A látható sokaság

Elisabeth Noelle-Neumann 1980-ban publikálta A hallgatás spirálja c. munkáját. Az elméletet az a megfigyelés ihlette, hogy a választások kimenetelét sokszor döntően befolyásolja, mekkorának látszik egy-egy tábor. A szerző ugyanis feltételezi, hogy az emberek nem adnak hangot a véleményüknek, ha nem észlelnek egy minimális szintű támogatást a megfelelő népesség körében. Az a tábor, amely maga mögött érzi a többség támogatását, bátrabb, magabiztosabb, és ezáltal hangosabb és láthatóbb lesz. A másik, magát kisebbségi helyzetben érző tábor ezzel szemben elbizonytalanodik, visszahúzódik, és egy része előbb-utóbb teljesen elhallgat.

Így a visszahúzódó tábor kisebbnek, a magabiztosabb tábor nagyobbnak látszik, mint amilyen a tényleges kiterjedése. Egy hangos tábor tehát képes arra, hogy döntően befolyásolja a közvélemény észlelését, és ezáltal nagyobbnak tüntesse fel magát, mint amekkora a tényleges támogatottsága egy adott országban vagy közösségben. A közvélemény szemében így megnövekedett tábor ismét működésbe tudja hozni a hallgatás spirálját, elnémítva a másik tábor elbizonytalanodott híveit. Mivel közismert, hogy az emberek szeretnek a győzteshez csatlakozni, a hangosabb tábor nagyobb eséllyel tudja megszólítani a bizonytalan szavazókat.

A hallgatás spirálját Elisabeth Noelle-Neumann az elszigetelődéstől való félelemmel magyarázta: ha az emberek nem érzékelnek kellő mennyiségű támogatottságot maguk mögött, akkor inkább elhallgatnak vagy akár megváltoztatják sokszor egyébként sem szilárd véleményüket. A szerző ezt az állítását különböző pszichológiai kísérletekkel igazolta. Miközben igaz, hogy kevesen vállalják a nyílt véleménykülönbséget akkor, ha kisebbségben érzik magukat, az is igaz, hogy az emberek inkább keresik azok társaságát, akiktől pozitív megerősítést kaphatnak, így akkor is a saját táborukat érezhetik hangosabbnak, ha valójában kisebbségben vannak.

Kritikaként említhetjük, hogy Neumann nem foglalkozott a társadalmi kontextussal; holott ha egy adott rezsim szembemegy a látens közvéleménnyel, akkor előfordulhat, hogy még korábbi hívei is vállalhatatlannak érzik saját táborukat. Neumann munkája végszavában Rousseau-ra hivatkozik, aki szerint a közvélemény az egyén ellensége és a társadalom védelmezője. Az állítás első felével mindenképpen vitatkoznék, a másodikat pedig sarkítanám. Az egyén nem pusztán áldozata vagy passzív szemlélője a közvéleménynek, hanem választásával vagy visszahúzódásával maga is részt vesz annak alakításában. Az emberek nem bábok vagy mozgó gépek, akiket egy diktátor, esetleg egy "elszabadult" program ide-oda mozgat egy képzeletbeli sakktáblán. Ebben az esetben az is megmagyarázhatatlan, hogyan sikerült az államszocialista rendszereknek egyáltalán összeomlaniuk. Globalizálódó világunkban az emberek többnyire maguk választják ki a hálózatokat, amelyekbe be akarnak tagozódni, és maguk döntik el a betagozódás mértékét. A (poszt)modern élet tapasztalatával én inkább úgy fogalmaznék, hogy a közvélemény, miközben kétségtelenül korlátozza az egyént, valójában meg is védi őt önmagától. Az állítás második fele pedig sokkal erősebben is megfogalmazható: a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberiségre az igazi veszélyt éppen azok a személyiségek jelentik, akik pályafutásuk egy szakaszán elhiszik, hogy őket nem korlátozza a közvélemény.