1957. május elsején hatalmas tömeg köszöntötte lelkesedve Kádár Jánost, az alig fél évvel korábbi forradalmi kísérlet vérbefojtóját. Azt, hogy miért tartották százezrek elengedhetetlennek, hogy lelkesedjenek az új vezérért, azóta is sokan találgatják. Spiró György nagyszerű regényében, a Tavaszi tárlatban ad egy magyarázatot. A főhős szerint, ha a munkahelyi vezetők nem is kérték, hogy tessenek elmenni, azért jobb a biztonság. Ha mégis szóba kerül, akkor, kérem szépen, én ott voltam.
A CBA vezérei még ennyit sem bíztak a véletlenre, levélben szólították föl a dolgozókat, hogy legyenek olyan jók és békemeneteljenek október 23-án. „Fontos, hogy mi mindannyian, a nemzeti érzelmű igaz hazafiak támogassuk a legnagyobb formátumú magyar politikusunkat, nemzetünk miniszterelnökét, Orbán Viktort” Kérek tíz deka parizert, de vékonyra szeletelve és egy nemzeti popsit, amelyet tisztára szeretnék nyalni.
Lázár és Baldauf CBA vezérek mentsége annyi, hogy még fiatalok, kell a pénz nekik. Most mi az az egy kis levélke azokhoz a száz és számilliókhoz képest, amely azért esik le nekik, mert látványosan szeretik a legnagyobb formátumút? Egy ilyen levél ára pár kockasajtból kijön. A nyereség oldalon meg csak ömlik a pénz.
Az üzlet az üzlet. A Nemzeti CBA elöl jár a mackó sajt forradalomban. Közértesek, irány a barikád. Ahogy a főnök is mondja „ csak összefogva tudunk gátat szabni és kategorikusan elutasítani a posztkommunista, liberális gazemberek mesterkedéseit, akik lépten-nyomon elárulják hazánkat, külföldi multiérdekeket szolgálnak ki”. Na ja.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
