Gettófalak – elnyomás szürkében

Egy férfi és egy nő bolyong az utcákon, a családtagjaikat keresik. Három menekült bujkál egy szenespincében, lakásban fiú sakkozik egy bácsival, akit később óvatlan séta során elvisznek a nyilasok.

A budapesti gettóról írni mindig kockázatos vállalkozás. Pláne ha az emlékeket, a feldolgozhatatlant nem prózában, hanem költeményben kell papírra vetni. Nemcsak hűen kell felidézni a második világháború végi borzalmat, az áldozatok emlékét, de elengedhetetlen, hogy méltón, emberi módon emlékezzünk.

Diener Péter 1995-ben Brüsszelben publikált, a közelmúltban magyarul, Oberten Zsuzsa fordításában, a Tevan Alapítvány által kiadott, A budapesti gettó emléke című könyvének verseiben arra vállalkozott, hogy felidézze, bemutassa a hetedik kerületi gettó szörnyűségeit.

A második világháború idején játszódó, sokatmondó jelenetek peregnek a szemünk előtt: rokonukat kereső zsidó polgárok, Dunába lőtt ártatlanok és utcán heverő temetetlen holttestek jelenítik meg a pusztulást.

Budapest arcának sötét oldala mutatkozik meg Diener rövidke műveiben, hisz történjen bármi a gettó utcáin vagy az otthonokban, minden téglát, utcakövet, romos épületet nyugtalanság jár át: "Színek és szagok elnyomás-szürkében, a kegyetlenség szürkeségében, halálszag a félelem szaga, suttogások moraja, imák, robbantások zaja".

Romos falak, ablak alatt masírozó őrjárat, "lármás szagok, szemvakító zajok" vonják be az olvasót egy olyan világba, mely fájdalmas mementóként él a magyar történelemben.

A művet Engel Tevan István illusztrációi teszik még érzékletesebbé, biztos és értő kézzel rajzolja meg a háború végi gettó nyugtalan, zaklatott világát. A könnyed vonalvezetésű, de mégis lidérces képek és a filozofikus hangvételű versek idézte történelmi kor számos kérdést vethet fel az olvasóban.

A költő, Diener is feltesz egy kérdést az egyik művében: "Lehet-e még verset írni Auschwitz után?", majd választ is ad: "örülni szeretnék még, énekelni, amikor nem félek."