Richard Strauss nem könnyű feladat elé állítja a zenekart, olyan bécsies hangzást követel meg tőle, amilyennek az elmúlt évtizedekben maradéktalanul talán csak München tudott megfelelni, a felejthetetlen Carlos Kleiber vezényletével.
Meg Londonban hazánk szülötte, Solti György. Most pedig egy másik magyar származású karmester közelítette ezt meg Budapesten, az Ausztriában végzett Stefan Soltész. A nyitánytól a mesésen lírai fináléig nagy örömet szerzett hallgatóinak, bár néhány fortissimónál túlságosan is harsányra ösztökélte együttesét.
Ami azonban maradéktalan örömre serkenthet minden magyar operanézőt, hogy olyan női hármast produkáltunk, amilyennel manapság kevés társulat kérkedhet. A tábornagynénak és ifjú kedvesének a szerelmi kettőse kezdettől annyira lírai és ihletett volt, hogy helyenként Gwyneth Jones és Brigitte Fassbaender duettjét idézte föl.
Mester Viktória csakugyan mestere a mezzoszoprán hangnemnek, bársonyosan hízelgő fekvése a legszebb árnyalatokat varázsolja ki belőle, holott repertoárja Octaviant még nem is említi.
Aligha véletlen, hogy indító professzorai között tudhatja a zenés színpad egyik legrátermettebb és egyik legtöbbet tudó varázslóját, az idehaza ma nem kell, Németországban pedig keresett Kovalik Balázst.
Kovalik növendék volt ugyancsak Hajnóczy Júlia, a hajlékony szoprán, az üde és kedves Sophie, nem véletlen tehát, hogy ez a hármas, a tábornagynét éneklő Szabóki Tündével együtt így állt össze.
A férfiúi "mezőny" a jobbára külföldről meghívott vendégművészekkel, már nem ennyire egyértelmű. Ochs báró szerepe az operaműfaj egyik legparádésabb basszus fekvése. Néhol vetekszik Mozart legendás figuráival is, a magyar Rózsalovag parádéból nemzetközileg is kiemelkedett Székely Mihály páratlan alakítása.
A svájci származású Alfred Muffot a szakma basszbaritonként tünteti föl. Szépen is zeng a hangja, nem megvetendők a mélységei sem. Csakhogy Richard Strauss Ochs bárót basso profondóra, a legkormosabb fekvésre írta, és a második fölvonás nagyigényű fináléjában, ebben a színészileg is parádés szerepben, ha Muff csalódást nem keltett is, de a megszokott élményektől elmaradt.
Azon lehet vitatkozni, hogy Ochsot mindenképpen testes, nagypocakú figurának kell-e ábrázolni, de kétségtelenül parlagian kellemetlen vidéki kisnemes, amihez Muff túlságosan is elegáns volt. Holott a komponista szerzőtársa, a Mozart Da Pontéjára emlékeztető von Hofmannsthal ezt az ökörnyi műveltségű bárót nem véletlenül keresztelte el Ochsnak.
Faninalként Peter Edelmannt, a legendás Otto fiát köszönthettük, de bárcsak a már meghalt édesapát láthattuk volna, az operatörténet egyik legnagyobb Ochsát. Mert a fiú humora nem éri utol az atyáét, már azért sem, mert nekünk Faninalban is felejthetetlenek az emlékeink, a gyáva bunkóság ábrázolásában utolérhetetlen Maleczky Oszkár.
A Rózsalovag fináléját, ezt a tündéri hármast sok zenetörténész a mozarti költészethez hasonlítja. Aligha túlzás a megállapítás, és a jelenlegi hölgykoszorú (Mester, Szabóki, Hanóczy) a triót ennek megfelelő szépséggel és áhítattal tolmácsolta.
Csupán az általában jeles zenekari kíséret ebben is kissé erőteljesen, nem a kellő finomságú poézissel állt mögöttük. Kár, hogy a sorozat az Andrássy úton egyelőre lezárult. Illetve még két, nagyon is említésre méltó kellemes meglepetés.
Az olasz énekes hálátlan, mert csupán egyetlen gyönyörű áriáját a fiatal, de nem kezdő Boncsér Gergely énekelte, a közelmúltból fölidézve Réti József etalon alakítását.
És a már félig magyarrá lett ciprusi Mitilineou Cleo Marianne-ja; a kis olasz szélhámos nőből olyan karaktert formált, amit ha így folytat és nálunk marad, a társulat örvendetes gyarapodását ígérheti.
