Egy régimódi, mondjuk így klasszikus filmmesélős stílusban készült háborús dráma A könyvtolvaj egy kislányról, aki a szavak és könyvek bűvöletében vészeli át a náci Németországban átélt fenyegetést és félelmeket. A film egyetlen formai meglepetése az, hogy az elejétől a végéig a Halál meséli-kommentálja az eseményeket.
Ezt a különös nézőpontot Brian Percival rendező az ausztrál Markus Zusak eredeti regényéből vette át, ahogy a történetet is a regény menetének megfelelően vitte vászonra. Azzal, hogy a Halál szólal meg, különös atmoszférát kap az élet és halál éles törésvonalában sodródó történet.
Zusak szövege szerint ugyanis a Halál együttérzően kommentálja az ártatlan áldozatok halálát, mindjárt az indulásnál a főszereplő kislány öccséét, ily módon egészen szokatlanul, mondhatni fájdalmasan szólal meg az élet elvesztése feletti szomorúság és emberi együttérzés. A kerettörténet a Halál szövegei révén kilép a háborús szörnyűségek szokványos paneljei közül, s szabadjára engedi a néző együttérzését.
Maga a történet egy nevelőszülőkhöz került kislány, Liesel (a napsugarasan szőke Sophie Nélisse) napjait meséli el azután, hogy szüleit koncentrációs táborba hurcolták, ő pedig egy ismeretlen kisvárosba kerül. A szürke és kedvetlen városkában a felnőttek idegensége, a nélkülözés és bizonytalanság légkörében egy osztálytársa barátsága ad színt a napoknak.
A szerelmes kamaszfiú rajongással követi bárhová, még az erősen elfogult náci érzelmű polgármester villájába is, ahová Liesel a nevelőanyja által kimosott ruhákat viszi. Liesel itt pillantja meg a könyvtárnyi olvasnivaló mesebeli világát, s innen csen el alkalmanként egy-egy kötetet, amit a következő ruhaadag örvén új olvasnivalóra cserél.
A könyvtolvaj a nagy, látványos háborús drámákhoz képest csendes, fájdalmas, szép mese arról, hogyan ismerkedik meg Liesel a nevelőapja (Geoffrey Rush) fantáziadús segítségével a különböző szavak jelentésével, írásmódjával, az olvasás tudományával. Meg arról, hogy amikor egy ismerős zsidó fiú a nevelőszülők házában keres menedéket, mint fognak össze mindannyian az életéért. Bújtatják, etetik, ápolják, mentik őt a pincében, miközben szinte mindenből kifogytak, az SS egységek sorra fésülik a házakat és pincéket.
Kisléptékű, de nagyon emberi történet A könyvtolvajé. Ahogy a német mamától és osztrák papától született ausztrál regényíró egy vallomásában elmondja, a gyilkos náci uralom mögött meghúzódó másik Németországot, az emberségüket megőrző emberek kicsiny világát akarta megmutatni, azokat, akik nem voltak sokan, de akik kenyeret nyújtottak a menekülteknek, habár az életüket kockáztatták ezzel.
Brian Percival rendező neve mellett eddig televíziós produkciók sorakoztak, A könyvtolvaj képsorain is érződik a televíziós látásmód: Az intimitásnak az a televízióra jellemző jelenvalósága, amely - jó esetben - egészen közel képes kerülni a szereplőkhöz. Megjelenítési eszközei ugyan szerényeknek tűnnek fel, de remek portrék sorát rajzolja elénk.
Emily Watson a szigorú, szívtelennek látszó nevelőanya figurájából fokozatosan bontja ki előttünk a családjáért bármit vállaló anyatigris erejét és a mélyről fakadó szeretet melegségét. Geoffrey Rush a harmonikázó nevelőapa hétköznapi figurájában remekel, a legnehezebbet teszi: jelentéktelen gesztusokból összerakva érzékelteti a kisember hősiességének azt a fokát, amikor a félelemtől megroggyanó térddel és összeszoruló torokkal menekíti családját és a bujkáló zsidó fiút a biztos lebukástól.
A filmben látjuk a szeretet megerősödését, barátságok születését, és látjuk a gyilkos indulatú gyűlölködést és árulást is, a háború mindennapi náci arcát. A város bombázásának jelenete nem egészen hitelesen előállított televíziós minőségben kerül elénk a film végén, de a lényeg a Halál szövegén van. És az szép befejezése egy egyszerű háborús történetnek, amelyből nagyon sokat ismerünk, de amely még mindig képes megrendíteni a lelket.
(A könyvtolvaj ****)
