Konferenciával és a Búvópatakok - széttekintés című tanulmány-kötet bemutatójával zárta le a jobboldal 1945 utáni történetét feldolgozó kétéves kutatást az Országos Széchenyi Könyvtárba (OSZK) integrált 1956-os Intézet a nemzeti könyvtárban.
Ki volt jobboldali a Kádár-korban? - tették fel a kérdést. Rainer M. János az intézet vezetője elmondta, a kutatók három szempont alapján válaszoltak. Jobboldali lehet valaki, aki saját magát így határozta meg, illetve akkor, ha mások annak tartották, harmadrészt pedig a tudomány egzakt vizsgálatai adhatnak választ, mit is jelentett jobboldalinak lenni a Kádár-rendszerben. A személyes történeteket összegyűjtő kötet tavaly már megjelent. A következő könyv, a mások által jobboldalinak tulajdonított identitás problémáját dolgozta fel, melyet Ungváry Krisztián írt, s nemrég látott napvilágot. A kötet az állambiztonsági iratokból rekonstruálta a Kádár-kori jobboldal, jobboldaliság históriáját.
A harmadik, Széttekintés című könyv többek között négy országot tekint át; a magyarhoz nagyon hasonló szlovák és román jobboldali hagyomány továbbélését vizsgálja, de távolabbi példákat is hoz, az inkább a nyugat-európai hagyományban gyökerező cseh jobboldal történetét, illetve a Szovjetunió részévé vált az észt politikai kultúrát tárgyalja.
A szerdai konferencián Kádár János és a jobboldal címmel tartott előadást Tabajdi Gábor történész. Kiderült, a pártvezető frazeológiájában a jobboldaliság a megalkuvás és a reakció szinonimája volt. Kádár számára az 1945 előtti világ, a "Horthy-fasizmus" fogalomkörével volt azonos, 1945-48 között a kommunistákkal szembeni ellenzéket jelentette számára a jobboldal, később pedig a párton belüli ellenzék, ellenség megnevezésére használta nagyon általános értelemben. A fogalmi zavart jól mutatja, hogy Kádár gyakran az "újbaloldal" fellépését is jobboldali veszélynek nevezte.
Ungváry Krisztián a nyilas elit Kádár-kori utóéletét vizsgálta. Annak a 229 főnek rajzolta meg pályaképét, akik a harmincas években valamely nyilas párt képviseletében indultak a parlament választásokon. Nagyon heterogén társaság volt ez az elit, állapította meg a történész, sokan voltak olyanok is, aki a baloldali munkásmozgalomban vettek részt korábban. A politikai retorziókat jól mutatja, hogy 1944 előtt hét százalékuk büntetve volt. Különös, hogy az 1939-es választáson indulók zöme 1944-re eltűnik; a 229 személy közül csak 53-ról tudjuk, hogy a vészkorszakban is aktív volt, csupán négyen vettek részt erőszakos cselekményekben, tízen viszont az antifasiszta ellenállásban.
Ennél is érdekesebb, hogy legtöbbjük a háború után eltűnt a rendőrség és az állambiztonság látóköréből. Csupán egyetlen alakot, egy középiskola tanár ismerünk, akit a háború után ellenzéki szervezkedéssel vádoltak meg. Ungváry szerint ennek az az oka, hogy feltehetően jól integrálódtak a Kádár-rendszerbe. Karsai László hozzászólásából kiderült az is, hogy a nyilas terror elkövetői jórészt nem nyilasok voltak, hanem az 1944-ben hozzájuk csapódó társutasok, sok esetben katonaszökevények.
Lénárt András ezekről a "kisnyilasokról" beszélt előadásában.
A zuglói nyilas csoportra az 1944-es rémtettek után 23 évvel csapott le a rendőrség. Ennek oka - bár ez egyértelműen nem derül ki a dokumentumokból - az lehetett, hogy Kádár is hozzá akart járulni ahhoz a nemzetközi nyomáshoz, mely az akkori NSZK-t a háborús bűnösök határozottabb felkutatására sarkallta volna. Az állambiztonsági szolgálatok által nagyon alaposan előkészített ügyben végül 19 embert ítéltek el, többen halálos ítéletet és súlyos börtönbüntetést kaptak. A kutató nem az eljárást, hanem azt vizsgálta, mi történt ezekkel az emberekkel a háború után.
Kiderült, hogy bár nem lelkesedtek a rendszerért, de jól megvoltak vele, környezetük semmit sem tudott múltjukról, legtöbbjük pályáján nem látszott meg, hogy pártszolgálatosok voltak, társadalmi pozíciójuk stagnált ugyan, de életkörülményeik jelentősen javultak, tehát megtalálták helyüket a Kádár-korban. Ezért is érte őket hidegzuhanyként a letartóztatás, sokan még a börtönben sem értették, fogadták el, hogy számon kérik. Ebből a mikrotörténetből azonban nem vonható le más közösségekre következtetés, hiszen sem a nyilas párttagokat, sem a pártszolgálatosokat nem vizsgálta nagyobb kutatás. Most készül egy ilyen, Karsai László vezetésével, mely 28 ezer párttagsági karton feldolgozásával ad majd képet a témáról.
Keller Márkus Életmódkísérlet versus konzervatív értékrend címmel tartott előadást. Felidézte, hogy a 19. században a városba áramló gyökértelen tömegekben a jobboldal veszélyt, a baloldali pedig esélyt látott a társadalmi rend megváltoztatására. A proletár tömegek megjelenésével jelent meg a "lakáskérdés" is. A jobboldal a lakáskérdés megoldásával a polgári társadalomba akarta integráli ezeket a tömegeket, az önálló lakás a polgári életforma megvalósításának az esélye is volt. A szocializmus azonban a "lakógépeket" épp az új társadalom, az új ember megalkotására akarta használni.
Ezért különösen meglepőnek tűnik, hogy a Zalotay Elemér által az ötvenes évek végén/hatvanas évek elején kifejlesztett kollektív lakóházat, a szalagházat a hivatalosság elutasította, méghozzá kifejezetten polgári szempontok miatt. Például úgy ítélték meg, hogy ezekbe az otthonokba csak aludni térnének haza az emberek, így a "családi élet háttérbe szorulna". A rendszer tehát a kollektív gondolkodás helyett a kispolgári létforma megteremtését preferálta ebben a vitában.
Molnár János a 70-es és 80-as évek antikommunista mozgalmairól beszélt. Megállapította, hogy a Kádár-kor ellenzéke elsősorban nem jobboldali és antikommunista volt. Sőt, a hozzászóló Kőszeg Ferenc elmondta, hogy a demokratikus ellenzék sem az antikommunizmus talajáról bírálta a rendszert. Litkei József történész szerint a megalkuvást nem ismerő Mindszenty mellett számos olyan, a koalíciós időkben a jobboldalhoz kötődő politikai gondolkodó volt, akik a késő szocializmus idején már elfogadták a rendszer realitását, sőt Kádárban nem pusztán negatív figurát láttak.
Turbucz Dávid történész a jelenkori radikalizmus Horthy-képével foglalkozott. Megállapította, hogy sem Antall József, sem a Fidesz, de még az egykori MIÉP sem épített fel Horthy-kultuszt. Hiszen a kultusz ismérve szerinte a kritikátlan dicsőítés, illetve a létrehozott és gyakorolt rítusok. Bár a MIÉP-es szövegekben megjelenik a kultikus nyelvhasználat, az állandó dicsérő jelzők, de megfogalmazódnak bírálatok is, javarészt a népi írók kritikáját vitték tovább. A Jobbik esetében azonban egyértelműen Horthy-kultuszról van szó, megünneplik budapesti bevonulását, átveszik korabeli köszönését, gyakran a fehér ló is megjelenik, csak pozitív jelzőket használnak vele kapcsolatban, s azt állítják, a kormányzó nem volt antiszemita.
Mindezek az üzenetek el is jutottak a Jobbik szavazókhoz, Turbucz ezt egy a szimpatizánsok közötti nem reprezentatív felméréssel igazolta. De miért Horthy? - tehetjük fel a kérdést. Mert egyfajta receptet ad, a Jobbik szerint az I. világháború után, a megcsonkított országban "rendet tudott tenni". Az egykori tengernagy, s követői szerepét a mai korban pedig saját magára osztja ki a párt.
Sárközy Réka a Biszku-filmről tartott előadást. A történész a különösen jobboldali körökben népszerű hatalmas sajtó- és politikai visszhangot kiváltó művet elemezte. A film volt a kiindulópontja annak is, hogy hosszas próbálkozás után idén októberben a Budapesti Nyomozó Ügyészség háborús bűntett és más bűncselekmény elkövetése miatt vádat emelt az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején belügyminiszterként tevékenykedő egykori pártállami vezető ellen. Sárközy szerint a film nem a hagyományos dokumentumfilmes sémákat követi. Az alkotók csellel vették rá "hősüket" a közreműködésre, kérdéseik nagyfokú tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, de nem is a konkrét események érdekelték őket, nem a tények, vagy azok mozgatórugói. Inkább morális ítéletet mondtak, ki akarták zökkenteni Biszkut a tagadásból.
De leginkább a társadalmat akarták ráébreszteni, hogy elmaradt a történelmi szembenézés, és a bűnösök számonkérése. Ezek az eszközök Sárközy szerint némileg hiteltelenítik a filmet, ugyanakkor megjegyezte, hogy Michael Moore, és az új dokumentumfilmek hasonló technikát követnek.
Gellért Ádám jogász, aki Biszku Béla jogi számonkérését kezdeményezte, elmondta, hogy a film - annak ellenére, hogy szerinte is rossz munka - roppant fontos abból a szempontból, hogy a kérdést behozta a köztudatba, és a huszonéves generációt felrázta. Ők azt sem tudták, ki volt Biszku. Gellért szerint sajánálatos, de elkerülhetetlen, hogy a politika kihasználja ezt. Ismeretes, hogy egy jobbikos képviselő feljelentette a film után az egykori belügyminisztert, a kormánypárt pedig megalkotta a számonkérést lehetővé tevő Lex Biszkut. Gellért mindenkit invitált a januárban kezdődő perre, mely szerinte lehetőséget nyújt a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására.
Rainer M. János szerint azonban a bíróságok nem oldanak meg semmit. De amíg holokauszt ügyekben vannak perek, érthető a társadalmi igény, hogy a másik totális rendszer bűnöseit is elérje a büntetés. Ám Rainer úgy vélte, a történészeknek nem feladatuk, hogy a bűnüldöző szervek számára adatokat szolgáltassanak. Szakértőként természetes szerepet vállalhat egy történész egy ilyen eljárásban, de egy bűnügy felderítése a rendőrség, az ügyészség és a bíróság dolga, nem a történészeké.