Az Erkel feltámadása

Történelmi tapasztalatainkon múlott, hogy hiába ígérte meg a búcsú-bulin, az akkori főigazgató színpadi beszédében, hogy az Erkel Színház százéves születésnapjára vagy egy vadonatúj épület áll a helyén, vagy a felújított, mindenki lógatta az orrát. Zsigerből éreztük, hogy nem hihetünk a szép szavaknak.

Ahogy a bezárás oka, az életveszély is kétséges volt, jelent is meg erről szaklapban szakértőtől részletes cáfolat. A valóság minden bizonnyal a spórolás volt, a csökkentett költségvetésből az Operaház működtetésére futotta, de az ország legnagyobb teátrumának üzemeltetésére már nem.

A bezárás előtti utolsó bemutatóra Kerényi Miklós Dávid dermesztő balett egyfelvonásost készített, Na, de tényleg?! címmel. A légies táncosok közé szomorúan, akár állásnélküliségtől való félelmüket is éreztetve, bejöttek a színpadra nehézkes léptű díszletmunkások, kellékesek, öltöztetők, fodrászok.

Becipelték magukkal a színház különböző relikviáit, a táncosok pedig lemondóan, fájdalmas szeretettel körbetáncolták ezeket. Majd a műszakkal közösen, velünk szembefordulva, csaknem gyászolva köszöntek el az épülettől és saját múltjuk egy részétől.

Az előcsarnokban lévő Erkel Ferenc szoborra szabályos partecédula került, melyben tudatták, hogy az 1911. december 8-án Népoperaként született, 1953-tól Erkel Színház névre keresztelt kedvesünk elhunyt.

Tényleg sokunk kedvese volt és maradt, akkor is, amikor elkeserítően mállásnak indult falait kívülről újra és újra kétségbeesetten megbámultuk, mintha temetőben néznénk bávatagon hozzátartozónk sírját.

Már gyerekkoromban bérletem volt az Erkelbe, méghozzá az első sor közepére, a karmester mögé. Beláthattam a zenekari árokba is, figyelhettem hogyan születik a muzsika, vagy éppen hogy unatkozik, netán diskurál valamelyik zenész, akiket már arcról is ismertem, ahogy persze az énekeseket is.

Az Operaházba pedig a harmadik emelet utolsó sorába volt bérletem, így láttam a két perspektívát, az egészen közelit, meg a nagytotált, ami aztán színikritikusként hasznomra vált.

De azt hiszem, nem volt véletlen, hogy az Erkelbe szólt jobb helyre a bérletem. Már akkor is az volt a jelentősen olcsóbb, amikor az Operaház nézői között még nem volt több a külföldi, mint a magyar.

Tényleg népopera volt, ahová gondos szülők hordták a gyerekeiket. Járhattam Bayreuth-ban a Festpiele-ben, abban a színházban, amit Wagner a saját igényeinek megfelelően építtetett, meglepően puritán célszerűsége az Erkelre emlékeztetett.

Jó volt látni, hogy ez a célszerűség a tavaszi próbaüzem alatt újra értelmet nyert, hogy mennyien örülnek a "tetszhalott" feltámadásának.

Ma lesz a hivatalos, díszes megnyitó. Részt vesznek majd rajta sokan, akik szeretnek reflektorfényben tetszelegni, de annak idején azt nem tartották fontosnak, hogy elbúcsúzzanak az épülettől.

Kimondhatatlan öröm, hogy most újra üzemel. Azt viszont ki kell mondani, hogy a felújítás legolcsóbb verzióját választották, az operajátszáshoz szűk, sok tekintetben alkalmatlan színpadot érdemben nem korszerűsítették.

Ezt is meg kellene csinálni, már csak azért is, mert a szintén elhasználódott Operaház felújítását, a korábbi tervek szerint, már 2011-ben meg kellett volna kezdeni.