Az árral szemben

Publikálás dátuma
2013.10.12 09:40
Czapáry Veronika írónő FOTÓ: NÉMETH IZABELLA
Fotó: /
Beszélgetés Czapáry Veronika írónővel.

- Mozgalmas esztendő áll mögötted, ráadásul még nincs is vége, de kezdjük az elején. Illyés Gyula mondta egyszer, ha két író találkozik egymással, az első kérdés mindig az, "hol laksz?" Veronika, hol laksz?

- Budakalászon lakom, a Dunától ötven méterre, a türkizkék Lupa tavak és a Lupa sziget mellett, pár éve költöztem ide. Itt kertészkedem, és mindenféléket termelek, kukoricát, krumlit, céklát, de rengeteg gyümölcsfát és gyümölcsbokrot is ültettem. Elkezdtem egy hosszadalmas háztéliesítést is pár éve, ami még mindig tart, mintha soha nem akarna véget érni, ez ugyanis egy nyaraló volt az emeleten tíz centis fallal és üres palatetővel..

- Nem véletlen, hogy kérdeztem, hiszen az idei nagy árvíz idején a kortárs magyar irodalom színe-java igyekezett segíteni rajtad. Hogy sikerült?

- Igen, kiöntött ide a víz, mivel hullámtérben lakom, de tudtam, hogy ez lesz, amikor a házat megvettem. Nem tudom elmondani milyen érzés, amikor a házat elönti a víz. Negyven centire volt bent a nappalimban és mindent fel kellett pakolnunk vasasztalokra és az emeletre. Az egész életemet felpakoltam, mert az összes ruhám és könyvem lent volt és minden háztartási gép. Az az érzés, hogy kinézel reggel a kertedbe és már a teraszlépcsőig jött a víz, valami hihetetlen volt, mégis ha valaki megkérdezné árvíz vagy nem árvíz, akkor árvíz. Egyrészt rájöttem, hogy az ember mindent kibír. A fele ültetett tök kihalásán kívül semmilyen károm nem keletkezett. Tudom, hogy abszurdnak hangzik, de volt egyfajta nyugalom az egészben, hogy a víz az úr, jön és megy, nem uralhatjuk. Furcsa, Istenhez közeli élmény volt, már aki hisz Istenben, de ez úgysem hit kérdése. Arról nem is szólva, hogy a rózsáim Verebics Katit is megihlették, két festményt is festett a félig vízben lévő rózsákról, ezek a rózsabokrok és a fügefa azóta kétszeresére nőttek az árvíz táplálása miatt. Este volt a legjobb kiülni az elöntött kertembe, meggyújtottam négy-öt gyetyát, az aggregátor hangja is egy idő után megszokott zenének tűnt, nem volt közvilágítás, nem volt áram és az ember nem is tudja, milyen valójában elektromos áram nélkül élni, hogy hogyan éltek kétszáz évvel ezelőtt az emberek, amikor csak gyertya volt. Szerettem volna, ha az érzés minél tovább tart, hogy megjegyezhessem, ezért nagyon sokat ücsörögtem egyedül a kertemben a teljes sötétben a gyertyákkal és csak néztem a tükröződő vizet, mert nálam hat évente van bent a víz és azon gondolkoztam, milyen abszurd, hogy itt van velem /nálam a víz. Egy nagyon jó barátom mondta, amikor meséltem neki, hogy hullámtérbe költözöm és mennyire szeretem a Dunát gyerekkorom óta, hogy megnyugtat, ha egy hatalmas víztömeget nézhetek, hogy semmi baj , vagy a Duna látogat meg Téged, vagy Te a Dunát.

Czapáry Veronika írónő FOTÓ: NÉMETH IZABELLA

- Alighogy elűlt a nagy izgalom, újabb kerekedett a helyébe, pár hete jelent meg második könyved, "Megszámolt babák" címmel. Azt mondják, a második könyv igazából az első egy író életében, mert elűlt már a meglepetés, a szakma és a közönség most arra kíváncsi, mit is tudsz valójában.

- Ezt még az előző szerkesztőm, Csordás Gábor mondta, hogy a szakma nagyon gyanakvóan és kritikusan fogadja a második könyvet és nem értettem miről beszél. Én azt hittem azért kaptam viszonylag elégséges kritikákat az Anya kacagra, mert olyan könyvnek tartják, amiről érdemes írni és nem mert első könyv. Inkább a szorongás volt bennem, hogy mit szólnak hozzá.

- Hajnóczy Péter mondta a vele készült egyetlen rádióinterjúban, hogy "valahol minden író a saját életét írja". Első könyvedben, az "Anya kacag" című regényedben mennyire vagy jelen, mennyire szól Rólad?

- Nem rólam szól, mindegyik könyvemnek más főszereplője van, az elsőnek Viktória, a másodiknak Nikolett, a harmadiknak pedig Alice lesz. Ezek nők és az első kettő talán jobban hasonlít egymásra, mint a harmadik. Hayden White szerint a történetíró, aki elvileg a nagybetűs valóságot írja, a történeteket amik állítólag megtörténtek, és úgy történtek, ahogy ő leírta, nos, ő is narratívában gondolkodik. Az írás, a nyelv teljesen átalakítja a tapasztalatot és semmi sem lesz az, aminek látszik. Vannak az életből kölcsönzött elemek nyilván, saját, mások vagy olvasott életekből, de a lényeg nem ez, hanem a nyelv, ami által mindez egy történet lesz. Amibe az olvasó beleélheti magát, van eleje, közepe, vége, van benne csúcspont, levezés, sejtetés, fokozás, és az írónak koncepciója van arról, hogy mikor mit hogyan bont ki és miért. Melyik pillanatban kell valamit felfednie, mindez nagyon sok gyakorlás kérdése. A tehetség csak 10 százalék. Az irodalmi nyelv belevezeti egy világba az olvasót, amiben ott lehet, keresztülvezeti egy tapasztalásrendszeren, amit csak azon a könyvön keresztül élhet át.

- Több helyen olvastam, hogy tabukat döntöttél, olyan dolgokról írtál, amelyek, hogy úgy mondjam, nem illenek egy lány szájába. Szerinted is így van? Léteznek még tabuk 2013-ban is?

- Léteznek és nem léteznek. Nagyon féltem az Anya kacag megjelenése előtt, én mindig a betördelt könyveknél pánikolok be. Mondtam a szerkesztőmnek, hogy Úristen, szerintem ebből a csúnya szavakat, meg a szexről szóló részeket húzzuk ki, azt mondta erre Csordás Gábor, "Miért leányregényt akarsz?" "Nem, mondtam, de a sors különös fintora, hogy az első kritika Díványon a lányregény címmel jelent meg az Origó Könyvesblogján Csobod Luca tollából". A Megszámolt babák-nál is beparáztam, hogy nem regényként fogják olvasni, hanem egyenesen azonosítani akarnak majd a szereplőmmel. De ezek csak betördelt könyveknél jutnak eszembe, előtte nem. Amikor a kezembe fogom a könyvet, látom, hogy már úgyis mindegy, nem lehet mit tenni, ezen már nem lehet változtatni. Valószínűleg azért parázom ennyit, mert húsz év kiadatatlan szövege van a gépemben, éveket írtam végig napi tíz órában gyakorlás végett anélkül, hogy a reménye is megcsillant volna, hogy ebből bármit is kiadatnék. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy nem ezt, majd egy másikat, halogattam, hogy majd, majd, majd jövőre, majd ekkor meg akkor, van amikor azért mondtam magamnak, még írnom kell és élnem, ennél sokkal többet kell élnem, hogy "jó" író lehessek, meg ennél jobbat kell írnom. 7 millió karaktert írtam így össze, és csak nyolc éve publikálok, ebből olyan 200 000 karakter jelent meg különféle irodalmi folyóiratokban. A 7 millió karakter nem fog soha megjelenni, mert már nem akarom. Legfeljebb pár regényhez fogok részeket felhasználni, még nem tudom.

- Új könyved mennyiben szerves része, folytatása az elsőnek?

- Hát nagyon idegesített, hogy az Anya kacag-ban Viktóriát páran félreértik, én egy kétségbeesett nő kiüresedett, párkeresési szenvedéseit akartam megírni, amibe beletartozik a szexualitásának nyílt leírása is. Emiatt olyan támadások is értek, hogy hogyan mer egy nő így írni a szexről. Úgy éreztem, kevéssé fejtettem ki az ok okozati viszonyt is, hogy a reménytelenség, kiúttalanság és a mindannapos bulik miatti elhasználódás, az állandó keresés és nyughatatlanság, ami Viktóra minden napját tönkreteszi egy lehetséges múlt miatt van. Gondoltam írok egy olyan könyvet, ami mélyebbre vezeti az olvasót egy gyerekkori borzalomba, mert az Anya kacag- ban a prózaverses részek ehhez kevésnek bizonyultak. Jelenlegi könyvem fő témája a gyermekkori abúzus és bántalmazás, fontosnak tartom, hogy a bántalmazó kapcsolatok mindig folytatódnak felnőttkorban azzal, hogy az elszenvedő újabb bántalmazókat választ magának és nem tud ebből szakember segítsége nélkül kitörni. A Megszámolt babák-ak egy olyan könyvet akartam írni, ami mélyre vezeti az olvasót a gyerekkori borzalomba. Nagyon örültem, hogy megtaláltam hozzá a babatémát. Örültem, hogy teljesen máshogy csinálok már könyvet, mint régen, hogy megtanultam mi a különbség kézirat és könyv között. Most már sokkal jobban értem a képtelen titkot, hogy mi a különbség kézirat és könyv között, hogy mitől lesz egy könyv könyv.


- Vannak e példaképeid, ki az, kik azok, akik hatottak művészetedre?

- Az irodalomban a külföldiek közül T. S Eliot, Nabokov, Beckett és Kafka voltak azok, akiket elnyűhetetlenre olvastam. A Malone meghal, Molloy kedvenc regényeim voltak az egyetemen. Kafka Átváltozások teljes borzadállyal töltött el, hogy így is lehet. T. S. Eliotot pedig faltam, minden sora extázissal töltött el, pedig akkor még csak nem is eredetiben olvastam, mert eredetiben jobban visszajön az a rengeteg jelentésréteg, ahogy írt. Nabokov Lolitá-jából TDK dolgozatot írtam, valamint teljesen megfogott Cincinnatus figurája a Meghívás kivégzésre-ben, az a gyengédség és költőiség, amivel ez az író egy menthetlenül kegyetlen világot bemutat. Egyetemista koromban Garaczitól az Egy lemúr vallomásai, amelyben tetten értem a későbbi témámat, a gyermekkort, mert ő megejtően tud arról írni, hogy mindig van az emberben valami átadhatatlanul idegen, mégis katartikus. Nádastól Az emlékiratok könyve nyitott meg előttem hihetetlen világokat, hogy így is lehet írni, utána elolvastam tőle Családregény végé-t is és mindent. Aztán pedig Esterházy Bevezetés a szépirodalomba-ra szálltam el a hazai posztmodernnel együtt, és ott éreztem azt a sürgető igényt, hogy nem csak verseket akarok írni, ezek együttes hatására lettek ezek prózeversek, aztán tudatfolyamregények, végül a regények. Nem jártam be az egyetemre, amitől három percre laktam, végtelenítetten Beethoven VII. szimfóniáját hallgattam, (ami a világon létező összes zene közül a legnagyobb hatást tette rám), napi két doboz cigit szívtam és smack-et ettem kukoricakonzervvel. Semmi mást és napi tíz-tizenkét órát dolgoztam és folyamatosan, megállás nélkül írtam évekig.
A filozófiában a legnagyobb hatást rám a Pécsi Egyetemre kerülésemkor, Jaques Derrida tette, vele ott ismertetett meg Orbán Jolán. Derridát nem bírom írás nélkül olvasni, sajnos én nagyon lassan olvasok Derridát, mert azonnal írnom kell tőle. Sylvia Plath munkássága is nagy hatással volt rám, az Üvegbúrá-val és a verseivel Bókay Antal óráin ismerkedtem meg. A régi magyar írónőinket sajnos sem az egyetemeken, sem a gimnáziumokban nem olvassák, nem tanítják. Nagy kedvencem Földes Jolán, Erdős Renée, Czóbel Minka, Lux Terka, Kosztolányiné Harmos Ilona, valamint Kosáryné Réz Lola. Ebből a szempontból hihetetlenül fontos műnek tartom Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című könyvét, bátor dolog, hogy végre valaki nem csak angol írónőket kutat magyar feministaként. Jó lenne, ha ebben az országban a feminista nem szitkszó lenne és nem férfigyűlölőként gondolnának el minket. Egy "normális" feminista egyenlőséget akar. Ezt a több ezer éves patriarchális uralmat nem lehet ötven év alatt megváltoztatni, pont ezért nőknek és férfiaknak egyaránt tenniük kell ezért. Még mindig nem egyenlően kezelik a nőket sem a munkahelyeken, sem a magánéletben. Ezen is szeretnék változtatni a könyveimmel, meg akarom írni a női tapasztalatokat, amelyeket csak egy nő / lány / kislány él meg, az az ő világa és ebben alapvetően szerepet játszik a neme. Ahogy vannak olyan tapasztalatok is, amit csak egy férfi élhet meg, de ezeket már ismerjük, mert ezerszer megismertették mindkét nemmel. Elaine Showalter szerint pont az a baj, hogyha két körnek képzeljük el a férfiakat és nőket, akkor a közös és csak a férfiakra jellemző tapasztalatok a mítosz részei, de a nőkre vonatkozóak nem ismertek. Akarok majd egy olyan könyvet írni, ami Jézusról szól, (egy része már megvan), Jézust három nő szemszögén keresztül szeretném bemutatni, Mária Magdaléna, a kendős Veronika és Judit szemszögén keresztül, úgy hogy mindegyik nő szerelmes Jézusba. Nyilván botránykönyv lesz, de én nem akarok a valóság, csak az irodalom igényével fellépni. Ebben is az a lényeg, hogy a Biblia is férfinyelven íródott és ha angolul olvassuk még szembeszökőbb, hogy szerintük minden csak a férfiakról szólt. Showalter ezt a zónát nevezi a vad zónának, a megnevezhetetlennek, én erről akarok írni, a csendről és a kimondhatatlanról. A következő könyvem, amit már megírtam és a munkacíme Valamilyen Város, ebben Alice és Cincinnatus, két regényhős talákozik a regényemben (Alice Tükörországban - L. Carroll és a Meghívás kivégzésre - V. Nabokov) főhősei és azon tanakodnak, úgy hogy közben rengeteg kalandon mennek keresztül, hogy most valóságosak-e vagy sem, "csak" mert regényhősök és a regényemben találkoznak. A fikció és a valóság viszonyát kérdőjelezem meg, hol hogyan és mi történik , ami egy regényben megtörténik? Számot lehet erről adni? Tudom, hogy az egész 20. századi irodalomelmélet és filozófia erről szól, és homályos kérdésre csak homályos, kiszámíthatatlan válasz lehetséges.

- Az idei árvíz eseményei után maradsz e az ártérben, profánul az árral szemben, s ugyanezt kérdezném jövőbeni munkáiddal kapcsolatban is.

- Valahogy nekem ez jutott. Az Árral szemben. Ez jó hasonlat. Maradok, mert nincs pénzem sem Szentendrére, sem a Római partra költözni, ami ugyancsak hullámtér, de őket mégis védik. Maradok, mert nagyon jutányos áron vettük ezt a házat. Itt kizöldül minden, még az évelő sóska is túlélte, mert "csak" öt napig volt a kert víz alatt. Nagyon sokan segítetettek, összebarátkoztunk a rendőröktől kezdve a tűzoltókkal és rengeteg helyi lakossal, ez az ártéri hangulat nagyon jó volt. Akarok erről is majd könyvet írni, elvileg a következő árvíz hat év múlva lesz. Egy nőről fogok írni, aki kevés baráti és facebook-os segítséggel házfelújít egyedül és arról mesél, hogyan lehet túlélni több ilyen árvizet, milyenek a mindennapok. Tudok betonozni, falazóhabarcsal téglát rakni, ütverfúróval villyanvezetétekeknek falat vésni, flexel vágni, láncfűrésszel és dekopírfűrésszel pontosan fát vágni, mérni, villanyt kötni, ácsolni, hungaroceleket felrakni és hálóval telibe húzni, csempét és járólapot rakni, kifúgázni, üvegtégla és itongtégla kombinációjából felépíteni egy falat, most majd hegeszteni akarok megtanulni. Mivel üvegezem is, síküvegezem és tiffany üvegezem is (lámpákat, meg tükröket készítek), ezért van kézügyességem és nem félek az ilyen jellegű dolgoktól. De mérhetetlenül sok idő a kőműves, ács, és mindenes szakmát megtanulni nekem, mire rájövök, ötször elrontom és kijavítom, szóval nagyon sok idő és fizikailag is eléggé lefáradok. Duplán mint egy férfi, ezért jó érzés volt, hogy a facebookon meghirdetett eseményre, hogy Házfelújítás kalákában Budakalászon, (ilyen lesz még!) nagyon sokan jöttek segíteni, nagy köszönettel tartozom nekik. Sokszor kipróbáltam, ha kihívsz öt szakembert, mindenki mást mond. És minden házfelújítás mindig csúszik, mindig valami elromlik. Ha másokkal csináltatod, akkor általában átvernek, szóval sok ember érezheti magáénak tapasztalatból ezt a témát. Én mindig a legbiztosabbra megyek és míg tavaly egy nap alatt 8 fokra lehűlt a házam, ha kint mínusz tíz fok volt, most már csak 16 fokra hül le, szerintem ez nagy eredmény. Maradok az árban, mert szeretem ezt a házat, a kertemet és nem azért ültettem a rózsáimat, meg a gyümölcsfáimat, hogy ne kelljen hagynom őket. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, ha egy fa nő. Ha ránézek, megnyugszom, hogy ez a fa milyen kicsi volt, amikor ültettem, és most minden rendben van, nő. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Magyarország egyik leggyönyörűbb környékén lakom, a Dunakanyar közelében, és ha jön az ár, az is egy tapasztalat.

2013.10.12 09:40

Kácsor Zsolt: Engels és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:00

Fotó: /
„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”
Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.
Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:
– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.
Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.
A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:
– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.
Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:
– Nem, most például sokkal jobban vagyok.
Másnap meg is halt.
2018.08.18 10:00
Frissítve: 2018.08.18 11:33

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00