Dekoratív háború

Az Elfújta a szél című közismert regény musical változatának sajtóbemutatóját - a nyári szegedi szabadtéri előadások után - csütörtök este tartotta a Budapesti Operettszínház. Margaret Mitchell könyve, a belőle készült film, és Gerard Presgurvic zenés verziója nem kíméli a könnyzacskókat, hatalmas érzelmek, vagy éppen álszenvedélyek dúlnak bennük, hatásosra felturbózva.

Szirupos persze az Elfújta a szél előadása a Budapesti Operettszínházban, de mitől is lenne más. A kiugró sikerű regényben és filmben is túlteng az érzelmesség, akik rajonganak értük, azoknak valószínűleg főleg ezért teszik. Minél inkább eldurvul a világ, ennek ellenhatásaként nő a sziruposságra való igény, ezt nyúlósan lelkizős tévésorozatok garmadája tanúsítja, ezek mind segítenek struccként homokba dugni az emberek fejét. Az esztétikai szempontokat rendszerint erőteljesen háttérbe szorítva úgy adagolnak tekintélyes mennyiségű lelki problémát, jóval kevesebb társadalmit, hogy a nézők érintve érezzék magukat. Csak annyit kapnak mindenből, hogy ne ülje meg a gyomrukat, alapvetően könnyedén szórakozzanak, miközben azt gondolják, hogy igencsak elmélyültek bizonyos dolgokban. Ez persze hazugság, a nézettség érdekében. Engem kiráz tőle a hideg, miközben egy se füle-se farka csetlős-botlós bohózaton halálra röhögöm magam, ha jól csinálják, mert abban nincs semmi szemfényvesztés, kedves marhaságot ígérnek és azt is nyújtják.

Az Elfújta a szélben viszont látszólag benne van minden, amit akár a legnagyobbak művei tartalmaznak, szélsőséges, pusztító érzelmek, gyilok, háború, családtörténet, őrjöngő szerelem, születés, halál. Mi kell még? Mélység, mindennek olyan tárgyalása, hogy beleremegjen a gyomor, ne kapjunk levegőt, átgondoljuk az életünket. Na, ezektől viszont totálisan megkímél minket ez a musical, amit jól jelez a produkcióban adott kis pofonocska. Egy éppen igencsak haragvó nő keni le egy ezt alaposan megérdemlő férfinak. Mégsem csattan a pofon, nem száll el tőle az illető feje, nem lesz égő piros az arca, a két színész kíméli magát a komoly atrocitástól, és ugyanígy kíméli a nézőket. Nehogy már tényleg valami igazi durvaságot lássanak, elégedjenek meg ennek dekoratív megjelenítésével. A háború ábrázolása ugyanilyen, a megvertek, lefogottak, éheztetettek elvonulnak előttünk, de nem látunk totálisan koszos, abszolút ronggyá szakadt ruhákat, és olyan tekinteteket sem, melyek a végső elkeseredést, reményvesztettséget tükröznék. Ahogy igazán átélhetően, megrendítően meghalni sem látunk senkit, mert a szenvedés, a halál is, mint szinte minden egyéb, csupán színfolt a produkció ilyen színfoltokban gazdag palettáján. Somogyi Szilárd rendező emberesen, pontosan, hozzáértően szervezi meg a nagy, és meglehetősen üres színpadi gépezetet.

Fölöttébb nehéz a színészek helyzete, mert kevés az igazi összecsapás, a valódi drámaiság, ezért jobbára akkor vannak elemükben, ha a közönség felé fordulva, a hangjukat kieresztve énekelhetik egyszerű, de hatásos dalaikat, melyekkel bármelyik táncdalfesztiválon megállnák a helyüket. A leghangsúlyosabb a deszkákon Szabó P. Szilveszter Rhett Butler totálisan gonosz, majd javuló tendenciát mutató szerepében. Tud aljas lenni, férfiasan sármos szintén, taszító és vonzó egyszerre. Gubik Petra Scarlett főszerepében hisztis, álságos, tankként előre nyomuló nőszemély. A fiatal színésznő abszolút megállja a helyét zenés színpadon, azt egyelőre nemigen tudom eldönteni, hogy amikor hamisnak érzem, az a darabból, a figurából, vagy belőle eredeztethető. Nádasi Veronika a nehézségek dacára szép fájdalmassággal énekel. Bíró Eszter pedig szép, csendes fájdalmassággal játszik, és ezzel kicsit elhalványul ebben a mezőnyben, ahol sok minden velőt rázó. Hiszen, ha a színészek nem éreznek igazi szituációkat, kicsúszik lábuk alól a talaj, arra ami eleve rossz is rátesznek még néhány lapáttal, és jönnek a kényszeres, túlzó, kalimpáló gesztusok, megnyomott hangsúlyok, a hangerő fokozódik. Lehoczky Zsuzsa mérhetetlen tapasztalatával néhány beköpésből igyekszik szerepet formálni. Karányi Péter a snájdig, némiképp sápatag hősszerelmes funkcióját látja el. Serbán Attila, Janza Kata, Szomor György, Pintér Tibor egyaránt bedob, amit csak lehet. Bolba Tamás nagy elánnal, pattogó ritmusban vezényli a zenekart. Meghajláskor előrejön a rivaldához, és ahogy szokás, int, hogy a zenekar felállva köszönje meg a tapsokat. De már csak, kínos módon, pár muzsikus feszeng az árokban, a többieknek hűlt helyük. Ugyanilyen hűlt helye van a lelkemben az egész nagyszabású produkciónak. Az egészet elfújta számomra a szél.