Vitray: korosztályom nem kell már sehol

Dőreség nem látni, hogy a színházigazgatókkal kapcsolatos döntések politikai fogantatásúak. Ha pedig eleve eldöntött az eredmény, akkor mindegy, kik és mit szavaznak. Erről is beszél lapunknak Vitray Tamás, akinek napjainkban nincs túl jó kedve. A Kossuth-díjas televíziós elfogadja ugyan, hogy a felgyorsult világban megváltoztak a műsorkészítés szabályai, de ezt ő már se nézni, se művelni nem tudja. Műsoraival egykor iskolát teremtett, ám úgy látja, arra a tudásra és annak művelőire ma már nincs szükség.

- Amikor megbeszéltük ezt az interjút, mintha kétségeid lettek volna, hogy egyáltalán érdekelhetsz-e még valakit. A te szakmai múltaddal ez vajon kishitűség, szerénység, vagy valami más?
- Ne felejtsétek el, én idestova 16 éve már másodszor is hivatalosan nyugdíjazva lettem. Persze nem tűntem el, de napjainkban már elég keveset szerepelek. Az emberek pedig hamar elfelejtik azt, akit nem látnak rendszeresen a tévében. Ez természetes. Ha bejelentkezem, mondjuk telefonon, gyakorta felismernek, meg is kérdezik, hogy vagyok. De az is előfordul, hogy bemutatkozom és visszakérdeznek: Nyitray? Olyankor lebetűzöm a nevem. Az ismertségen nem lehet sokáig lovagolni. Ez nem szeretet, vagy népszerűség kérdése, ez a valóság.

- A beszélgetésünk egyik apropója, hogy a napokban töltötted be a 81. évedet. Érzed a korodat?
- Bizony érzem, néha nagyon is. Például nem jutnak eszembe nevek. De nincs ebben semmi különös. Ebben a korban "így illik".

- Ha a 81-et megfordítjuk, mindjárt kijön az 1-8. És te aztán igazán érintett vagy a futballban. Ha jól emlékszem, a Szovjetunió elleni 0-6-ot, az 1986-os világbajnokság irapuatoi mérkőzését is te közvetítetted.
- Már volt ebben gyakorlatom. Évekkel korábban enyém volt a csehszlovákok elleni marseille-i 1-4 is.

- Milyen egy ilyet közvetíteni?
- Rossz, nagyon rossz. Irapuato különösen megrendítő volt, ugyanis én általában inkább rosszabbat mondok, mint amit hiszek. Nem vagyok pesszimista, csak nem szeretem elkiabálni a dolgokat. De 1986-ban, egészen biztos voltam, hogy a válogatott bejut a legjobb négy közé. Kilenc világbajnokságon voltam, de ez volt az egyetlen, ahol nagyon nagy reményeket tápláltam és nagyobbat huppantam, mint valaha. Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem. 1958-ban kezdtem futballt közvetíteni, és akkor se termett sok babér. Annak idején a közönségtalálkozókon azt a nem túl jó viccet sütögettem el, hogy olyan vagyok, mint egy jó kántor: szépen temetek. Tényleg annyi vereséget kellett közvetítenem, hogy mérhetetlenül irigy voltam Szepesi Gyurira, mert ő a nagy korszakot élte meg.

- Ebből származott a közvetítésetek közötti különbség is?
- Nem, az első időszakban a közönségnek az volt a futballközvetítés, amit Szepesitől megszoktak. Nézték a tévét és hallgatták hozzá a rádiót. Ez teljesen érthető volt, függetlenül attól, hogy akkor én nem örültem ennek. Mint ifjú titán, rendkívül nehezményeztem. Aztán rájöttem, ez teljesen normális, hiszen kezdetben senki sem tudta, hogy tulajdonképpen hogyan kell ezt a tévében csinálni. Nekem akkor lett hitelem a nézők előtt, amikor elkezdtem műkorcsolyázást közvetíteni.

- Tudjuk, hogy a sportközvetítéseket ma is nézed, de vajon mást is? Például híradót.
- Inkább nem, mint igen. Ha véletlenül bekapcsolva marad a készülék, akkor ottfelejtkezem. De az internet behozza az egész világot. Mindent előbb megtudok, mint a tévéből, ugyanakkor csak annyit foglalkozom vele, amennyit akarok és nem is igényelek többet.

- Azért csak van véleményed a mai világról és Magyarországról?
- Persze, hiszen benne élek. De nekem a kertkapuig tart az életem maradéktalanul vállalható része. Odáig érzem magam jól és biztonságban. És ha el is megyek valahová, nagyon jó hazaérkezni. Nincs igényem arra, hogy részt vegyek a kapun kívüli világban. Persze sem süket, sem vak nem vagyok. De egy 81 éves ember védelmi mechanizmusa már gyenge, mert nem tud semmi ellen tenni, ami nyomasztja, ami ellenére van. Nem mehetek világgá, mint a fiatalok, az én korosztályom nem kell már sehol. Mindössze annyit tehetek, hogy - amennyire lehet - ami nem tetszik, azt lehetőleg kizárom mindennapi életemből.

- Bár sosem politizáltál, azért érintőlegesen mindig találkoztál vele. Például te voltál a névadója és elindítója az Egyenlegnek, amelyet éppen húsz éve szüntettek meg.
- Az akkori TV2 intendánsa voltam négy hónapig és akkor ez volt a mi híradónk.

- De mire a műsor elindult, te már nem is voltál intendáns.
- Igen, addigra lemondtam. Az történt ugyanis, hogy az a cég, amely a műsort továbbította, a 24 órásra bővült műsorért értelemszerűen több pénzt akart, mint a korábbi 2-3 órásért. Az elnök, Hankiss Elemér, nem akart többet fizetni. Odáig fajult a dolog, hogy a cég megbízottja már szinte könyörgött, legalább tárgyaljanak, hogy jelenthesse a miniszterének, folynak az egyeztetések. Csakhogy az elnök nem tárgyalt. Azt mondta, jó a pozíciónk. Abban reménykedett, hogy olcsóbb lesz, vagy ingyenes. Két nappal az indulás előtt lehívtam őt a stúdióba, ott állt 90 ember, aki 3-4 hónapig készült. A mai napig az a gyanúm, hogy Hankiss akkor már nem akarta, hogy én legyek az intendáns, megbánta a kinevezésemet, mert túl sok volt a macera velem. De a lényeg az, hogy megnézte, gratulált, majd kimenet odasúgta, Tamás, mi lesz, ha ezek mégsem fogják közvetíteni a ti indulásotokat. Mondtam, hogy akkor kapsz tőlem egy levelet, és ebben maradtunk. Hát így is lett. Az első adást tizenkét ember látta. Újságírók, akik bejöttek a stúdióba, hogy ott nézzék a premierünket. Én meg, ahogy mondtam, el is küldtem a lemondó levelemet. Aztán persze később tárgyaltak, meg is egyeztek, de már nélkülem.

- Valóban macerás ember voltál?
- Nehéz volt velem. Meg akartam csinálni, amit vállaltam. Nem azért, mert szorgalmas vagyok, hanem, mert hiú. Ebből azután sok vitám volt. Azzal hízelegtem magamnak, hogy a felsőbbséggel mindig rossz viszonyban voltam. Mindig voltak a tévé felső vezetőivel konfliktusaim. Lehet, hogy egy részükben én is hibás voltam, ezt ma már nehéz megállapítani. Azt hiszem, nem voltam könnyű eset.

- Ha hiú is vagy, talán nem öncélúan.
- Akkortájt, amikor elkezdtem tévézni, furcsa módon, de nem megmagyarázhatatlanul, örültek, ha az ember valamit megpróbált. Örültek, ha jónak tűnő műsorötletet hozott. És ha ezek sikerültek, föl lehetett tételezni, hogy nagy veszélyt nem vállalnak, ha valami újabbal ajánlkozik az ember. Így nagyon sok mindent kipróbálhattam, tudták, abból nagy baj nem lesz.

- Ugyanez az alkotókészség ma nem nagyon látszik a köztévében. Szerinted ez min múlik?
- Nem tudom megítélni, csak tippelni tudok. Nincs kapcsolatom…

- Örökös tag vagy.
- És akkor mi van? Várják, hogy kihaljunk. Először megvonták a pénzünket, aztán visszaadták, mert rájöttek, hogy örökké úgy sem élünk, kibírják azt a pár évet. Szóval, saját műsorötletek helyett licencműsorok vannak, elég megvenni, ami már bevált, s mindig van rá pénz. Méghozzá annyi, hogy régen három televíziót lehetett volna működtetni belőle. Milyen fura, van egy műsor, még a címében is benne van a hazafias rajongás: Magyarország, szeretlek! de ez is licenc, mint az a vége címsorból kiderül. Ezt is vették.

- A színművészeti egyetemen az évek alatt sok tanítványod végzett. Ők továbbviszik a "művedet"?
- Nincs mit továbbvinni. Már sokszor elmondtam, nem újdonság, hogy azok, akik tényleg jók, sokkal többre alkalmasak, mint ami az igény velük szemben. Ez volt az egyik ok, amiért úgy gondoltam, hogy nem érdemes tovább tanítani, mert nem tudok használni. Például, mániásan ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyerekek a kamerával szemben szabadon, és szabatosan tudjanak beszélni. Ma már minek, hisz ott a súgógép. Igaz, hogy így, onnan olvasva, mindenki kétszer olyan gyorsan beszél, mint amit az ember egyáltalán fölfogni képes. Akkor minek tanítani, amit az imént mondtam?

- De azért a tanítványok csak megkeresnek.
- Valóban. És hadd hencegjek vele, a Monte Carlo-i nagydíjas páros, Cseke Eszter és S. Takács András az én tanítványaim. Andris 16 évesen jött el hozzám, hogy Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellájának mintájára szeretne négy emberrel csinálni egy-egy nagy interjút arról, hogy mit valósítottak meg ifjúkori vágyaikból. Szepesi Gyuri, Albert Flóri és Jancsó Miklós mellett én voltam a negyedik. Megcsinálta és ott kezdődött a barátságunk. Aztán jelentkezett a színművészetire és akkor azt mondtam, hogy ezt a négy évet én még kihúzom itt, ha idejár. Igen, akkor volt értelme miért ottmaradni. És, mint később kiderült, az egész osztály jó volt.

- Te is szívesen jártál volna annak idején a színművészetire, hiszen rendező akartál lenni.
- Csak mindig kirúgtak az utolsó rostán. Három egymást követő évben. Kilencszer voltam ilyen felvételi vizsgán és minden harmadikon kirúgtak, elég konokul. A második kudarc után pedig muszáj voltam fölvételezni angol szakra, mert elvittek volna katonának három évre.

- A színházzal azért megmaradt a kapcsolat…
- Annyiban mindenképpen, hogy voltam díszletmunkás két évig, nagyon szeretem is a színházat és a feleségem is színésznő. Leginkább a Vígszínházba járunk, mert minden odaköt. Nagyapám negyven évet dolgozott ott.

- Az utóbbi évek előadásai alapján szerinted indokolt lenne az igazgató-váltás?
- Eljátszhatjuk az ártatlant, megkérdezhetjük, hogy kellett-e váltani a Nemzetiben is? Dőreség nem látni, hogy a döntések politikai fogantatásúak. Márpedig, ha már eleve eldöntött az eredmény, akkor meg úgyis mindegy, hogy kik és mit szavaznak. Nem kívánom véleményezni, hogy milyen Alföldi Róbert, vagy Eszenyi Enikő színháza, de a közönség bement, befizetett rá.

- A Nemzeti Színházban is jártál Alföldi Róbert idején?
- Láttam több előadást és akadt, hogy el is jöttem a szünetben. Eléggé konzervatív vagyok a színház megítélésében. Az ominózus esetben, egy Shakespeare darab vált felismerhetetlenné számomra. Nem hiszem, hogy a rendező önmegvalósítását szolgálhatja, amit egy zseni megírt. Valahogy olyan ez - biztos túlzó a példa -, mintha a Mona Lisa-ra egy-két tollvonást odafestenének, mert nem elég modern, nem mindenki látja, hogy ez a nő igazán mosolyog, de majd jön egy restaurátor, egy ügyes fiú pemzlivel és átfesti.

- Végül is akár színház, akár tévé, a szakma az utóbbi időben mindenütt jócskán átalakult.
- Az enyém a fölismerhetetlenségig. A DigiSporton van heti egy műsorom, köztük a Kibicek, ahol négyen beszélgetünk a sportról. De ez a mai televíziózásban már nehezen állja meg a helyét. Képileg sem, hiszen nyugodtan ülő emberek láthatóak csupán hosszú időn át, és mostanság a beszédtempó is sokkal gyorsabb. A modern televíziózásban lüktetni, zihálni kell és öt másodpercenként valaminek történnie kell, legalább a képnek változnia. Elfogadom, mert ennyivel gyorsult az élet maga is, de ezt én nem tudom se nézni, se művelni. A régi beszélgetős műsorok - mélyinterjúnak mondanák ma - már nem működnének. Igaz, hogy azokhoz, mondjuk, akiket közönségesen celebnek hívnak, nem is illenék. A velük készült interjúkat tényleg nagyon meg kell nyirbálni, hadd pattogjanak, mert különben végképp nincs miért nézni.