Vita a szaporodó szobrok tövében

A hazai emlékezéspolitika és -kultúra 24 éve egy helyben topog, amiből kétséges a kiút maradandó társadalmi károk nélkül. A túldramatizálás a megoldások halála, de azt gondolom, hogy mára épp a hisztérikus érdektelenség gátol meg minket, hogy érzékeljük: sosem visszahozható évtizedek rohantak el mellettünk a XX. századi múltunkkal való szembenézés és kiértékelés terén.

A rendszerváltás utáni 24 évben sem értük el, hogy a népirtást áldozati és elkövetői oldalon túl- és megélőkkel, általuk aktív, felelős emlékező viszonyt fogalmazzunk meg a holokauszthoz és abban vállalt szerepünkhöz, szemben az előttünk álló évtizedek történelmi távlatú, így érdektelenné váló elemzéseivel. Ugyanez a végzetes mulasztás fog bekövetkezni hamarosan "kommunista" múltunk terén is. Ott az ügynökakták nyilvánossága feletti vitára fogjuk az ügynöktevékenységen jóval túlmutató, az állampártot életben tartó társadalmi felelősségünk hárítását.

Fájó mulasztások

Fel sem fogható károkat fogunk okozni, és már okoztunk is, ugyanis a jellegéből adódóan csak kirekesztően működő nemzetpolitikáról szóló XX. századi közelmúltunk megérteni nem akarása alapvetően akadályoz meg bennünket abban, hogy felvegyük a tempót a mellettünk elfutó európai közösségi gondolkodással. Megkockáztatom, hogy idehaza értelmetlenné válik hamarosan egy szakma: a történészeké. Közte egyetemi és középiskolai oktatóké, avagy egy műkedvelő, marginális tudományág szerepével kell, hogy megelégedjenek, ha továbbra is társadalmi eredményeket nem hozó passzivitásban nézik azt, ami ma Magyarországon folyik a XX. század emlékezetében.

Tehetetlenségüket a történészek is érzik, és bár a felelősségük nem kizárólagos, de talán végleg kicsúszott a kezükből az események irányítása, vagy inkább kezdeményezése és értő terelgetése, amire joggal vár a társadalom szembenézésre kész rétege. Kimondatlanul, de lépéseiket értékelve, szerintem erre vár a mindenkori politikai elit is. Szeretne neki tetsző visszaigazolásokat, de nem róható fel csak a mindenkori hatalomnak, ha a visszaigazolás jóval erősebb és hatékonyabb a múlthamisítók vagy -tagadók körétől. Amennyiben a politikai elit nyomását elfogadják, akkor a megalkuvás dicstelen tényét kell felvállalni.

Nincs se valódi társadalmi, se belső szakmai vita, ahol előre juthatunk. A média nézettséget keres, társadalmi vitát érzékel, de sem időt, sem teret nem ad a megoldásokhoz vezető úton. Legjobb esetben csak utólag dokumentál, önhatalmúlag megszólítva az emlékezést formáló szereplőket. A szakmai és civil emlékezés képviselői pedig bátortalanok, hogy kezdeményezőként lépjenek fel, amihez a média igazodik.

Az emlékező művészetben értő alkotások mellett súlyos károkozásokra is van példa: a történészeket mellőző, de annál nagyobb hatású filmek, mint amilyen a Koltay-féle Horthyt-mentő film is. A felkészületlen "riporterekkel" elkészült Biszku-film pedig ott érdekes az általam vizsgált korszak emlékezetében, hogy az alapvetően a holokauszt morális megítélésére létrehozott, majd a "kommunista" bűnökre kibővített törvényt adta (http://www.euroastra.info/node/42126/print)épp a holokauszttagadók kezébe, ezzel annak alig meginduló hatékonyságát kérdőjelezte meg.

Fájó mulasztások ezek, hiszen egy szakma semmibe veszi a másikat, miközben megmutatja a társadalmi felelőtlenséget. A Biszku-film állampárti bűnök társadalmi belátására alkalmatlan, de az emlékezés jogi normába vetett hitét akaratlanul is rombolta. Kórkép rólunk az is, hogy a törvény által behatárolt korról az abban szereplőktől, és nem a törvény által valójában az utókorra rótt értékelést kérték számon a Biszku elleni feljelentésben, tehát a film üzenete a társadalmi hárítással láthatóan öngól volt.

Eközben a történész szakma magának követeli a múlt újraírása feletti monopóliumot, de hárítja illetve önként lemond a politikai elit és a társadalom mindennapi retorikájában, ad hoc emlékhely-avatásaiban és törvényhozásban is érzékelhető, minimum zavaros, ám sokszor hazug emlékezést megelőző, értő részvételéről. Ezt a sarkos véleményemet nem cáfolja az sem, ha érzékelhetőek már a történészek nem a zárt szakmának szóló, hanem a társadalommal folytatott közvetlen, élő, verbális megnyilvánulásai is.

Szégyenletes statisztika

Elfogadnám a történész szakma minimum szakmai elsőbbségét, ha nem is emlékezési monopóliumát, ha a népirtással már szembenézni képes társadalmi réteg az ő támogatásukkal vagy vezetésükkel eredményt érne el. Elfogadnám, hogy ez nem gyors folyamat, ha látnék akár csak lassú előrelépést. Ezzel szemben csak nagyon durva visszalépést tapasztalok, ahol azt kell számon tartanunk, hogy mikor, hol avatnak újabb emlékhelyet a népirtást lebonyolító magyar állam első számú vezetőjének, Horthy Miklósnak. Az 1993-as kenderesi, kormányszintre emelt újratemetés és az egész városra kiterjedő intézményes holokausztelhallgatás után 2001 és 2013 között három budapesti kerület és nyolc vidéki település, közte 2 egyetemi város szégyenkezhet tizenkét Horthy szoborral, táblával vagy közterülettel. Ebből 2012-ben, 2 hónapon belül, ötöt avattak fel.
Mielőtt a jobb- és szélsőjobboldalnak rónánk fel a népirtó múltunk tagadását, vagy ezt a mindenkori kormánypártok magánakcióinak, és nem egy általános társadalmi jelenségnek tekintenénk, említsük meg, hogy a Budapesti két külkerületében lévői Horthy-táblát, és a valójában 2007 óta létező belvárosi mellszobrot is baloldali kormány idején avatták fel. Szegeden a két Horthy-emlékhelyből az egyik avatását baloldali kormány idején, a ma is baloldali városvezetés legitimálta, Debrecenben pedig maga a református egyház feje celebrált, méghozzá a Gárdával karöltve. Vidéki kistelepüléseken pedig turista tisztásokat nevez el az aktuális városvezetés Horthyról, és önjelölt művészek esztergálnak Horthy-bábukat maguknak. Az ezeken résztvevő, bárhonnan oda zarándokló szélsőjobboldali magáncirkusz logikusan társult díszlet.

Mára az abszurditás és a hisztérikus emlékezés olyan fokára jutottunk, hogy a budapesti Szabadság téri - nem mellesleg nevében 1999 óta újra irredentizmust hirdető - Hazatérés református templomában Horthy Miklósnak felavatták egy mellszobrát, ahol 2007-ben már felavattak egy pont olyan "másikat". Megpróbálták megmagyarázni, hogy 2007-ben 6 évre ideiglenesnek szánták az "érthetetlen okból" az 1956-os forradalom napján, a Gárdával felavatott négy szobrot - Horthy Miklósét, Kossuth Lajosét, Wass Albertét és Szabó Dezsőét - és üvegkalickában őrizték meg a szemmel láthatóan még erre sem emlékező társadalomnak. Amely olyannyira érdektelen és egyben hisztérikus, hogy sikerrel adják el a régi műsort újra a magukat éppen aktivizáló tiltakozó civileknek, pártoknak valamint a hazai és nemzetközi médiának. A horthysta református egyházvezetéstől kihívás elítélést várni, de érthetetlen a legnagyobb hazai, mára államvallássá minősülő katolikus egyház fejének hallgatása is.

Szálasinak nem másért, csak azért van "csupán" magánkertben - amúgy társadalmi eseményként hungaristák által felavatott - emlékoszlopa Mezőkövesden, mert Szálasi esetében megszületett a megkerülhetetlen társadalmi morális ítélet: a népbíróság háborús bűnösnek nyilvánította. De így járt a 41-es deportálások idején regnáló Bárdossy és kormánya, valamint a Szálasinál is több áldozatért, a teljes magyar vidéki zsidóság kiirtásáért felelős, amúgy a köztudatba át sem került Sztójay-kormány is.
Horthy Miklós első számú közjogi felelősségén utoljára Sztálin egyensúlyozott Nürnbergben, "sikerrel". Az utókor szemében csak ez a sztálini, vagy a szélsőjobbra kizárólagossággal méltatlanul tolt Horthyt mentegető felelősséghárítás útja van. Más módszer nincs, csak a bizonyára kényelmetlen, de annál tartósabb társadalmi megnyugvást és előrelépést hozó felelősségvállalás.

Nem "zsidó ügy"

A népirtás egzakt nemzetközi jogi fogalom 1948 óta, az emberiesség elleni bűnök non plus ultrája. Horthy és kormányai Európában a harmadik legmagasabb áldozati számmal járultak hozzá a holokauszt bűnéhez. A Horthy kormányozta Magyarország Európa első zsidóellenes törvényét alkotta meg, ami megelőlegezte a társadalom demoralizálódását. Ezt 1938 és 1944 közt további 21, a magántulajdonhoz, állampolgári és emberi méltósághoz fűződő jogok eltiprásáról szóló zsidótörvény követte. Nem lehet több mankót adni a jól érthető, szakmai, Horthy nevével is kimondott állásfoglaláshoz. Igen, Horthy nevével, mert egyelőre Sztójaynak és Bárdossynak nincs kultusza, de megvárhatjuk azt is. Prohászkának, Telekinek már van. A holokauszt emlékezete és annak felelőssége előli menekülés Magyarországon ma Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett. Köz- és nemzetközi jogilag nem is méltatlanul.

Egy morális alapnak kimondott, kategorikus - népirtásban felelős, így pozitív társadalmi emlékezetté nem emelhető - konszenzusos szakmai ítélet hiányában a Horthy felett egyensúlyozó történészek ne várják, hogy a mindenkori politikai elit vagy önjelölt múlthamisítók nem fogják helyettük újraírni a múltat. Téves az a feltevés, hogy egy ilyen kategorikus ítélettel fekete-fehér szemlélet alakulna ki a korról. A legsarkosabb szemlélet pont e nélkül tobzódik. Maga a kultuszteremtés és a korlátozott kommunikáció gátolja meg a többszintű vitát és szembenézést.

A politikai elit reagálása sem mentes zavaroktól. A korábban a szélsőjobbal hivatalos összefogást javasló LMP elítélte a holokausztot hol tagadó, hol éltető, nem véletlenül a Horthy-kultusz legerősebb hívének számító Jobbik elleni veszprémi DK-kiállást, majd egyedüli parlamenti ellenzéki pártként 2012-ben megtagadta a Horthy-kultusz elleni budapesti kiállást. Együtt-PM formációként az újracsomagolt irredentizmust fel sem fogó, etnikai alapú székely autonómiáért meneteltek a hazai legvadabb antiszemitákkal. Rá pár napra a visszacsatolás évfordulójára időzített Horthy-szobor avatásról fabrikáltak így saját táborukat is összezavaró, szájbarágós üzenetet. A Horthy-kultusz elleni civil kiállást 2012-ben még kérésre sem támogató Milla vezetője pedig "ellentmondásos" Horthy-képről beszél. Így, veletek, biztosan az.

Megértéssel fogadnám az arroganciát leggyorsabban megtanuló új ellenzék állandó fáziskéséses, de mégiscsak fejlődését, ha ezt a hektikus tanulófolyamatot nem propaganda célból adnák elő. Ne önmagában a mindig megkéső kiállás, hanem a mindenkori helyes tartalom legyen a követendő norma. A média mindezt megértően reagálja le, és még az is megesik, hogy behívják akár négy percre is a történész szakmát, hogy újra és újra elmondják azt, amely üzenet 24 év alatt a média miatt sem jutott el a társadalomig. Adott esetben megoldásnak tekintik azt is, ha megint egy politikust hallgathatunk meg arról, hogy ma miért gondol fontosnak egy - eddig két városban biztosan működő, kizárólag irredentizmust hirdető - Trianon múzeumot.
Mindezek mellett viszont létezik a népirtást elkövető, de minimum tétlen társadalom leszármazottai közt is egy katarzishoz vezető belátási hajlam, amelyben a fenti megnyilvánulások mögé a felsorakozást vagy diszkrét távolságtartást tudjuk csak választani a publicitást áttörni nem tudó civil rétegként.

Feloldhatatlan patt-helyzet van ma Horthy-ügyben. Itt van viszont talán utolsó megoldási esélynek a Magyar Holokauszt-2014 Emlékbizottság akárhogy is vitatott, de közjogilag és az évfordulót tekintve emlékezéspolitikai erővel együttesen hatni képes testülete olyanokkal, akiknek meggyőzése nélkül egy csekély esélyű kormányváltás után is a napi politikai küzdelem áldozata lesz a holokauszt emlékezete. Akármilyen vitatott és részleges, de létező jobboldali politikai lépések voltak az állami felelősségvállalás terén, emellett létező baloldali mulasztásokkal. Ez az ügy nem politikai oldalak ügye, és nem zsidó ügy. Ez társadalmi feladat. Az eddigi közös eredmények megőrzésére irányuló politikai önérzetre szükséges hatni.

Eszköztelen a társadalom

Ami mára kialakult Magyarországon a holokauszt felelősségéről, benne Horthy emlékezetéről, közjogi és törvényes mankók nélkül mára helyrehozhatatlan. A történész szakmai konszenzussal végre létrejött állami holokausztintézmény, a Páva utca tematikai átrendezési próbálkozásáig ment el az állam Horthy-restaurálási vágya: saját eredményeit rombolta volna le. A visszalépést nem eredendő gonoszság szülte, hanem a társadalom állapotát tükrözi. Üres a társadalmi igény kiszolgálásáról szóló vád, mivel a helyzet 24 éve sem fejlődő, torz társadalmi igény miatt áll így, és ez közös felelősség. A demonstrációk, és akár a társadalmi fórumok szükséges, de mára önmagában sajnos elégtelen hazai megoldássá váltak, s épp a felgyorsuló Horthy-kultuszra jöttek csak létre.

Nincs példa Európában arra, hogy éltessék a népirtás felelőseit a holokauszt után 50-70 évvel. Ezzel a retrográd kultuszképzéssel egyedülállóak vagyunk, s felszámolásának szakmai és törvényes háttere, kötelező erő nélkül a társadalom érdektelenségével, egyúttal ellenállásával találkozik már most is. A törvénytelen megoldások pedig érthető társadalmi ellenállást váltanak ki.

Egy társadalom civilizáltságát az mutatja meg, hogy akár szokásjoga, akár törvényes keretei milyen életet biztosítanak. Emlékezéspolitikában a szokásjogunk maga a 24 éves kudarc és káosz, a részeredmények szétverése pedig megindult. Marad a törvényhozás. A népirtásban felelős magyar állam vezetésében résztvevő személyekről - közte Horthy Miklósról - elnevezett közterület, intézmény, emlékhely, tábla, szobor tiltásáról Európában már analóg módon létező és működő törvényt kell elfogadni.

A népirtás morális megítélését támogató jogi keret nem gátolja, hanem generálja a többrétű emlékezéspolitikai vitát, annak nemzetközi jogi gyökere a Genocídium Egyezmény és a párizsi békeszerződés. A kommunizmussal szemben a népirtás fogalma jogilag is egzakt. A népirtás felelőseinek éltetése létező társadalmi veszély ma Magyarországon, szemben a társadalmi visszaigazolás nélküli, nem létező állampárti kultuszképzéssel. Így az arra szabott - nem mellesleg egy gárdista képviselő által beterjesztett - törvény visszássága önmagában nem lehet visszatartó erő. A probléma a törvény szakmaiatlanságában és nem a céljában volt. Míg a történészek hárítják a jogilag is kimondott történészi konszenzust, addig a társadalom eszköztelen maradt.
A társadalmi vita így nem toporogna egyedül már csak Magyarországon azon a ponton, hogy miért vállalhatatlan a népirtás, és miért elfogadhatatlan a népirtást elkövető állam vezetőinek kultusza. Egy ilyen norma elősegítené a népirtáshoz vezető eszmék akkori és mai képviselőinek partvonalra küldését is. Nem lehet a szaporodó Horthy-szobrok tövében kirekesztésről és jogtiprásról hiteles szakmai és társadalmi vitát folytatni.

A magyar történész szakma önmagát ítéli okkal méltatlan vitákraa azzal, hogy a népirtást még mindig magyarázza, de onnan továbblépni képtelen. Idegenkedik az Európában mindenhol megütközést kiváltó magyar állapotok jogilag is megnyugtatóan történő rendezésétől és az ebben vállalni szükséges támogató szerepétől. A tehetetlenség közös kudarc. A visszafordíthatatlan folyamat szakmai felelőssége, és azzal a történészi hivatás céltalanná válása, pedig nem lesz kétséges. Szükség van a történészekre.

(A szerző a Horthy-kultusz elleni társadalmi megmozdulásokat és szakmai párbeszédet szervező civil aktivista)