Kepes igazsága

Több ezer interjút csináltam már, és mivel ez igencsak bizalmi műfaj, két ember együttrezdülésén alapul, mindig igyekeztem korrekt lenni. Például, ha valaki javítást kért a cikkben, úgy gondolta, valamit átfogalmaz, írásban máshogyan fejezné ki magát, és ezzel nem a mondandót akarta torzítani, nem elgyávulásból, hanem a pontosságra való igényből fakadt a módosítási szándéka, készségesen, és aggályos alapossággal igyekeztem korrigálni a javítandókat.

Most merő véletlenségből nem a javított verziót küldtem a nyomdába a Kepes Andrással készített interjúból. Sokszor előfordul, hogy valaki kimond valamit, és megijed tőle, amikor írásban meglátja, vissza akarja vonni, szélsőséges esetben akár az egész interjút is, szerencsére ritkán, de volt ilyenben részem.

Ebben az esetben akár inkorrektséget is érzek, próbálom meggyőzni az illetőt, de akár megalázó szituációk is kialakulhatnak. Az újságíró is kiszolgáltatott, mert a magyar jogszokásoknak megfelelően akár mindent vissza lehet szívni, hiába őrzi a magnó, hogy elhangzott, amit leírt, és hiába tudta az alany, hogy nem magándiskurzusról, hanem a köznek szánt beszélgetésről van szó.Ezúttal egyáltalán nem ez történt.

Kepes, mint az interjú nagymestere, semmit nem akart elhallgatni, hanem szebben, érzékletesebben, precízebben fogalmazott. Elolvasható lapunk online felületén. Sajnálom, hogy hibáztam, elnézést kérek érte. Ugyanakkor mindinkább érzékelem, hogy a túlzott óvatosság, a növekvő félelem, a kimondott szótól való utólagos megrettenés megnehezíti a nyilvános párbeszédet.

Bizonyos országokban elég, ha a magnón ott a kimondott szó, amennyiben az újságíró ezt adta vissza, nem nagyon lehet ellenvetés. Nálunk lehet hosszan alkudozni, időt húzni, fontos részeket, akár még kérdést is, kimetszeni a szövegből. Kepes nem ezt tette, úgy javított, hogy közben jobb lett az, amihez hozzányúlt.