Széchenyi István annak idején a következőket jegyezte le: "Éljünk csak a sajtóval - mely magában a lehető legjobb, de alkalmazása által lehető legrosszabb is lehet - minden cél és határ nélkül és engedjük csak, miképp ezzel mindenki kénye-kedve szerint élhessen: s valamint a korhely, ki célt és mértéket nem ismer, az Isten legszebb adományait magára és másokra nézve méreggé változtatja, úgy lesz köztünk elég, kinek kezében a sajtójog, ezen legszebb emberi jog, a gyilkosnak gyilkánál, a gyújtogatónak kanócánál nagyobb átokká fog válni."
Nos, vajon elégedettek lehetünk-e a magyar sajtó állapotával, minőségével, igazmondásával, és persze kifejezésmódjával, magyarosságával, nyelvi szabatosságával? Magam, minthogy ezt ismerem igazán, most mindenekelőtt a magyarországi sajtóra: a napi- és hetilapokra, illetve az elektronikus sajtóra, a rádió- és televízió-adásokra gondolok. Három, általam régóta nehezményezett mulasztásra, vagy torzulásra hívnám fel a figyelmet: a sajtó hitelességére, a sajtó szabadságára és a sajtó nyelvére, magyarságára. Természetesen annak tudatában, hogy a magyarországi sajtó ma lényegében független és ahhoz képest, hogy a negyedszázada megbukott kommunista uralom milyen módon béklyózta meg a sajtószabadságot és korlátozta a véleménynyilvánítást, természetesen nagyjából-egészéből megfelel az európai, a polgári sajtóval szemben támasztható követelményeknek.
Nagyjából-egészéből, mondom, mert elkedvetlenítő tapasztalataim azért akadnak. Így például nem tartom igazán összeegyeztethetőnek a sajtószabadság követelményével azokat a hivatalosan (és nem minden erőszak nélkül) támogatott törekvéseket, amelyekkel a mögöttünk lévő két-három esztendőben olyan ellenzékinek, vagy baloldalinak tekintett médiumok találkoztak, mint a Népszava vagy a Klubrádió. Az első jóformán kiszorult arról a hirdetési piacról, amely ma a magyarországi sajtó talán legfontosabb megélhetési forrását jelenti, és minthogy ez a piac igen nagy mértékben a kormányzat kezében van, ráadásul a magánbefektetőknek is jól meg kell fontolniok, hogy milyen lapokkal kötnek hirdetési szerződéseket, a lap időnként szinte a megszűnés peremén inog. "Fluctuat nec mergitur" - ahogy Párizs jelmondata tartja: vagyis "inog, de nem merül", és ez mindenekelőtt szerkesztőinek kitartását, külső munkatársainak áldozatosságát, és olvasótáborának hűségét igazolja. Hasonló helyzetben van a Klubrádió is, amelynek frekvenciaengedélye körül szinte évekig tartó huzakodás folyt, az illetékes hatóság még a bíróság többször megismételt ítéletét is figyelmen kívül hagyva kívánta a máskülönben népszerű adót ellehetetleníteni.
A második tényező, amely számomra úgyszintén gondokat jelent, a hitelesség, vagyis az, hogy az újságok, a rádiós és televíziós csatornák a valóságnak megfelelően mutassák be a hazai közélet vagy éppen a nagyvilág, a világpolitika eseményeit. Ebben a tekintetben, legalábbis magam így tudom, el kell választani egymástól a hírt és a hírt értelmező, abból következtetésekre jutó publicisztikai kommentárt. Ez a magyar sajtóban (a nyomtatott és az elektronikus sajtóban egyaránt), igen sok kívánnivalót hagy maga után, minden létező politikai oldalon. A híradásnak mindig korrektnek és semlegesnek kellene lennie, a kommentár természetesen kifejezheti, ki is kell fejeznie az újságíró, a hírmagyarázó, a szerkesztőség álláspontját. Ez nálunk nem mindig történik így, a kommentátor időnként hírforrássá lép elő, és a nem különösebben tájékozott és ravasz újságolvasó (rádióhallgató, tévénéző) időnként eltöprenghet azon, hogy az általa hallottak-látottak a tényeket, avagy az újságíró véleményét, esetleg hiedelmét és látomását fejezik-e ki. Ide vág az is, hogy időnként, és ez szomorú módon elsősorban a jobboldali (tehát az önmagát konzervatívként meghatározó) médiumoknál tapasztalható, hogy az újságíró, a konzervatív hagyományokkal ellentétes módon, képtelen uralkodni szenvedélyein, elfogultságain, esetleg gyűlöletén, és könnyedén letér arról az útról, amelyet a nyomdafesték használata megkövetelne.
Végül harmadjára: a sajtónyelv magyarsága. Időnként olyan szófordulatokat hallok, hogy hideglelést kap tőlük bennem az egykori magyartanár. Mintha a magyar újságírók egy része (eléggé nagy része) hadat üzent volna anyanyelvünknek, anyanyelvünk írott és íratlan szabályainak. A neves kormányszóvivőtől hallottam 2011. május 24-én: "Csütörtökön fogják bejelenteni azokat az intézkedéseket, amelyek megtételre fognak kerülni". "Mit tehetsz szűkebb pátriárkádért" - mondja az Echo tévé műsorvezetője. Aztán a helyes szórend: "amíg szembe nem sültem", "a nép ellen tudja őrizni", és különösen népszerű a "kerül" ige, csak néhány példát jegyzek ide: "a piaci szabályozás újragondolásra fog kerülni", "az alma leverésre került", "ezek a forgalmi elemek most kezdenek kialakulásra kerülni", "az elkövető elfogásra került", "a szokás felrugásra került" - és az egyik legszebb: "az igazságszérum megevésre került általa". Ezekben magam nemcsak a megfontolatlan, henye és tudálékos fogalmazást találom meg, hanem a személyes felelősség radikális elhárítását is. Ugyanis, ha az egyes szám első személy használatát egy általános alany váltja fel, akkor senki sem lehet felelős a mulasztásokért, a hibákért, a hülyeségekért.
Mindebből azt a szerény (és részben szomorú) következtetést vonom le (hogy stílszerű legyek: a következtetés "levonásra került") miszerint a magyar, a magyarországi sajtó állapota nem mondható megnyugtatónak. A diktatórikus rendszer bukását követő "sajtóbiznisz" igen sok olyan embert csábított az újságok, rádiók, televíziós csatornák közelébe, akik sem szakmailag, sem erkölcsileg - és bizony még nyelvi, nyelvtani értelemben - sem voltak felkészülve erre a pályára.
Ismét egy Széchenyi István-idézet kívánkozik a tollamra, ez az 1847-ben írott (és csak 1912-ben az életművet sajtó alá rendező kiváló Viszota Gyula által közre adott) Garat című nagyobb publicisztikai munkában található. A cím arra utal, hogy Széchenyi meggyőződése szerint, hasonlatosan a malomiparhoz, amely a lisztet elválasztja a korpától, a közéletnek, tehát a sajtóéletnek is el kell választania egymástól az értékeset az értéktelentől, az igazat a hamistól, a műveltet a tudatlanságtól. Szóval: Széchenyi így fejezte ki mindezt: "Éppen a sajtónak nem az volna hivatása, anyaföldünk heterogén részeit nem fenyegetve, pirongatva, lealázva, egy lélektelen masszába dögönyözni és korbácsolni akarni, hanem a bölcsességtől vezérlett gratiák által minden részeket egy lelkes nemzetté bűbájolni."
A magyar sajtónak ezen a téren még bőven van mit tennie.
*
"A média függetlensége napjainkban" címmel október 15-én Nagyváradon rendezett tanácskozáson elhangzott hozzászólás.
