A szecessziós csodapalota

Körbenézni még a tévé képernyőjén is csoda volt, gyönyörködni ebben a száz évesnél is idősebb, újjávarázsolódott zenepalotában. Amely fölépítésének idejében, a XX. század kezdetén, Európa egyik legragyogóbb építészeti teljesítménye volt, a szecesszió magyar remeke.

Még a legilletékesebb közül is kevesen élvezhették ezt, azon a kedd estén, mert invitálták ugyan őket, szólítván, jöjjenek, de később tudtukra adták, "nem kívánatos személyek". Nem avatási ünnepség lesz a megnyitó, "kormányzati rendezvény". Amelyre hivatalos királyi fenség, sok más, csak sokan azok közül nem, akiknek ott lett volna a helyük.

Valami azért mégis reparálódott a köszöntő szavakban. A zenetudós fölsorolta azokat, akik évtizedek alatt innen a Liszt Ferenc térről röppentek ki, világhatalmi rangot szerezve a magyar muzsikának. Nem csupán az alkotókat, a honi művészetnek talán legtisztább lelkű emberét, Bartók Bélát és társát, Kodály Zoltánt, hanem az előadókat is.

A két világháború között elűzötteket, akik Amerika földjéről boldogították a világot, Reiner Frigyest, a Concertónak máig is leghitelesebb tolmácsolóját, Ormándy Jenőt, Doráti Antalt, Solti Györgyöt meg a többieket. És ami különösen föltűnő volt, elhangzott a ma emigránsának, a hivatalos politika kárhoztatottjának, Schiff Andrásnak a neve is. A

sok gonoszkodás után megtörtént végre, hogy valaki a művészet varázsát külön választotta az alantas indulatoktól. Nem maradt észrevétlenül, és ha csupán ez történt volna, már ez is esemény.

De az ünnepi műsor előadói, beleértve a legifjabb nemzedék képviselőjét is, azt bizonyították, hogy ez a kis közép-európai körülölelt hon, napjainkban is zenei nagyhatalom, annak ellenére az, hogy a közélete gyakran az alagsorban bolyong.

Megcáfolva a romantika egyik legnagyobb költőjét, Vörösmartyt, aki a XIX. század borújában még azon kesergett, hogy "nincsen remény".

Van. Az egyik legtermékenyebb és lelkében is az egyik leggazdagabb művészet, a muzsika is bizonyság rá.