A látható sokaság

Elisabeth Noelle-Neumann 1980-ban publikálta A hallgatás spirálja c. munkáját. Az elméletet az a megfigyelés ihlette, hogy a választások kimenetelét sokszor döntően befolyásolja, mekkorának látszik egy-egy tábor. A szerző ugyanis feltételezi, hogy az emberek nem adnak hangot a véleményüknek, ha nem észlelnek egy minimális szintű támogatást a megfelelő népesség körében. Az a tábor, amely maga mögött érzi a többség támogatását, bátrabb, magabiztosabb, és ezáltal hangosabb és láthatóbb lesz. A másik, magát kisebbségi helyzetben érző tábor ezzel szemben elbizonytalanodik, visszahúzódik, és egy része előbb-utóbb teljesen elhallgat.

Így a visszahúzódó tábor kisebbnek, a magabiztosabb tábor nagyobbnak látszik, mint amilyen a tényleges kiterjedése. Egy hangos tábor tehát képes arra, hogy döntően befolyásolja a közvélemény észlelését, és ezáltal nagyobbnak tüntesse fel magát, mint amekkora a tényleges támogatottsága egy adott országban vagy közösségben. A közvélemény szemében így megnövekedett tábor ismét működésbe tudja hozni a hallgatás spirálját, elnémítva a másik tábor elbizonytalanodott híveit. Mivel közismert, hogy az emberek szeretnek a győzteshez csatlakozni, a hangosabb tábor nagyobb eséllyel tudja megszólítani a bizonytalan szavazókat.

A hallgatás spirálját Elisabeth Noelle-Neumann az elszigetelődéstől való félelemmel magyarázta: ha az emberek nem érzékelnek kellő mennyiségű támogatottságot maguk mögött, akkor inkább elhallgatnak vagy akár megváltoztatják sokszor egyébként sem szilárd véleményüket. A szerző ezt az állítását különböző pszichológiai kísérletekkel igazolta. Miközben igaz, hogy kevesen vállalják a nyílt véleménykülönbséget akkor, ha kisebbségben érzik magukat, az is igaz, hogy az emberek inkább keresik azok társaságát, akiktől pozitív megerősítést kaphatnak, így akkor is a saját táborukat érezhetik hangosabbnak, ha valójában kisebbségben vannak.

Kritikaként említhetjük, hogy Neumann nem foglalkozott a társadalmi kontextussal; holott ha egy adott rezsim szembemegy a látens közvéleménnyel, akkor előfordulhat, hogy még korábbi hívei is vállalhatatlannak érzik saját táborukat. Neumann munkája végszavában Rousseau-ra hivatkozik, aki szerint a közvélemény az egyén ellensége és a társadalom védelmezője. Az állítás első felével mindenképpen vitatkoznék, a másodikat pedig sarkítanám. Az egyén nem pusztán áldozata vagy passzív szemlélője a közvéleménynek, hanem választásával vagy visszahúzódásával maga is részt vesz annak alakításában. Az emberek nem bábok vagy mozgó gépek, akiket egy diktátor, esetleg egy "elszabadult" program ide-oda mozgat egy képzeletbeli sakktáblán. Ebben az esetben az is megmagyarázhatatlan, hogyan sikerült az államszocialista rendszereknek egyáltalán összeomlaniuk. Globalizálódó világunkban az emberek többnyire maguk választják ki a hálózatokat, amelyekbe be akarnak tagozódni, és maguk döntik el a betagozódás mértékét. A (poszt)modern élet tapasztalatával én inkább úgy fogalmaznék, hogy a közvélemény, miközben kétségtelenül korlátozza az egyént, valójában meg is védi őt önmagától. Az állítás második fele pedig sokkal erősebben is megfogalmazható: a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberiségre az igazi veszélyt éppen azok a személyiségek jelentik, akik pályafutásuk egy szakaszán elhiszik, hogy őket nem korlátozza a közvélemény.

Az önkritika hiánya

Semmi sincs egészen úgy, ahogy gondoljuk. Minden egy kicsit másként van. S mi tagadás, sokszor egészen másként.
Politikai viták esetén nemegyszer eszünkbe juthatna ez az önmagunk álláspontjára is vonatkoztatható kritikai szempont. Persze inkább igyekszünk elfelejtkezni róla. Mert hogyan is nézne ki az a mindkét oldalon megkövetelt ádáz elkötelezettség, amelynek az önkritikát száműzve a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság biztonságával kell belépnie a politikai arénába, ahol győzni kell és nem tépelődni. Hiszen háború van, élet-halál harc, amikor - mint tudjuk - hallgatnak a múzsák, mindenféle gondolatot, szellemet termékenyítő erőkkel egyetemben.

Pedig ez még akkor sincs rendjén, ha meggyőződésünk szerint a másik, velünk ellentétes politikai oldal több és nagyobb hibákat/bűnöket követ el, mint az az oldal, amellyel sorsközösséget vállalunk. Mert a mi magunk vétségeit a másik visszaélései sem teszik semmissé; nemes cselekedetté, erénnyé a legkevésbe. Noha szeretnénk magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy a lehetséges politikai alternatívák közül nemhogy a kisebb rosszat, hanem a hiánytalanul jót sikerült választanunk. Szeretnénk, de nem lehet.

Vajon megengedheti-e magának a hazai politikai ellenzék, hogy ebben a kiélezett helyzetben hibázzon - ha szemmel láthatóan kisebb mértékben is, mint a saját hatalmától és erőfölényétől megittasult kormánykoalíció? Természetesen szeplőtelen formációt nemhogy megvalósítani, hanem még kigondolni is nehéz. De az igenis joggal elvárható a politikai élet hitelességre törekvő személyiségeitől, hogy a saját hibáikat ne akarják mindenáron erényként feltüntetni!
És alkalmi szövetségeseik vétségeit sem! Mert mire való olyan politikai személyiségeknek kormánykoalíciót bíráló véleményét lobogtatni, akik mindaddig elvtelenül kiszolgálták a Fideszt, amíg egyéni érdekük megkívánta? Hiszen nem nekik lett elegük a Fideszből, hanem fordítva. Vajon ezeknek a véleményeknek van-e, lehet-e hitelessége és megfelelő meggyőző ereje? Vajon a képmutatók szájában nem savanyodnak-e meg a romolhatatlannak vélt igazságok? Mert itt már nemcsak az számít, hogy mit mondanak, hanem az is, hogy kik mondják. A politikában ugyanis a mondanivaló igazságtartalmát csak a megfelelő személy hitelesítheti. És tegyük hozzá: kellő szerénységgel. Mert a nagyotmondást és az önhittséget nem szabad összekeverni az igazságba vetett meggyőződés erejével.

S arra is érdemes felfigyelnünk, hogy tőlünk nyugatabbra a jobb- és a baloldal különbsége nem egymás értékeinek tagadásában, hanem jóval inkább az értékek rangsorában mutatkozik meg. Nálunk sem elsősorban a kormányzati célok, hanem a módszerek erőszakossága az, ami ellenérzést vált ki a demokrácia iránt elkötelezettek körében. Ámde olykor a demokráciától idegen módszerekkel és eszközökkel együtt a célokat is lesöprik a felpiszkált ellenzéki indulatok. S mivel a kormánykoalíció értékrendjének elemei között is találunk nemcsak erősen vitathatókat, hanem egyenesen elvetendőket is, és mivel az eredetileg helyes célokat is lerontják a demokráciától idegen módszerek, könnyen megszületik a különbségtétel nélküli ítélet, s így áldozatul esnek azok az értékek, amelyeket az ellenzéknek érdemes volna a maguk eredetiségében felmutatni.
Mindkét oldalon külön bejáratú igazságok teremtődnek, amelyek feljogosítanak az önkritika nélküli cselekvésre. Mert a "külön bejárat" - ahogy az már lenni szokott - fontosabb magánál az igazságnál. Így lesz a gyűlölet az elkötelezettség elvehetetlen tartozéka. Aki nem képes eléggé utálni a másik oldalt, annak a saját oldala iránit hűségével van baj. A gondolkodás pedig azzal a veszéllyel jár, hogy helyet adhat a kritikának ott is, ahol a véleményvezérek már megfellebezhetetlen döntést hoztak.
Ha az elvtelen támogatók, a mindenre elszánt rajongók felelőtlen éljenzése adja meg mindkét politikai oldal kampányának alaphangját, akkor a tájékozódni akaró választópolgár csak kevés különbséget fedezhet fel az egymással szembenálló pártok stílusában. Márpedig ha a stílus riasztó, kevesebb érdeklődést kap a mondanivaló tartalma. Sajnálatos, hogy az ellenzék politikai gyűlésein is a nagyot mondás lelkesítő erejébe vetett bizalom megnyilvánulásai teremtenek kormányváltó hangulatot. Csakhogy a hangulat elmúlik, a feladat nagysága pedig egy jottányival se lesz kisebb.

Mégis az érvekkel való meggyőzés helyett az indulatok felszítása irányába indult el a kampány. A nevezetes szobor-döntés ennek a folyamatnak tagadhatatlan szimptomája. Amit semmiképpen sem lehet azzal igazolni, hogy a jobboldal már korábban is jeleskedett hasonló akciók megrendezésében. Ha valamiért, hát éppen ezért nem lett volna szabad az ellenzéknek ugyanerre az útra lépni. Csakhogy már rálépett. És ezért talán már felesleges erről beszélni. Aki mégis megteszi, könnyen a fejéhez vághatják, hogy kétségeivel az ellenzéki oldal esélyeit rontja. Mert azt gondolják, hogy ennél már nem lesz jobb és nem lesz reménytkeltőbb állapota az ellenzéki összefogásnak becézett újszülöttnek. Legfeljebb rosszabb és reménytelenebb. De csak akkor, ha nem kapunk észbe! Ha nem vesszük tudomásul, hogy az ellenzék önkritikájának hiánya sokat elvesz a kormánykoalícióval szemben megfogalmazott jogos és indokolt kritikák érvényességéből is.

Méregzöld megváltás

Érteni vélem ezt a szektás haragot. "A mi kis közösségünk szemben áll a világ romlottságával, de miénk lesz a Föld. Igazunk van, csak nekünk van igazunk, mert tiszták vagyunk. És azért vagyunk tiszták, mert igazunk van. Mert csak fekete és fehér van. Mert elég fehérnek hirdetni magunkat, és a világ fehér lesz. Mert a világi hatalom csak a látszat, és nem azért lettünk politikusok, hogy romlottá váljunk általa. Mert jó nekünk ellenzékben, várva az apokalipszist, amikor majd a füstölgő romokon állva hirdethetjük, hogy "Látjátok, igazunk volt!". És akkor majd körénk gyűlnek az elnyomottak. Mert a kormányzás nem cél. A cél, hogy igazunk legyen."

Csak azt nem értem, hogy mitől Más ez a Politika, mint az a lábvíz, amiben 1989 óta tocsogunk. A velünk egyet nem értő, magukat önként a történelem szemétdombjára nem talicskázó politikai csoportok engesztelhetetlen gyűlölete egyáltalán nem unikum. Hahó, Tisztelt Schiffer úr! Ez megy itt kereken huszonnégy éve! Pontosan azért tartunk itt, mert a magyar politikai elit beleszeretett az ellenfelek habzószájú démonizálásába, a permanens keresztes hadjáratba. Mert ehhez nincs szükség realitásérzékre, hozzáértésre, felelősségtudatra. Ehhez csak azt kell mondani, hogy az ellenfelünk eredendően romlott, ezért kell legyőzni, vagy ezért kell kizárni vele bármiféle józan kompromisszumot. Nem azért, mert nem értünk egyet vele. Hanem mert létjogosultsága sincs arra, hogy a politikai palettán ott legyen, hogy harcoljon a szavazatokért, hogy kormányra akarjon kerülni. Mert komcsi volt. Mert milliárdos. Mert a klímagyilkos nagytőke bábja. Mert elmúltnyolcév. Mert elkúrta.

Ezt a szekértábor-logikát képtelen meghaladni az LMP, ezért marad marginális párt. Mert ebben semmi új sincs. Mert ennek már van egy vérprofi művelője, a Fidesz. És ha a jobboldal lemorzsolódott híveire akar valaki pályázni, nem elég két parlamenti performansz között SZDSZ-oligarchának titulálni a komplett ellenzéket. Lehet durcásan várni a Megváltást, de esetleg le lehetne váltani az Orbán-kormányt is. Apró, gyarló, fantáziátlan cél, tudom. De ez lenne egy ellenzéki párt dolga