Balogh Gyula;

Bérczes László;darab;Jurányi Inkubátorház;Tomasz Man;kaposvári teátrum;111;Csapó Virág;

2014-01-15 06:45:00

Szembesítés a pokollal

A kaposvári teátrum a lengyel kortárs szerző, Tomasz Man 111 című darabjával vendégeskedett hétfőn este a Jurányi Inkubátorházban. A stúdió előadást, amely a családon belüli erőszak problémáival foglalkozik, vidéki kollégiumokban is játsszák. A budapesti vendégjátékra meghívták a szerzőt is.

Igen, nem név elírásról van szó, nem is álnévről. Az 1968-ban született lengyel drámaírónak valószínűleg egy átmulatott éjszaka után édesapja adta ezt a nevet, amely kísértetiesen hasonlít a világhírű német írózseni Thomas Mann nevére. Tomasz pedig úgy gondolta, ha már ezt a nevet kapta, akkor nem tehet mást, mint, hogy író lesz.

A hétfői beszélgetésen úgy fogalmazott, hogy ha a Molnár nevet kapja, akkor molnár lett volna, de a pályaválasztás dilemmája tulajdonképpen az ő esetében a névadással eldőlt. Tomasz Man drámaíró, színházi rendező darabjait Lengyelországon kívül Európában több helyütt játsszák. A 111 című dráma három évvel ezelőtt jelent meg magyarul, Pászt Patrícia fordításában, egy antológiában, Bérczes Lászlónak, a kaposvári színház művészeti vezetőjének megtetszett és elhatározták, hogy létrehoznak belőle egy előadást.

A 111, amellett, hogy a családon belüli erőszak rendkívül kényes és súlyos problémájával foglalkozik, illetve eljut a szülőgyilkosságig, formailag is rendhagyó.  Négy párhuzamos monológból áll, az apa, az anya, a nővér és a gyilkossá lett fiú egymást követő mondatokból álló, egymásba kapaszkodó, egymással feleselő füzére. A mondatok, mint egy durván zakatoló gép, vagy egyre gyorsabban pergő filmkockák, válnak egyre tolakodóbbá.

Tóth Géza rendező dramaturgiailag belenyúlt a mű időrendjébe és előrehozta a gyilkosságot. A fiú előbb az anyát öli meg aztán az apát.  Később érkeznek az egymásba bele kapó monológok, melyből kiderül hogyan jutott el a fiú a szörnyű, mégiscsak megmagyarázhatatlan cselekedetig. A szülők, hogyan válnak áldozattá.  

Az anya (Csapó Virág), az apa (Kőrösi András), a nővér (Grisnik Petra), és a végül feltehetően öngyilkosságot is elkövető fiú (Fándly Csaba) teljesen fehérben, tulajdonképpen szellemként mesélik el az előzményeket. A végén mindent túlharsogó mondat felveti a kérdést, miért van az, hogy a fiú nem akar emberek között élni, tizennégy évesen lelő egy szarvast, tüzet rak szülei ágya alá, pisztolyt lop és közben egyre inkább Istenhez fohászkodik, majd előveszi azt a bizonyos pisztolyt.

A kaposvári színház tantermi előadásként is játssza ezt a komor stúdiódarabot, hátrányos helyzetű fiatalok kollégiumaiba is elviszik az előadást és drámapedagógusok segítségével próbálják feldolgozni a látottakat. Az egyik drámatanár lapunknak elmesélte, hogy előfordult olyan eset, amikor miközben a kollégiumban elemezték az erőszakról szóló előadást, a szomszédban éppen családon belüli erőszak miatt helyszínelt a rendőrség.

A 111, a nálunk is ismert lengyel drámaíró, a Katona József Színházban látható A mi osztályunk című darab szerzője Tadeusz Słobodzianek által 2003-ban létrehozott varsói Dráma Laboratóriumában készült. Tomasz Man elmondása szerint öt kész oldallal érkezett a workshopra és egy rendező valamint négy színész arra "kényszerítette" finomabban inspirálta, hogy írjon hozzá még huszonötöt, ezt meg is tette.

Tomasz Mant először arról kérdezem milyen forrásokra támaszkodott, amikor ehhez a nehéz témához nyúlt. "Amerikában láttam egy dokumentumfilmet, ami egy megtörtént esetet dolgozott fel, egy fiú az osztálytársait gyilkolta meg. Született ebben a témában játékfilm is, de különböző gyilkosságot elkövetők életrajzait is elolvastam" - mesélte a szerző. Motiválták-e önéletrajzi tényezők - kérdezem. " Kamaszként hasonló dolgokat éltem át, mint a dráma főhőse, csak nem jutottam el a szülőgyilkosságig.

Ha ugyanúgy végződött volna az én történetem, mint a drámában szereplő fiúé, akkor mi most nem beszélgethetnénk, mert én máshol lennék" - válaszolja. " Négy éves voltam, amikor egy betegség miatt édesanyám ott hagyott egy szanatóriumban fél évre, később játszottam rock zenekarban, sokszor éreztem úgy, hogy nem tudom megértetni magam a szüleimmel, akkoriban valóságos pokolnak éreztem az életem, független akartam lenni, gyűlöltem a sablonos dolgokat, tanulás helyett inkább sétáltam."

Hogyan jutott túl ezen a válságos időszakon - tudakolom. "Megismerkedtem a későbbi feleségemmel, született három gyerekem, a legkisebb öt, a középső kilenc, a legnagyobb tizenkilenc éves, az ő szeretetük, empátiájuk mentett meg. Most szülőként én is megtapasztalom, hogy a lázadó korszakomat miként élhették meg az én szüleim. Néha ostobábbnak érzem magam a gyerekeimnél, félek a reakcióiktól. A szülő muszáj, hogy megtalálja önmagát, különben könnyen elveszhet. Talán a világ legnehezebb dolga a gyereknevelés, a művészet az ehhez képest pofon egyszerű, játék csupán" - mondja.  

A művészet egyfajta terápiaként is felfogható az ön esetében - faggatom tovább. "Igen, a drámáimba beleírom azokat a dolgokat, problémákat, amikkel nem sikerült megbirkóznom. Ha elolvasom, amit írtam, azáltal jobban megértem a saját életem is. A szülei látták a 111-et - kérdezem. "Az előadást nem látták, de a darabot olvasták. Apám először nagyon megsértődött, azt hitte, róla szól. Anyám is hosszú ideig neheztelt rám a drámáért, azt gondolták, hogy a mi családunkról írtam. Azóta megbékéltek ezzel a szituációval, de kellett hozzá idő."

Egy ilyen súlyos téma után gondolom vidámabb dolgokat ír az ember - kérdezem végül. " Igen próbáltam komédiákat írni, persze a fajsúlyosabb témákat sem kerülöm el, de legutóbb a Csillagok énekelnek címmel írtam egy művet, amely az égitestről is szól, meg a tehetségkutatók szereplőiről, kutatva, hogy mire hajlandók a siker érdekében. "