Gyávaság volna rébuszokban beszélni

Pintér Béla tizenöt éve alapított saját társulatot, amely mára kultikussá vált - nálunk és külföldön is érdeklődnek a produkcióik iránt. A Pintér Béla és Társulata darabjait ő maga írja, rendezi és játszik is bennük, decemberben egy fesztivál keretében szinte valamennyi eddig bemutatott előadásuk újra látható lesz. A társulatalapító az utóbbi években közéleti témákat is beemel az előadásokba, válaszul arra, hogy a kulturális kormányzat nem nézi jó szemmel a független színházak létét. Saját társulatára egyfajta "nemzeti" színházként gondol.

- A Titkaink című legutóbbi darabja után az egyik kritikusa azt írta, önnek már rég Kossuth-díjat kellett volna kapnia, de ezzel az előadással sokat tett azért, hogy egy ideig ne kapja meg. Motiválják a díjak?

- Hazudik, aki azt mondja, hogy díjat kapni nem jó. Láttunk már olyan teátrális gesztust, hogy valaki nem fogadta el a Kossuth-díjat, bízva abban, hogy majd a következő kurzusban megkapja és akkor majd a korábbi visszautasítás jó pontnak számít. Ami a konkrét felvetését illeti, az idézett kritikus arra utalhatott, hogy az épp regnáló hatalomnak nem biztos, hogy tetszik, amit csinálok.

- Főként a 80-as évekbeli ügynöktörténetet feldolgozó darab utolsó jelenetének nem örülhetnek a hatalmon lévők. A jelenetben az egykori tartótiszt és a korábbi rendszert kiszolgáló újságíró a mostani kurzus vezető politikusaként jelenik meg.

- Igen, a volt vonalas újságíró MSZMP-, KISZ KB-tagból államtitkár lett, az egykori tartótiszt pedig ma miniszterelnök-helyettesi pozíciót tölt be a történet végén.

- Ismerünk olyan újságírót, aki a pártállamban a hűségét bizonygatta, most pedig a miniszterelnököt támogató békemenetet szervez.

- Hát igen, de ő biztosan vállalja is, hogy annak idején így gondolkodott, most meg teljesen másként. Persze, ha baloldali kormány lenne, akkor is mondhatnák, ezek voltunk, most pedig ezek lettünk. Mindenesetre eddig egyik kormány sem akarta nyilvánosságra hozni az ügynöklistát.

- A darabok megírásához szükséges fogódzónak, mintának konkrét figurákat használ?

- Igen, inspirál, ha konkrét emberekre gondolok.

- A Titkaink az egyik legpolitikusabb darabja. Mennyire szempont, hogy aktuális, közéleti témát válasszon?

- Nem árt, ha az engem éppen érdeklő előadásnak vannak közéleti vonatkozásai is, de nem alapvető szempont. Amennyiben a színháznak az a célja, hogy a valóságnak tükröt tartson, akkor a valóság különböző rétegeit is meg kell jeleníteni. Egy új darab megírásakor, illetve amikor elkezdjük próbálni, mindig az egyén problémáiból indulunk ki, de a közéleti, társadalmi konfliktusok is megtalálhatók.

- Úgy tűnik, mintha az utóbbi időben ez a szegmens jobban érdekelné.

- A korábbi előadásainkban is megjelentek ezek a problémák, csak az elején inkább virágnyelven. Egy idő után egyfajta "nemzeti" színházként gondoltam saját társulatunkra. Tudtam, hogy a produkcióinkra járnak bal- és jobboldali szavazók egyaránt, fontos volt számomra, hogy mindkét oldal szimpatizánsait képes legyek megszólítani, és így legalább ebben a közegben, egy színházban egység teremtődhet a két tábor között.

- De gondolom ez nem direkt kiegyensúlyozást jelentett?

- Nem, dehogy, csak próbáltam a lehetőségek szerint minél objektívebb, árnyaltabb lenni. Persze már akkor is megvolt a politikai véleményem, vagy ha úgy tetszik a pártállásom. De nem szerettem volna, ha ez túlzottan teret nyer az előadásaimban. Aztán 2010 után, amikor a független színházakat egyszerűen bűnös parazitaként kezelték az állami kulturális támogatás terén, illetve a kormánypárti kultúrpolitikai retorikában, én is nyíltabban elmondtam a véleményemet, gyávaság lett volna erre rébuszokban válaszolni. A választások előtt mutattuk be a Szutyok című előadást, amelyet az antiszemitizmus torokszorító fenyegetése szült. Sajnos a téma egyáltalán nem vesztett aktualitásából. Aztán a forradalomról szerettem volna beszélni a Kaisers Tv, Ungarnban. Az előadás egyik fontos pillanata, amikor Petőfi Sándor, aki köztudottan az életét áldozta a forradalomért, azt mondja: ne dobálózzunk azzal a szent szóval, hogy forradalom, hiszen ezért nagyon sok ember adta az életét ebben az országban. Már az ő emlékük miatt se vegyünk a szánkra a piszlicsáré ügyeink érdekében.

- A Fidesz fülkeforradalomnak titulálta saját győzelmét, ezt akarta kifigurázni?

- Értelmezhetjük így is, de többféle reakció létezik. Az egyik fideszes volt államtitkár úgy értelmezte, ez az előadás arra példa, hogy Orbán Viktor megtanítja a magyar embereket önmagukban hinni és húsz év múlva úgy emlékezünk majd erre a korszakra, mint a felemelkedés, a győzelem időszakára.

- Lehet, hogy azért gondolta így, mert ön belenyúlt a történelembe és a vesztes csatát győztesként ábrázolta. Már akkor is pozitív üzenetre volt szükség?

- Azt hiszem, akkor még nem volt a közbeszéd tárgya a remény színháza. Amiről egyébként azt gondolom, hogy ha egy előadás csak a szépet, a jót, a reményt sugározza, akkor az a színház eredendő feladatának mond ellent. A színháznak mindig a valóságot kell mutatnia, mert a valóság része a remény, a jó és a kevésbé jó is.

- A schwechati csata eredményét fordítva mutatni a színpadon, mint ahogy megtörtént, nem számít történelemhamisításnak?

- Nem hinném. Ráadásul egyértelműen jelezzük az előadásban, hogy egy játékról van szó.

- Szerepel még egy meghatározó ötlet a darabban, mégpedig, hogy 1848-ban már feltalálták a televíziót.

- A kétezres évek elején felkértek, hogy rendezzem meg a Petőfi-szobornál a hivatalos állami március 15-i ünnepséget. Akkor ezt nem vállaltam. Viszont amikor ezzel az előadással elkezdtünk foglalkozni, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a média eszköze nem Landerer nyomdája lenne, hanem a televízió. Ráadásul ez a produkció már a Fidesz újbóli hatalomra kerülése után készült, amikor elkezdték gátlástalanul tizedelni elsősorban a közmédia munkatársait vélt vagy valós párthovatartozásuk szerint és arra sem voltak tekintettel, hogy az illető negyven évet töltött ott és a nyugdíjig lenne még két éve, ennek ellenére könyörtelenül kirúgták. Ez a fajta gyűlölettel teli tisztogatás is apropója lett az előadásnak.

- Önt hívják mostanában a köztévébe?

- Nem.

- Beszélgetős műsorba beülne?

- Fontos lenne a párbeszéd, ezért igent mondanék. Majdnem készült velem egy interjú az egyik jobboldali hetilapban is, de mivel akkor jelent meg velem egy beszélgetés egy baloldali hetilapban, ezért azt kérték, hogy egyelőre jegeljük. Nem tudom lesz-e belőle valami.

- Zavarja, hogy besorolják az egyik politikai oldalra.

- Ez elkerülhetetlen. Hangsúlyozom, azért fogalmazunk mostanában direktebben, mert a kormány, amint hatalomra került, nagyon durván nekünk támadt. Nem mi kezdtük ezt az egészet.

- A Magyar Teátrumi Társaság elnöke Vidnyánszky Attila tagadja, hogy ő támadná a független társulatokat.

- Pedig visszakereshető, hogy miként vélekedett rólunk, végül azt is mondta, legjobb, ha beolvadunk a kőszínházakba. Nagyon fájt neki, hogy az előadó-művészeti törvény jóvoltából eredetileg az állami támogatás 10 százalékát a függetlenek kapták volna. Amint a Fidesz hatalomra jutott, gyorsan változtattak is ezen. Ma a 2010-es szubvenció felét kapjuk. Bár hozzá kell tenni, ebben az évben némiképp konszolidálódott a helyzet, legalább időben kiírták a pályázatot, a kuratórium döntött és át is utalták a megítélt támogatás időarányos részét.

- Nem játszhat ebben közre, hogy közelednek a választások?

- Lehetséges, bár nem szeretnék rosszindulatú lenni.

- Mondta valahol, hogy tizenöt év után jó lenne egy saját színház. Ha ilyen viszonyban van a kultúrpolitika irányítóival, akkor erre még jócskán várni kell, hacsak nem nyit magánszínházat. Bár mostanában ahhoz sem árt állami protekció.

- Jelenleg több helyen is játszunk, a Szkénében, az Átrium Színházban és a Trafóban, ez egy elfogadható helyzet.

- Egészen drámai eset történt a minap: a Rákóczi útra esett egy szállodából egy meztelen férfi. Gondolom, nagyon izgalmas lenne a történetnek, az emberek reakcióinak a színházi feldolgozása, az persze nem biztos, hogy ebből valamiféle pozitív üzenetet ki lehetne hozni.

- Olvastam én is a hírt, azt is, hogy csak egy járókelő próbált segíteni az áldozatnak. Nem lehet ebből azt a következtetést levonni, hogy a magyar, vagy a budapesti emberek érzéketlenek lennének. Az úton egy meztelen ember látványa nyilván egy nagyon bizarr szituációt jelent. Bízom abban, hogy ha én hasonló helyzetben kerülök, hogy segítenem kellene, sikerülne leküzdenem a zavaromat. Úgy már jártam, hogy egy hajléktalan feküdt a lépcsőházban, kihívtam a mentőt, a mentős pedig ránézett a férfira, azonnal legyintett és szólt neki, hogy álljon fel és ne szimuláljon. Sajnos a Rákóczi úti eset vége tragédia lett, de történnek hasonló szörnyű esetek hajléktalanokkal is. A színháznak kifejezetten dolga, hogy hasonló sokkoló drámai történetekkel foglalkozzon.

- Ha már a közönyt és a hajléktalanokat említi, mit gondol arról, hogy nemrég civilek bementek a fővárosi közgyűlés üléstermébe, azért, hogy megakadályozzák a hajléktalanok kitiltását a budapesti közterekről? Lehet értelme látványos akciókkal megtörni a hallgatást?

- Az ön által említett üggyel kapcsolatban kissé tanácstalan vagyok. De azt tudom, hogy a független társulatokkal a kulturális kormányzat több mint egy évig nem volt hajlandó szóba állni. Aztán végső kétségbeesésben készült egy videóüzenet, ami kikerült az internetre, ezután az akkori kulturális államtitkár cinikus módon készíttetett egy kormánypropaganda jellegű válaszvideót, amiből kiderült, hogy ők mennyi mindent támogattak. El tudom képzelni, hogy a fővárosi közgyűlésben megjelent civilekkel is hasonló eset történt, hogy nem tudtak kommunikálni az illetékesekkel, ezért választották a tiltakozás drasztikusnak tűnő módját. Nagyon fontos a tiltakozás, de vannak ízlésbeli határai. Amikor Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője megafonnal bekiabált Markó Iván egyik előadásának tapsrendjébe, szerintem elvetette a sulykot.

- De azért tiltakozott, mert Markóék pályázat nélkül, gyakorlatilag közvetlenül a miniszterelnök jóvoltából nagy összegű támogatáshoz jutottak.

- Félreértés ne essék, ebben az ügyben a demonstrálás céljával egyetértek, de a módjával nem. Egy színházi ember egy előadást nem zavar meg, a színház előtt, vagy a minisztérium előtt kellett volna a megafont használnia.

- Valahol kérdezték öntől, hogy, ha a jobboldalhoz köthető Magyar Teátrumi Társaság gesztusokat tenne önök felé, akkor elfogadná-e ezeket. Ön pedig azt válaszolta, hogy semmiképp. Tehát nem hagyná magát megvesztegetni?

- A társulatért sok mindenre képes vagyok, de azért ennek is vannak határai. Egyelőre azt nem tudom elfelejteni, ahogy Vidnyánszky Attila, vagy például Balázs Péter beszélt rólunk, független társulatokról. Nem hiszem, hogy barátkoznunk kellene.

- Idén tizenöt éves a társulata, a darabokat ön írja, rendezi és játszik is bennük. Decemberben egy fesztivál keretében eljátsszák szinte valamennyi előadásukat. Gondolom nem az önünneplés a cél.

- Egyáltalán nem. Egy társulat életében 10 év után minden év ajándék, azt gondoltam, hogy a tizenötödik évet is illik megünnepelni, De ez nem az én személyemről szól, hanem az együttesről és a nézőkről. Minden előadást beszélgetés is követ majd egy kritikussal és a közönséggel. Kuriózumnak számít ez a helyzet, hogy a nézők egy hónap alatt egy társulat szinte valamennyi előadását megnézhetik, és aki kíváncsi rá, végigkísérheti honnan hová jutottunk. Egyébként, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. A 15 év alatt 19 előadás született, ezekből 16-ot eljátszunk a Szkénében és az Átriumban. Az elmúlt években mindössze hármat vettem le a műsorról.

- Ezek megbuktak?

- Kettőről lehet ezt mondani, a Népi rablét nem bukott meg, de én úgy éreztem, hogy elég volt annyi, amennyit játszottuk.

- Ön emberi sorsokról készít előadásokat, de mintha a személyes titkait nagyon is őrizné.

- Ez látszólag így van, de aki nyitott szemmel nézi az előadásaimat, az minden titkomat megtalálhatja.