A gödör legmélyén

Székely Csaba Bányavidék című drámatrilógiájának első részével, a Bányavirággal pillanatok alatt sikert aratott. Amint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorrick Stúdió közös produkcióját vendégjátékon a budapesti Nemzetiben megnézhettük, jó néhányan érdeklődni kezdtünk, hogy ki is az a Székely Csaba. Szinte a semmiből robbant be hozzánk a köztudatba. Az említett produkció tavaly megnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozót.

A második rész előadása idén kapott a POSZT-ra meghívást, és szintén frenetikus sikert aratott, ugyancsak a marosvásárhelyiek produkciójában, Sebestyén Aba rendezésében. A Bányavirágot aztán nálunk is műsorra tűzte a Nemzeti, ez a produkció átkerül a Játékszínbe. Az országban először Csizmadia Tibor rendezte a Pinceszínházban, a következő évben a Bányavakságot a Szkéné Színházban állította színpadra, most pedig a trilógia befejező részének, a Bányavíznek az ősbemutatóját is ott tartották, szintén az ő jóvoltából.

Mindhárom darabban az a közös, hogy ugyanabban az isten háta mögötti erdélyi faluban játszódik, ahol bezárták a bányát, ezért nincs munka, a tétlenség végtelenül depresszióssá és céltalanná teszi az embereket, éjt nappallá téve isznak, mint a kefekötő, és ijesztően sokan lesznek öngyilkosok. Akinek módja van, otthagyja a falut, aki pedig marad, az tengődik, felőrli mások és a maga idegeit. Ha valaki ezek után arra gondol, hogy búskomor, a nézőket a földbe döngölő, produkciók kerekednek ki ebből, az kimondottan téved. Akár leröhöghetjük magunkat a székről, annyira abszurdba hajlanak a szituációk, és olyan mértékig torzultak az emberek, hogy már maguk is abszurdnak, némiképp önmaguk karikatúrájának hatnak.

Székely mesterien ötvözi a tragikumot és a komikumot, és sajátos, egyéni stílust gyúr belőle. Hagyományos, egészen ősinek ható, vidéken használatos kifejezések vegyülnek városi szlenggel, ahogy a viselkedésmódok is keverednek. Minden összekutyulódik mindennel, a tradíciók még ott vannak maradványnak, zárványnak, de nagyrészt már értelmüket vesztik, az újmódi pedig nem feltétlenül sajátítható el a nem azon nevelkedetteknek. Ebből adódik a zűrzavar a mindennapi cselekvésben éppúgy, mint a fejekben. És ehhez a káosszal teli világhoz igencsak illik ez a "kevert" stílus, ami azzal jár, hogy akár a legfájdalmasabb pillanatokban nevetünk hatalmasakat, de közben mégiscsak át tudjuk élni a szereplők zsákutcába torkolló, totálisan reménytelen helyzetét, ami persze sok tekintetben rímel a mi helyzetünkre. Arra, hogy egyhelyben dekkolunk, hiszünk valami csodában, hogy majd jobbra fordul a sorunk, de gyakran inkább hátrafelé araszolunk, mint előre.

Rögtön pokoli fancsali humorral kezdődik a darab és a produkció is. Ignác atya, Kaszás Gergő kiemelkedő megszemélyesítésében, áll az üres szószéken, fennkölten, komoly ábrázattal prédikál, majd amikor összeakad a nyelve, nyelvtörő mondókát kezd darálni, ami blaszfémiának hat az addigi átszellemültséghez képest. Aztán folytatja az előbbi, áhítatos módon, majd újabb mókás nyelvtörő következik. Megjelenik Irén, a házvezetőnő, Bozó Andrea formálja remekbe, sok évtizeddel fiatalabban az öregasszonynál. Rövidlátó, totálisan szenilis, de odamondogató, felvágott nyelvű, nehezen mozgó vénséget alakít, aki bár sok mindent elfelejt, vaksi szemével bizonyos dolgokat mégiscsak jól lát, és kotnyeles kíváncsiskodásán keresztül elég sok mindent megérez. Csoszog, kémlel, szúrós megjegyzéseket tesz, szó mi szó, nehezen elviselhető. Ahogy itt mindenki, hiszen mindenki az önös érdekeit próbálja valahogy érvényre juttatni, de ezen a tájon szinte csupa melléfogás, kudarc az élet. Egy ideig lehet ábrándozni a boldogság hamis kékmadaráról, elvágyódni innen, szinte mindegy hogy hová, de lehetőleg messzire, csak aztán rá kell döbbenni, hogy aki már itt ragadt, az megfeneklett egy risztón mély gödörben, amiből meg lehet próbálkozni újra és újra nekigyürkőzve kikecmeregni, de aztán keserves tapasztalások árán be kell látni, hogy a megfeneklettség már végleges állapot.

És erre, bármennyire is dermesztő, rá kell döbbenniük a fiataloknak is. A templom ifjú gondnoka, és a tanító lánya, tán egy röpke időre maguk is azt hiszik, hogy egymásba szerettek, de ebben a szürkére hangolt világban már nehezen terem meg a szerelem. A menekülésre pedig csak lopott pénz adna lehetőséget, ráadásul a lány apjától, a tanítótól lopott, és azért ezt ő mégsem akarja. De a srác, aki nemcsak gondnok, hanem a pap nevelt fia, és kiderül, hogy a pap már kiskora óta szexuális szolgáltatásokat is elvár tőle, menne mindenáron, de végül marad, mint valamennyi szereplő. Márkus Sándor gyötrődésektől terhesen játssza a fiút, aki fából farag figurákat, akár meztelen férfiakat is, tán lenne a szobrászathoz tehetsége, de itt mindenkibe minden beszorul, senki képességei nem bontakoznak ki. Az Eke Angéla által játszott lány menedékként csüng is a fiún, meg el is taszítja magától, kiderül, hogy mástól gyereket vár. A Tóth József megformálta tanító, akinek leégett a háza, mind zaklatottabban keresi a tűz közben ellopott, matracba zárt pénzét. Reménytelenül szétesett ember, el lehet képzelni, mit ad át a következő nemzedéknek.

Ez a vidék lehúz bárkit, mint a hínár. Lepusztul a falu, még jobban lepusztulnak a lelkek. Leginkább a vén, szenilis Irén, aki ellopta a pénzt, és fölajánlja a fiataloknak, hogy legalább ők meneküljenek, őriz furcsa módon valamit a régi értékekből. Szenilitása mögött tudás rejtőzik. Lopása dacára még benne maradt a legtöbb erkölcsi érzék. Amivel persze itt már nem lehet sokra menni. Letaglózó. És közben, ahogy mondom, nevetünk. Sok tekintetben magunkat nevetjük ki. Székely Csaba miközben abszurdan látja a világot, lidércesen reális tükröt tart elénk.