Szalóczy Pál megmaradt tisztessége

Különös foglalkozás (volt) a bemondóké. Az esetek többségében nem a saját szövegüket mondták, évtizedeken át mégis ők képviselték az intézményt – a rádiót és a televíziót -, ahol dolgoztak. Nem érdemtelenül. Hangjuk és beszédük „eladta”, amit mondtak, egyéniségük pedig –akár akarták, akár nem - átsugárzott minden híren, közleményen, felkonferálásokon.

A II. világháború utáni rádió bővelkedett nagy egyéniségekben. Hosszú lenne a felsorolás Pintér Sándortól és Körmendy Lászlótól, Debrenti Piroskától és Erőss Annától, Bőzsöny Ferencen és Dömök Gáboron át az egykor fiatalabbakig, például a már 68 éves Szalóczy Pálig.

Két dicsőség is jutott neki: ő lehetett az egykor önálló Magyar Rádió utolsó főbemondója, mintegy két éve pedig váratlanul nyugdíjaztak. Mondhatni ereje – de mindenképpen hangja – teljében.

Utólag persze örülhet, hogy így történt, két okból is. Az egyik, hogy ez a mai rádió – a közmédia többi részével együtt – már egyáltalán nem az, ami volt.

Aki ma ott munkát vállal – hűségből, a megélhetésért, vagy politikai okokból – nem lehet büszke rá. A közmédia és benne a rádió a jelenlegi hatalom kritika nélküli kiszolgálójává lett.

Amilyen sokáig volt a rendszerváltás előtt, amikor a közönségnek nem lehetett – semmilyen értelemben - választási lehetősége.

Szalóczy Pál pedig azért is örülhet, mert értelmes elfoglaltságokat talált magának. Olyanokat, amelyek révén továbbra is találkozhat a közönséggel, szórakoztatja őket és magát is.

Az persze, hogy a metró-és vasútállomásokon őt hallani, nem nagy dolog, viszont elismerést jelent, hiszen közkívánatra történt.

Az már sokkal fontosabb, hogy könyveket ír, mégpedig kiválóan. És emellett előadó-esteket tart, ami viszont igazán nagy teljesítmény.

A legújabbal – amelynek a hétvégén volt a bemutatója a Fészek Klubban – nagy fába vágta a fejszéjét. Márai Sándor legismertebb műve, a Polgár vallomásai nemrég megjelent újabb kötetéből olvasott fel részleteket.

A színpadon tulajdonképpen nem történt semmi. Ült egy gondolkodó ember és elmondta, hogyan látta Magyarországot. Márai a Hallgatni akartam című kötetben, utólag visszatekintve a II. világháború időszakáról és a közvetlenül megelőző eseményekről írt.

Szalóczy belőlük válogatott, méghozzá úgy, hogy közben mindenkinek jusson eszébe, milyen sok hasonlóság fedezhető fel egykori és mai történések között.

Az értő, eligazító, elgondolkodtató, a megszokott szép hangon megszólaló felolvasást egykori slágerek felidézésével ellenpontozta Gyarmati István – mindig fokozva a hatást.

Örüljünk tehát, hogy Szalóczy Pál már nem a mai rádió hangja. Hiszen így megőrizte önmagát és tisztességét, miközben sokkal többet nyújthat közönségének. S csak azt kívánhatjuk, folytassa minél tovább a maga élvezetére és így örömet szerezve nekünk is.

Frissítve: 2013.12.01. 21:53

Erődemonstráció a máglyán

Publikálás dátuma
2013.12.02. 06:45
Tompos Kátya Szent Johanna szerepében Paul Claudel–Arthur Honegger Johanna a máglyán című oratóriumának próbáján a budapesti Nem
Sötétség, sötétség, sötétség, hangzik el a Johanna a máglyán elején, amit péntek este mutattak be a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében. Ezeket a mondatokat az eredetileg 1935-ben keletkezett mű elejére a fasiszta veszély miatti segélykiáltásként utólag írta az oratórium élére a szöveg alkotója, Paul Claudel, párhuzamot vonva a százéves háború, és a világégést előidéző borzalom között. 

Tudjuk, Szent Johanna története éppen arról regél, hogy jön egy egyszerű lány, és kivezeti az országot a sötétségből.

Ez mostanában Vidnyánszky Attila mottója is lehetne. Az általa irányított Nemzeti első produkciója, a Tamási Áron által írt Vitéz lélek is arról szól, hogy megérkezik valaki a háborúból, iszonyatos felfordulást, pusztítóan ádáz rosszindulatot talál, de aztán rendet vág, és végül eljutunk a fénylő boldogsághoz.

Ez azért persze Honegger és Claudel oratóriumában bonyolultabb, hiszen Johanna máglyára kerül, míg a Vitéz lélek meséjében azért olyan sok érdemi baj nem történik.

Vidnyánszky hódolhat a totális színház iránti szenvedélyének, nem véletlenül rendezett figyelemre méltóan Wagnert, annak idején a Magyar Állami Operaházban.

Élvezettel olvasztja egymásba a műfajokat, szakértelemmel mossa el a határokat, a Johanna a máglyán esetében is mindent bedob, ami alkalmazható, nagyzenekar, énekesek, táncosok, színészek, és szuggesztív látvány, a Nemzeti grandiózus színpadtechnikájának hozzáértő kihasználásával.

Erőteljes, olykor már bombasztikus víziósorozatot látunk, mintha festmények sora hömpölyögne, vagy akár száguldana el a szemünk előtt, szürreális álom törne ránk, amiből szinte lehetetlen az ébredés.

Vidnyánszky bombázza az érzékszerveinket, a Strausz Kálmán vezényelte, óriási beleérzéssel játszó MÁV Szimfonikus Zenekar rendszerint hangos, a Budapesti Stúdió Kórus, a Honvéd Férfikar, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara sem kíméli az energiáit.

A színpad süllyed, emelkedik, különböző alakzatokat vág a szereplők között, a jelmezek és a díszletek gazdagon kiállítottan pazarak, nincs olyan operaház a földkerekségen, amely ne irigyelhetné meg ezt a látványvilágot, melyben Vidnyánszky állandó munkatársának, Olekszandr Bilozubnak döntő része van.

A megemelt zenekari árokban ülő muzsikusok is fontos komponensei az előadásnak, látjuk valamennyiüket, a kis lámpáktól megvilágított arcukat, azt, ahogy nekifeszülnek roppant munkájuknak.

Profizmus a köbön, mondhatnám, és mondom is, hiszen ebben a produkcióban aztán Vidnyánszky igazán megmutatja az oroszlánkörmeit, azt, hogyan tud mozgatni bámulatos pontossággal roppant színpadi gépezetet, hogy képes megkomponálni bonyolult szervezést igénylő jeleneteket.

Mindez lenyűgöző. És mégis mélységes hiányérzetem van. Ami megtörténik zenében, és sok tekintetben látványban, az nem történik meg átütő erővel a színészi munkában.

Amit például A szarvassá változott fiúban - ez a produkció több alkalommal a döbbenet erejével hatott rám -, magától értetődő teljességgel hozott Vidnyánszky elsőrangú beregszászi társulata, az itt hibádzik.

Ott valódi hitet, a semmiből való teremtés elszántságát tapasztaltam. Szintén gigantikussá vált a látvány, de mivel más alig állt rendelkezésre, ez jobbára a színészek testéből, átlagon felüli mozgáskészségükből, és valószerűtlen akaraterejükből, igazi, összetartó társulati létükből, és persze tehetségükből teremtődött meg.

Egyszer láttam az előadást, az Országos Színházi Találkozó idején, de a versenyprogramba érthetetlenül nem beválogatva, Pécsen, a Tettyén, végig esőben, úgy, hogy a színpad is fedetlen volt.

Hihetetlen, amúgy is veszélyes mozgáskombinációkat hajtottak végre a színészek a csuromvizes színpadon, ahol tudtommal két terhes anya is a végletekig kitartott, ahogy a közönség is, mert ettől az eszelős akaraterőtől, áldozatvállalástól, hivatásimádattól megbabonázottan ült, a meglehetős hidegben, ázva, fázva. 

Ezt az emberfeletti akaraterőt nem érzem a Johanna a máglyán színészi alakításaiban, pedig a darab éppen erről szól.

Azt nem érzem Tompos Kátya alakításában, a címszerepben, hogy megfeszül, pokolra száll, ahogy nem éreztem már a Bányavirág esetében sem, amiben egész más közegben, inkább antihősként, mint hősként, de szintén valami hasonlóra lett volna szükség.

Azt nem érzem, hogy egy egész országot megbűvölve visz, örvényszerűen, ellenállhatatlanul sodor magával, és a kettészakadt országot egyesíti. Mindent jól, pontosan, hatásosan megold, vitathatatlanul kvalitásos színésznő.

De ennél most sokkal többre lenne szükség, földöntúli képességekre, delejesen ellenállhatatlan erőre, és ezt nem mutatja. Engedelmesen a kompozíció része, ahogy a legtöbben.

Még Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari sem tud nagyon kiragyogni a sorból, nincsenek igazi színészi feladataik, színfoltok csupán.

Blaskó Péter viszont Szent Domonkosként valóban eljátszik egy vívódó, bűntől egyáltalán nem mentes, de emiatt gyötrődő papot.

A rendező előzetes nyilatkozata alapján botránykőnek ígérkező kártyajelenet közel sem olyan hangsúlyos, mint amikor Feydeau Bolha a fülbe című bohózatának második, kuplerájban játszódó felvonását Brüsszelbe helyezte.

Ebben az esetben, a nevezetes jelenetben, hatalmas kártyákon, de eléggé alulvilágítva, nem is feltétlen felismerhetően jelennek meg az Európai Unióhoz köthető politikusok karikatúrái, akik részesei a nagy, hatalmi machinációnak.

Majd egy későbbi szituációban, az ezekből a kártyákból épített vár összeomlik, aminek sugallata napnál világosabb. Nem ezzel van bajom, gondolhatja valaki ezt.

Az előadás problémája abból adódik, hogy nem tudom, például, mit gondol Udvaros, Bodrogi, vagy éppen mit gondolnak Bozsik Yvette táncosai, nem látom azt a hittel teli jelenlétet, azt a lefegyverző egységet, ami a beregszásziak esetében, megrázó erővel, magával ragadott.

Így viszont dekorativitássá, erődemonstrációvá válik sok minden, aminek lélektől lélekig kellene hatnia.

Szerző

Schiffer András, az LMP frakcióvezetője

Publikálás dátuma
2013.12.02. 06:30
Schiffer András
Végre tisztán láthatunk-e az ügynökkérdésben a Nemzeti Emlékezet Bizottságának létrehozásával?

Nyilvánvalóan nem, ez egy szőnyeg alá söprési törvényjavaslat, miközben az ügynökakták nyilvánossá tételére lenne szükség. Úgy tűnik, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága csupán egy fideszes pártemberekkel feltöltött testület lesz, amely kénye-kedve szerint dönt arról, mit hoz a közvélemény tudomására. Arra is alkalmatlan lesz, hogy feltárja, milyen szerepet játszottak az egykori állambiztonsági hálózatok a rendszerváltás utáni politikai, gazdasági folyamatokban.

Szerző