg, a "régi idők" hat-hét éveseinek őszinte csodálatával a falat támasztva hallgattuk a különös muzsikát, amiről egyes falukutatók állították: ha "Cimbalmosjani" nem cigánynak születik, már Pesten szobra lenne. Nem tudom az öreg képességeinek szakmai értékét, annyi azonban bizonyos, a zenész cigányokat jó ideig minden település becsben tartotta. Megjegyzem, a '70-es évek kezdetéig, pontosabban a roma értelmiség jelképes "honfoglalásáig" - ahogy egyikük nevezte a kezdeteket -, ők testesítették meg Magyarországon a cigányművészetet.



Az eltelt alig négy évtized alatt a cigányfestők, cigányírók és költők, és a jobbára autodidakta képzőművészek helyet követeltek maguknak a kiállításokon, a hazai és külföldi publikációkban, rádió és tévé műsorokban, hogy látva lássák őket. Kiderült ugyanis valami. A másságban rejlő tehetség.

A hatalom tilalomfái

Egy 1961-ből származó politikai dokumentum szerint a cigányság "nem önálló nemzetiség, hanem olyan elmaradott szociális csoport, amit fel kell számolni", négy éven át mégis hagytak működni egy cigány kulturális szövetséget, amit aztán jogutód nélkül megszüntettek, mondván, minek a cigánynak szövetség, hisz még saját nyelve sincs.

Aztán történt valami. Az amszterdami Állami Művészeti Akadémiáról hazatért Péli Tamás, a kirobbanó tehetségű festő, aki a cigányok sorsproblámját, a többszázéves bolyongást, a hazátlanság kínját szimbolikus magasságba emelte. Az áttörést a gyerekkorból épp kilépő Bari Károly, a "Holtak arca fölé" címet viselő verseskötetével koronázta meg. És színre lépett Lakatos Menyhért, az író is, akit regényének, a Füstös képeknek négyszeri megjelenése után ma a "magyar Garcia Marqueze"-nak titulál jó néhány írástudó. A könyv egyébként a cigánynép első hiteles ábrázolásaként került be a hazai irodalomba. Ehhez a műhöz szinte csak Sára Sándor megrendítő dokumentumfilmjét, a Cigányokat hasonlíthatjuk. De ez időtájt jelentkezett a Nagyvilág című irodalmi folyóiratban a műfordításokat publikáló Choli Daróczi József is.

Hogy miért ilyen későn bukkantak fel ezek a cigányművészek? A többi között oka lehetett az analfabétizmus is, amelynek mértékét jól mutatja az az 1971-es adat, mely szerint a 20-29 éves cigányoknak csupán 27 százaléka végezte el az általános iskolát. A csodabogárnak számító bölcsészkari cigánylány, Daróczi Ágnes, egy írásában így jellemezte ezt a korszakot: "Saját kulturális forradalmunkba kezdtünk!" És ez nem tekinthető valamiféle fellengzős kijelentésnek, pláne ha mellétesszük azt a tényt, hogy a fiatal hölgy 1972-ben cigány nyelven mondott verset a Ki mit tud?-ban.

Az ígéretes kezdetet Daróczi Ágnes ma így sommázza: nem lett belőle aranykor. Vitatták sokan, sokáig például a cigány nyelv létezését, majd úgy szépítették álláspontjukat, hogy azzal nyilván nem lehet bonyolult dolgokat kifejezni. A hatalom tilalomfákkal akadályozta kisebbségi jogaik megszületését. Majd, amikor 1984-ben bizonyos politikai engedmények meghozatalára kényszerültek, Ágnes szerint az számított nagy lépésnek, hogy engedélyezték a különféle cigányszervezetek létrehozását. A szétszabdaltság azonban akadálya lett az együttgondolkodásnak és az együttcselekvésnek. A Romano Instituto Alapítvány, amelynek Ágnes is a tagja, azt a szándékot képviseli, amely együtt,szintézisben tudja csak elképzelni a cigánykultúra - benne a nyelv, a publikáció, a történetkutatás, a zene, a hangverseny, a színház, az irodalom, a festészet és a képzőművészet - fejlesztését, majd pedig a hazai kultúrába illesztését.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a cigányművészet elfogadtatása visszaesett a biztató kezdetek idejének szintjére. Mekkora volt pedig az öröm, amikor például 1979-ben a Népművelési Intézet megrendezte a magyarországi cigány autodidakta és naiv művészek első országos tárlatát, ami Ágnes szerint azt bizonyította, hogy amit a cigányok önmagukról mondanak, arra figyelni kell. Aztán lett harmadik tárlat is, amelyet 2000-ben már a cigányok szervezték meg maguknak. Pezsgést hozott a Soros Alapítvány bábáskodása is, jóvoltából például a Néprajzi Múzeum kebelén belül hozzá kezdtek egy roma múzeum anyagának a gyűjtéséhez. Európa is felfedezte a cigányokat, következményeként egymás után szerveződtek a cigányművészeket bemutató nemzetközi kiállítások. "Elhallgatott holokauszt" címmel egy megkésett gyűjteménnyel a Műcsarnokban mutatkoztak be a romák. De a 200 lelkes cigányfalu, Bódvalenke freskóházait is sokan a roma képzőművészek megjelenési formái közé sorolják, mondván, ilyen éjjel-nappal nyitva tartó kiállításuk csak nekik, a cigányoknak van az országban. Mint ahogy az a budapesti cigány magángaléria, a KuglerArt Szalon is egyedülálló, amelyet tavaly, saját lakásában hozott létre Kőszegi Edit, dokumentumfilmes. Szóval van is, meg nincs is cigányművész pártolás hazánkban.

Picis és Márta tanítása

Becsöngetek a Szent István tér háromba. Itt működik a KuglerArt Szalon, amelynek megálmodója és létrehozója Kőszegi Edit, aki mellesleg tavaly életmű-díjat kapott. A patinás lakás csordultig tele van cigányművészek festményeivel. Van itt a zseniális autodidakta "remetétől", Balázs Jánostól néhány festmény, és persze Oláh Jolán vágtató szarvasai, Péli Tamás rembrandti színeket idéző alkotásai is láthatók egy-egy mitológiát idéző kompozíció társaságában. Az országos ismertségre szert tett Oláh Mara, azaz Omara kék képei és a Kossuth-díjjal kitüntetett Szentandrássy István jellegzetes figurái ugyancsak feltűnnek a szalon falain.

Edit azt mondja saját "őstörténetéről", hogy huszonkét év alatt két dolgot tanult meg: egyrészt, hogy kormányfüggetlen ügy a cigányügy, másrészt, hogy az emberek abban a tévedésben leledzenek, hogy mindent tudnak a cigányokról, pedig nem ismerik őket.

- Ráébredtem, milyen ostoba vagyok, olyannak látom őket, amilyennek látni akarom - fejtegeti. - Szűrők működnek bennünk. És persze előítéletek. Az én cigányképem jó ideig arról szólt, hogy jósol, hogy muzsikál, hogy a cigánylány ül a tűz mellett, meg jön a szekér a lóval. Aztán amikor találkoztam velük és megismertem őket, kiderült, ahhoz a képhez semmi közük.

Meg-megállunk a falakra aggatott festmények előtt, amelyek persze eladók, de ki vesz ma cigányfestőtől képet, amelyik ráadásul egy pesti lakásban, eldugva pihen? Edit asszony megmutatja azt a kis alakú, csupa drapp és barna színekkel komponált Orsós Teri festményt, ami egy vézna vízhordó roma fiúcskát ábrázol, kezében a jellegzetes kupával. Ezt vette meg elsőként, mert beleszeretett és ezt kapta akkor karácsonyra a család.

- Ez a festmény nem okoskodik, nincs benne semmi művi, de benne van az, hogy a szerzője vállalja magát, cigány mivoltát. A kép nemcsak szép,hanem beszél is hozzám.

Megtudom, hogy Kőszegi Edit legnagyobb tanítómesterének - ő használja a kifejezést -, két cigányasszonyt, Picist és Mártát tartja. Amiatt, ahogy nevelték a gyerekeiket, ahogy gondolkoztak. Dokumentum filmjeinek mind a két család szereplője. Szendrőládot és Kétegyházát emlegeti, ahol sokszor megfordult, és ezekben a falvakban jött rá a nagy igazságra: - Minden ember, a cigányember is egy csoda, és ezt kellene megtanulnunk egymástól.

Arra a kérdésre, hogy mitől nem tud a kölcsönösség működni, ő sem tudja a választ. Ugyanakkor hiszi, hogy művészetük megismerése sokféle előítéletet lehánt a nemcigányokról. Bizonyság volt erre az a szalonest, amit Balázs János tiszteletére szervezett itt, a lakásában. Eljöttek vagy százan, mondja, hozzátéve, a gazdag magyar és a falusi szegény cigányasszony is szót tudott érteni egymással. A szalonban egyébként körülbelül 15 cigányfestő mintegy kétszáz képe található. Sikerült elérnie, hogy az épület emeleti folyosóira is ki lehessen helyezni a lakásban már nem férő festményeket.

Amikor elköszönök, Edit asszony így búcsúzik:
- Ha ötösöm lenne, megcsinálnám a cigánymúzeumot...



A Néprajzi Múzeum főmuzeológusa nem egyértelműen ítéli meg a cigánymúzeum létrehozásának a kérdését. Amikor felkeresem a Kossuth-téri átalakítások miatt nehezen megközelíthető részleget, Szuhai Péter tényekkel bombáz. Náluk 400 műalkotást, festményt és grafikát, valamint 30 szobrot tárolnak. Az országos és regionális múzeumok saját profiljukban mutathatják be a cigányokkal kapcsolatos anyagaikat. Nyolc megyében fordult meg például az a gyűjtés, ami 1778-tól tekintette át a cigányokkal kapcsolatos magyar közgondolkodást. A gyűjteményvezető elárulta, a Néprajzi jövőre kiállítja azt a gyűjteményt, ami a vándor cigányiparosokról, egyebek között a drótostótokról, a teknővájókról szól. De már készülnek 2015-re, amikor a "Cigányzene története Magyarországon" címmel nyitnak tárlatot.

Azzal kapcsolatban, hogy szükség volna-e egy olyan cigány kulturális központra, amely a művészet minden területét egy intézményben reprezentálja, Szuhai Péter azt mondta: mivel Magyarországon a cigánybefogadás nem megy, és mivel a helyi és a központi akarat kimerül az ígérgetésekben, nem fog előrébb mozdulni az ügy. A befektetéshez szerinte nem csupán pénz kell - jól lehet, ez nélkülözhetetlen -, hanem energia és törődés is. "Radikális helyzetbehozásra van szükség" - állítja a művészeti szakember.

Névtelenséget kérő ismerőseim egyike - sokak véleményét megfogalmazva -, túlságosan követelődzőnek tartja a cigányokat. Mit akarnak még? - teszi fel a kérdést. Szeged például 1999-ben szobrot emelt Dankó Pistának. A Magyar Parlamentben már vannak roma képviselők, és hallotta, hogy alakulóban van a cigánycsalád segítő hálózat is. Elismeri, hogy a mélyszegénységgel sújtott cigánytelepiek sorsa csak nem tud javulni, de azt a kijelentést nem fogadja el, hogy nem törődik velük senki. Az orrom elé dugja a statisztikát, miszerint hazánkban jelenleg 152 roma-folklór együttes működik, 79 cigánykisebbségi önkormányzat (mert már ilyen is van!) helyiségeiben tartanak előadásokat. Nyilvántartanak 15 roma közösségi házat, illetve 13 kisebbségi intézményben folyik nevelőmunka.

Igaz, bele-belebotlunk rasszista megnyilvánulásokba, amit Daróczi Ágnes társadalmi betegségnek nevez, mindez letagadhatatlan - érvel ismerősöm is. Aztán még hozzáteszi: 10-15 év alatt országos szervezetek tucatja jött létre, közöttük található az Országos Cigány Önkormányzat, a Phralipe Független Cigányszervezet, a Romaparlament, a Cigányok Fórumának Országos Szövetsége, vagy épp a Lungo Drom Országos Érdekvédelmi Szervezete. A felsorolás nem teljes. Annyit azért elismer belőle ismerősöm, hogy a "törődés" és az önvédelem szétaprózott.

Mint szentségtartó

Ezekből a patakokból nem lesz folyó. Hogy miért nem? Talán azért, mert minimális politikai programmal sem támasztották meg kulturális programjukat? Vagy ha igen, túlságosan gyenge hangon? Mi erről a véleménye Rostás-Farkas Györgynek?

- Addig a múzsák hallgatnak, amíg cigányokat idegeneknek, ellenségnek, bűnözőknek és élősködőknek tartják - mondja a Közös Út nevű roma magazin csöpp kis helyiségében, ahol felkerestem. Szerinte az utóbbi évtized tragikus történései elmélyítették a cigányság kiszolgáltatottságát, és a mélyszegénység, meg a vele járó sokfajta betegség állandósult a portákon. Szerinte ebben a kiéleződött társadalmi helyzetben szinte csak a művészetek eszközeivel lehetne a többség számára átélhetővé tenni mindazt, amivel a cigányok nap, mint nap küszködnek.

Újra eljutott volna a cigánynép a maga sorskérdéseihez, amelyeket újból a művészetek nyelvén kellene megfogalmaznia és felmutatnia, mint valami szentségtartót? - teszem fel a kérdést az ismert cigányköltőnek. Rostás gondnak tartja, hogy nagy elődeik öröksége szinte ismeretlen az ország nyilvánossága előtt.

Gond az is, mint mondja, hogy a romák magyarországi lelki és szellemi anatómiáját feltáró és bemutató művészeti központ létrehozása máig késlekedik. Szerinte ez a cigányokkal szemben elkövetett bűnök egyike, ha ugyanis hiányzik az együttélés stációit, eredményeit és a közös történelmet bemutató múzeum, kiállító terem, képzőművészeti gyűjtemény, színház- és hangversenyterem, zenei és folklórgyűjtemény, valamint kutatóintézet, akkor a romáknak nincs védekezési lehetőségük és önreprezentációs joguk. Ezek nélkül az intézmények nélkül a kisebbségi sorskérdéseket nem lehet megjeleníteni a társadalom számára. Addig a cigány bármit tehet, mindig félárnyékban teszi.

- Magyarországon nincs cigánykérdés, mert ha lenne, én magam megoldanám. De mivel ez társadalmi ügy, összefogás kellene. És csak úgy szelíden megjegyzem, a cigányok nélkül nem lehet a cigányokat képviselni. Ami meg a művészetünket, a kultúránkat, a tudományunkat illeti, mit ér mindez, ha jelzője szerint cigány - mondja nyugodt hangon, majd folytatja: - Ha a többszázezres cigány népet saját hazájában, Magyarországon elértéktelenítik, akkor valóban társadalmon kívülivé válik. Csak hát jönnek a nyelvet tudó, felkészült cigány fiatalok, akik részesei kívánnak lenni a társadalomnak - így Rostás, akinek meggyőződése, hogy a fiatal cigányművészek Magyarország hírnevét akarják öregbíteni. Állítja, hogy Európában nálunk él a legtöbb cigányművész, akik tehetségükkel rászolgáltak egy kulturális központra.

- Szomorú, ha egy pillangó kihal. Szomorú, ha egy madár eltűnik az élőlények változatos világából Ez a jelző nem képes kifejezni azt az űrt, ami egy kipusztult nyelv után marad. Én ugyanis azt vallom, otthon kell lenni egymás nyelvében és szívében.

Nem hiszek a fülemnek: este a tévé zene csatornáján felhangzik egy cimbalom-szóló.

"Cimbalmosjaninak" szobra lenne, ha nem cigány

Olyan hazát adjon az Úristen, ahol nemcsak a halak, a madarak és a pillangók védettek, hanem a cigány emberek is. A kijelentés az egyszerűen csak a "Cimbalmosjaninak" nevezett öreg cigányzenésztől származik, aki a jászsági falu egyik putrijában évekig félvakon készült az elmúlásra, de amíg bírta szusszal, agyonnyüstölt zeneszerszámján, olykor csak magának, eljajgatta legkedvesebb nótáit.
Mi meg, a "régi idők" hat-hét éveseinek őszinte csodálatával a falat támasztva hallgattuk a különös muzsikát, amiről egyes falukutatók állították: ha "Cimbalmosjani" nem cigánynak születik, már Pesten szobra lenne. Nem tudom az öreg képességeinek szakmai értékét, annyi azonban bizonyos, a zenész cigányokat jó ideig minden település becsben tartotta. Megjegyzem, a '70-es évek kezdetéig, pontosabban a roma értelmiség jelképes "honfoglalásáig" - ahogy egyikük nevezte a kezdeteket -, ők testesítették meg Magyarországon a cigányművészetet.



Az eltelt alig négy évtized alatt a cigányfestők, cigányírók és költők, és a jobbára autodidakta képzőművészek helyet követeltek maguknak a kiállításokon, a hazai és külföldi publikációkban, rádió és tévé műsorokban, hogy látva lássák őket. Kiderült ugyanis valami. A másságban rejlő tehetség.

A hatalom tilalomfái

Egy 1961-ből származó politikai dokumentum szerint a cigányság "nem önálló nemzetiség, hanem olyan elmaradott szociális csoport, amit fel kell számolni", négy éven át mégis hagytak működni egy cigány kulturális szövetséget, amit aztán jogutód nélkül megszüntettek, mondván, minek a cigánynak szövetség, hisz még saját nyelve sincs.

Aztán történt valami. Az amszterdami Állami Művészeti Akadémiáról hazatért Péli Tamás, a kirobbanó tehetségű festő, aki a cigányok sorsproblámját, a többszázéves bolyongást, a hazátlanság kínját szimbolikus magasságba emelte. Az áttörést a gyerekkorból épp kilépő Bari Károly, a "Holtak arca fölé" címet viselő verseskötetével koronázta meg. És színre lépett Lakatos Menyhért, az író is, akit regényének, a Füstös képeknek négyszeri megjelenése után ma a "magyar Garcia Marqueze"-nak titulál jó néhány írástudó. A könyv egyébként a cigánynép első hiteles ábrázolásaként került be a hazai irodalomba. Ehhez a műhöz szinte csak Sára Sándor megrendítő dokumentumfilmjét, a Cigányokat hasonlíthatjuk. De ez időtájt jelentkezett a Nagyvilág című irodalmi folyóiratban a műfordításokat publikáló Choli Daróczi József is.

Hogy miért ilyen későn bukkantak fel ezek a cigányművészek? A többi között oka lehetett az analfabétizmus is, amelynek mértékét jól mutatja az az 1971-es adat, mely szerint a 20-29 éves cigányoknak csupán 27 százaléka végezte el az általános iskolát. A csodabogárnak számító bölcsészkari cigánylány, Daróczi Ágnes, egy írásában így jellemezte ezt a korszakot: "Saját kulturális forradalmunkba kezdtünk!" És ez nem tekinthető valamiféle fellengzős kijelentésnek, pláne ha mellétesszük azt a tényt, hogy a fiatal hölgy 1972-ben cigány nyelven mondott verset a Ki mit tud?-ban.

Az ígéretes kezdetet Daróczi Ágnes ma így sommázza: nem lett belőle aranykor. Vitatták sokan, sokáig például a cigány nyelv létezését, majd úgy szépítették álláspontjukat, hogy azzal nyilván nem lehet bonyolult dolgokat kifejezni. A hatalom tilalomfákkal akadályozta kisebbségi jogaik megszületését. Majd, amikor 1984-ben bizonyos politikai engedmények meghozatalára kényszerültek, Ágnes szerint az számított nagy lépésnek, hogy engedélyezték a különféle cigányszervezetek létrehozását. A szétszabdaltság azonban akadálya lett az együttgondolkodásnak és az együttcselekvésnek. A Romano Instituto Alapítvány, amelynek Ágnes is a tagja, azt a szándékot képviseli, amely együtt,szintézisben tudja csak elképzelni a cigánykultúra - benne a nyelv, a publikáció, a történetkutatás, a zene, a hangverseny, a színház, az irodalom, a festészet és a képzőművészet - fejlesztését, majd pedig a hazai kultúrába illesztését.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a cigányművészet elfogadtatása visszaesett a biztató kezdetek idejének szintjére. Mekkora volt pedig az öröm, amikor például 1979-ben a Népművelési Intézet megrendezte a magyarországi cigány autodidakta és naiv művészek első országos tárlatát, ami Ágnes szerint azt bizonyította, hogy amit a cigányok önmagukról mondanak, arra figyelni kell. Aztán lett harmadik tárlat is, amelyet 2000-ben már a cigányok szervezték meg maguknak. Pezsgést hozott a Soros Alapítvány bábáskodása is, jóvoltából például a Néprajzi Múzeum kebelén belül hozzá kezdtek egy roma múzeum anyagának a gyűjtéséhez. Európa is felfedezte a cigányokat, következményeként egymás után szerveződtek a cigányművészeket bemutató nemzetközi kiállítások. "Elhallgatott holokauszt" címmel egy megkésett gyűjteménnyel a Műcsarnokban mutatkoztak be a romák. De a 200 lelkes cigányfalu, Bódvalenke freskóházait is sokan a roma képzőművészek megjelenési formái közé sorolják, mondván, ilyen éjjel-nappal nyitva tartó kiállításuk csak nekik, a cigányoknak van az országban. Mint ahogy az a budapesti cigány magángaléria, a KuglerArt Szalon is egyedülálló, amelyet tavaly, saját lakásában hozott létre Kőszegi Edit, dokumentumfilmes. Szóval van is, meg nincs is cigányművész pártolás hazánkban.

Picis és Márta tanítása

Becsöngetek a Szent István tér háromba. Itt működik a KuglerArt Szalon, amelynek megálmodója és létrehozója Kőszegi Edit, aki mellesleg tavaly életmű-díjat kapott. A patinás lakás csordultig tele van cigányművészek festményeivel. Van itt a zseniális autodidakta "remetétől", Balázs Jánostól néhány festmény, és persze Oláh Jolán vágtató szarvasai, Péli Tamás rembrandti színeket idéző alkotásai is láthatók egy-egy mitológiát idéző kompozíció társaságában. Az országos ismertségre szert tett Oláh Mara, azaz Omara kék képei és a Kossuth-díjjal kitüntetett Szentandrássy István jellegzetes figurái ugyancsak feltűnnek a szalon falain.

Edit azt mondja saját "őstörténetéről", hogy huszonkét év alatt két dolgot tanult meg: egyrészt, hogy kormányfüggetlen ügy a cigányügy, másrészt, hogy az emberek abban a tévedésben leledzenek, hogy mindent tudnak a cigányokról, pedig nem ismerik őket.

- Ráébredtem, milyen ostoba vagyok, olyannak látom őket, amilyennek látni akarom - fejtegeti. - Szűrők működnek bennünk. És persze előítéletek. Az én cigányképem jó ideig arról szólt, hogy jósol, hogy muzsikál, hogy a cigánylány ül a tűz mellett, meg jön a szekér a lóval. Aztán amikor találkoztam velük és megismertem őket, kiderült, ahhoz a képhez semmi közük.

Meg-megállunk a falakra aggatott festmények előtt, amelyek persze eladók, de ki vesz ma cigányfestőtől képet, amelyik ráadásul egy pesti lakásban, eldugva pihen? Edit asszony megmutatja azt a kis alakú, csupa drapp és barna színekkel komponált Orsós Teri festményt, ami egy vézna vízhordó roma fiúcskát ábrázol, kezében a jellegzetes kupával. Ezt vette meg elsőként, mert beleszeretett és ezt kapta akkor karácsonyra a család.

- Ez a festmény nem okoskodik, nincs benne semmi művi, de benne van az, hogy a szerzője vállalja magát, cigány mivoltát. A kép nemcsak szép,hanem beszél is hozzám.

Megtudom, hogy Kőszegi Edit legnagyobb tanítómesterének - ő használja a kifejezést -, két cigányasszonyt, Picist és Mártát tartja. Amiatt, ahogy nevelték a gyerekeiket, ahogy gondolkoztak. Dokumentum filmjeinek mind a két család szereplője. Szendrőládot és Kétegyházát emlegeti, ahol sokszor megfordult, és ezekben a falvakban jött rá a nagy igazságra: - Minden ember, a cigányember is egy csoda, és ezt kellene megtanulnunk egymástól.

Arra a kérdésre, hogy mitől nem tud a kölcsönösség működni, ő sem tudja a választ. Ugyanakkor hiszi, hogy művészetük megismerése sokféle előítéletet lehánt a nemcigányokról. Bizonyság volt erre az a szalonest, amit Balázs János tiszteletére szervezett itt, a lakásában. Eljöttek vagy százan, mondja, hozzátéve, a gazdag magyar és a falusi szegény cigányasszony is szót tudott érteni egymással. A szalonban egyébként körülbelül 15 cigányfestő mintegy kétszáz képe található. Sikerült elérnie, hogy az épület emeleti folyosóira is ki lehessen helyezni a lakásban már nem férő festményeket.

Amikor elköszönök, Edit asszony így búcsúzik:
- Ha ötösöm lenne, megcsinálnám a cigánymúzeumot...



A Néprajzi Múzeum főmuzeológusa nem egyértelműen ítéli meg a cigánymúzeum létrehozásának a kérdését. Amikor felkeresem a Kossuth-téri átalakítások miatt nehezen megközelíthető részleget, Szuhai Péter tényekkel bombáz. Náluk 400 műalkotást, festményt és grafikát, valamint 30 szobrot tárolnak. Az országos és regionális múzeumok saját profiljukban mutathatják be a cigányokkal kapcsolatos anyagaikat. Nyolc megyében fordult meg például az a gyűjtés, ami 1778-tól tekintette át a cigányokkal kapcsolatos magyar közgondolkodást. A gyűjteményvezető elárulta, a Néprajzi jövőre kiállítja azt a gyűjteményt, ami a vándor cigányiparosokról, egyebek között a drótostótokról, a teknővájókról szól. De már készülnek 2015-re, amikor a "Cigányzene története Magyarországon" címmel nyitnak tárlatot.

Azzal kapcsolatban, hogy szükség volna-e egy olyan cigány kulturális központra, amely a művészet minden területét egy intézményben reprezentálja, Szuhai Péter azt mondta: mivel Magyarországon a cigánybefogadás nem megy, és mivel a helyi és a központi akarat kimerül az ígérgetésekben, nem fog előrébb mozdulni az ügy. A befektetéshez szerinte nem csupán pénz kell - jól lehet, ez nélkülözhetetlen -, hanem energia és törődés is. "Radikális helyzetbehozásra van szükség" - állítja a művészeti szakember.

Névtelenséget kérő ismerőseim egyike - sokak véleményét megfogalmazva -, túlságosan követelődzőnek tartja a cigányokat. Mit akarnak még? - teszi fel a kérdést. Szeged például 1999-ben szobrot emelt Dankó Pistának. A Magyar Parlamentben már vannak roma képviselők, és hallotta, hogy alakulóban van a cigánycsalád segítő hálózat is. Elismeri, hogy a mélyszegénységgel sújtott cigánytelepiek sorsa csak nem tud javulni, de azt a kijelentést nem fogadja el, hogy nem törődik velük senki. Az orrom elé dugja a statisztikát, miszerint hazánkban jelenleg 152 roma-folklór együttes működik, 79 cigánykisebbségi önkormányzat (mert már ilyen is van!) helyiségeiben tartanak előadásokat. Nyilvántartanak 15 roma közösségi házat, illetve 13 kisebbségi intézményben folyik nevelőmunka.

Igaz, bele-belebotlunk rasszista megnyilvánulásokba, amit Daróczi Ágnes társadalmi betegségnek nevez, mindez letagadhatatlan - érvel ismerősöm is. Aztán még hozzáteszi: 10-15 év alatt országos szervezetek tucatja jött létre, közöttük található az Országos Cigány Önkormányzat, a Phralipe Független Cigányszervezet, a Romaparlament, a Cigányok Fórumának Országos Szövetsége, vagy épp a Lungo Drom Országos Érdekvédelmi Szervezete. A felsorolás nem teljes. Annyit azért elismer belőle ismerősöm, hogy a "törődés" és az önvédelem szétaprózott.

Mint szentségtartó

Ezekből a patakokból nem lesz folyó. Hogy miért nem? Talán azért, mert minimális politikai programmal sem támasztották meg kulturális programjukat? Vagy ha igen, túlságosan gyenge hangon? Mi erről a véleménye Rostás-Farkas Györgynek?

- Addig a múzsák hallgatnak, amíg cigányokat idegeneknek, ellenségnek, bűnözőknek és élősködőknek tartják - mondja a Közös Út nevű roma magazin csöpp kis helyiségében, ahol felkerestem. Szerinte az utóbbi évtized tragikus történései elmélyítették a cigányság kiszolgáltatottságát, és a mélyszegénység, meg a vele járó sokfajta betegség állandósult a portákon. Szerinte ebben a kiéleződött társadalmi helyzetben szinte csak a művészetek eszközeivel lehetne a többség számára átélhetővé tenni mindazt, amivel a cigányok nap, mint nap küszködnek.

Újra eljutott volna a cigánynép a maga sorskérdéseihez, amelyeket újból a művészetek nyelvén kellene megfogalmaznia és felmutatnia, mint valami szentségtartót? - teszem fel a kérdést az ismert cigányköltőnek. Rostás gondnak tartja, hogy nagy elődeik öröksége szinte ismeretlen az ország nyilvánossága előtt.

Gond az is, mint mondja, hogy a romák magyarországi lelki és szellemi anatómiáját feltáró és bemutató művészeti központ létrehozása máig késlekedik. Szerinte ez a cigányokkal szemben elkövetett bűnök egyike, ha ugyanis hiányzik az együttélés stációit, eredményeit és a közös történelmet bemutató múzeum, kiállító terem, képzőművészeti gyűjtemény, színház- és hangversenyterem, zenei és folklórgyűjtemény, valamint kutatóintézet, akkor a romáknak nincs védekezési lehetőségük és önreprezentációs joguk. Ezek nélkül az intézmények nélkül a kisebbségi sorskérdéseket nem lehet megjeleníteni a társadalom számára. Addig a cigány bármit tehet, mindig félárnyékban teszi.

- Magyarországon nincs cigánykérdés, mert ha lenne, én magam megoldanám. De mivel ez társadalmi ügy, összefogás kellene. És csak úgy szelíden megjegyzem, a cigányok nélkül nem lehet a cigányokat képviselni. Ami meg a művészetünket, a kultúránkat, a tudományunkat illeti, mit ér mindez, ha jelzője szerint cigány - mondja nyugodt hangon, majd folytatja: - Ha a többszázezres cigány népet saját hazájában, Magyarországon elértéktelenítik, akkor valóban társadalmon kívülivé válik. Csak hát jönnek a nyelvet tudó, felkészült cigány fiatalok, akik részesei kívánnak lenni a társadalomnak - így Rostás, akinek meggyőződése, hogy a fiatal cigányművészek Magyarország hírnevét akarják öregbíteni. Állítja, hogy Európában nálunk él a legtöbb cigányművész, akik tehetségükkel rászolgáltak egy kulturális központra.

- Szomorú, ha egy pillangó kihal. Szomorú, ha egy madár eltűnik az élőlények változatos világából Ez a jelző nem képes kifejezni azt az űrt, ami egy kipusztult nyelv után marad. Én ugyanis azt vallom, otthon kell lenni egymás nyelvében és szívében.

Nem hiszek a fülemnek: este a tévé zene csatornáján felhangzik egy cimbalom-szóló.