Az árnyéka is világított

Jancsó Miklós halálának fájdalmas híre óta sorra szólalnak meg kritikusai, méltatói, alkotótársai, újraelemzik filmjeit.

Engedtessék meg, hogy itt, és most eltekintsek valami hasonlótól. Részben, mert senki vagyok ehhez, részben, mert inkább olyasféléket szeretnék megosztani önökkel, amiben semmi magasztos, semmi művészi nincsen. Dadogó személyes töredékek csupán egy emberről, akit Jancsó Miklósnak hívnak, akit ismerhettem, sőt nagyon régen, pár évig kicsit, egészen picit dolgozhattam vele. És sajnos semmit nem köszöntem meg neki igazán...

Stábtag lettem

A jövőjét a vizualitás világában - operatőr, fotográfus - elképzelő tinédzserként szemem éhgyomorra falta Jancsó képeit. Egy 1978-as balatoni családi nyaralás idején neszeltem meg, hogy Kővágóörs mellett, a Kornyi tónál dolgozik Jancsó. Praktika típusú fotómasinámmal kiálltam hát Kenesén autóstopolni, majd buszozni, majd kikutyagolni oda, a világ végére, ahol az Allegro Barbaro forgott. (Az a nap megpecsételte a nyarat, nem mentem többé strandra.) Akkoriban még nem kopasz biztonságiak őrizték a helyszíneket, így hát illedelmesen, egy 16 éves kajla kamasz bizonytalan magabiztosságával próbáltam elvegyülni a sok ember között, meg persze kattintgatni.

A hosszú átállási szünetekben Jancsó, és "ikertestvére" Hernádi Gyula, meg a színészek székei köré gyűlt a szűkebb stáb, és folyt a szó. Fantasztikus órák voltak ezek, felértek egy-egy színiakadémiai kurzussal, egy "ellenzéki kerekasztallal" vagy épp egy nívós kabaréelőadással. Magam persze tisztes távolból, megilletődve, meghúzódva hallgattam őket, egy szürke magasító elemen, úgynevezett "praktin" ülve. Egy díszítőmunkás káromkodása szakította félbe jó hangulatú társalgásukat. Rámförmedt, mondván, az előbb festette le a praktit, és most kezdheti elölről… Vagy ötven vidám ember - köztük tucatnyi hatalmas híresség - nézett rám, és a drapp nadrágom ülepét eluraló hatalmas szürke festékfoltra. Biztos voltam benne, hogy meghalni most jobb lenne…

Senki nem tudta, kifene lehetek. Lángvörös arcommal elvittek egy műhelybe, és valami terpentinnel próbáltak segíteni rajtam. Reménytelenül. A sikertelen vegytisztítás után Jancsó megkérdezte, kit tisztelhet bennem. Elhebegtem a lényeget. A nap hátralévő részében már senki nem vett tudomást a meggyalázott nadrágról, hagyták, sőt segítettek, hogy fotózni tudjak. Akkor éreztem meg, hogy ez a rengeteg ember itt és most egy nagy család. Amikor véget ért a napi munka, a stáb busza, egy "faros" Ikarus - ez naponta járt Pestről, a filmgyárból, hogy a cserélődő stábtagokat, bizonyos kellékeket hozza-vigye - elfuvarozott Kenesére. Attól kezdve minden nap megállója lett ott, nem kellett többé bumliznom.

Másnap Jancsó elém jött, és ezt kérdezte tőlem, a 16 évestől: "Jenő bácsi, gatyó rendben?" Nevettünk, és attól a pillanattól "stábtag" lettem. A fotózás mellett kisebb feladatokat is kaptam. Például a bámészkodó osztrák turisták kiterelését a kép messzi hátteréből, afféle századik asszisztensként, díjtalan gyakornokként.
Aztán elkészült a film, a legnagyobb bánatomra.

Száz esernyős ember

Utóbb azért találkoztunk - egy-egy interjú, beszélgetés, de volt, hogy csak a Moszkva téri mozgólépcsőn integettünk egymásnak. Vagy éppen "csak" segített eljutnom Párizsba, és ott elintézett egy hónapra ingyen egy egész lakást. A semmi kis csóró fotóstanoncnak. Ilyen ember volt. Az árnyéka is világított.

Később jött A zsarnok szíve, meg a Szörnyek évadja. Meg a színházi előadások sora. Amiről viszont a visszaemlékezések sem ejtenek szót, van néhány Jancsó-alkotás, melyek igazán korszakváltók, mások, és nagyon izgalmasak.

Egyedüli és hivatalos fotós - nagy dolog volt ez! - először a Hernádi Gyula születésnapjára készült tévés "mozijában" lehettem, 1981-ben. (Igaz, előbb ki kellett kérnie a gimnáziumom igazgatójától…) Ez az alkotás - Gyulán forgott, hol máshol…? - igazi szakmai szenzáció volt. Jancsó először dolgozott elektronikára, vagyis nem egyetlen filmes gép, hanem egy televíziós közvetítőkocsi négy kamerája rögzítette. Itt nem láthatók a közismerten hosszú snittek - más hangulat, más műfaj volt. A filmes világsajtót bejárták a hírek és a képek Jancsó újszerű "elektronizálódásáról".

Valódi gondolatok igazi blődlibe csomagolt kavalkádja tombolt a Várszínházban. Olyan művészekkel, mint Márkus László, Jobba Gabi, Madaras József, és mások.

A Mester egy reggel kitalálta, hogy délutánra kéne száz esernyős ember. A felvételvezető reményvesztetten tért vissza: a környék összes boltjában összesen sem volt száz esernyő, de még ötven sem.

Jancsó stábjában mindig mindenki egyenrangú volt, hát süvölvényként magam is jelentkezni mertem. Kértem Miki bácsit, bízza rám a dolgot, meglesz a száz ernyős ember, és pénzbe sem kerül. Rábólintott, így Jancsó bizalmából az egész csapat (köztük nem is tudom, hány Kossuth-díjas, Érdemes művész, Jászai díjas) teljes hittel a félig még gyerek "Jenő bácsitól" várta a megoldást - elmondhatatlanul szép érzés ma is.

Rohantam a gyógyfürdőbe, ahol a hangosbeszélőn vagy tízszer bemondattam: "Jancsó Miklós a Várszínházban forgat. Akinek van esernyője, és magával hozza, ingyen nézheti meg a felvételt." Tele lett ernyővel a színház. Köszönetképpen talán, szerepeltetett a moziban. No nem volt nagy truváj: pár másodperc, "Jenő bácsit", a fotóst "alakítottam", aki fényképez. Gyanítom, a Magyar Televízió archívumában már nem található meg ez a műsor (sem).

A Budapesti muzsika forgatása 1982-ben, a Kossuth téren. Az operatőr Kende János A SZERZŐ FELVÉTELEI

Hernádi tolókocsiban

Méltatlanul merült feledésbe egy másik remek alkotása a Budapesti muzsika című is. 1982 körül nemzetközi kezdeményezésre született egy sorozat Európa fővárosairól, amelyben neves rendezőket kértek fel arra, hogy teljesen kötetlen formában mutassák be városukat. A magyar epizódot Jancsó készítette.

Már a szóló hegedűn játszott, hamis hangokkal fülsértőn megtűzdelt Internacionálé - mely hirtelen egy, a Parlament előtt álló cigányzenekar Rákóczi-indulójába fordult - is kiüthette a biztosítékot a kultúrirányításnál, de az egész allegorikus, asszociatív alkotást sem tehették volna ki a szocializmus kirakatába. Végül fogcsikorgatva, de kitették.

Volt a forgatásnak egy különösen szórakoztató része, amikor a Budai Vár alatt katonazenekar menetelt lefelé, egy indulót fújva. Lenn befordultak az Alagútba. Ott viszont a megváltozott akusztika - a falról visszavert hangok miatt - olyan kakofóniát okozott, hogy a zenészek képtelenek voltak visszatérni a kottához, leálltak. Sokszor elpróbálták, fölvették, sokadszorra sem sikerült. Ma sem tudom, hogy ez véletlenül alakult így vagy Jancsó előre tudta, és ez a befulladó hangzavar is általa komponált elem volt-e - úgymond "üzenetértékkel".

Sajnálatos, hogy a Budapesti muzsika sehol sem látható; az interneten is csak egy 17 perces rész található belőle.

Nemigen emlékszik senki az MTV korszakalkotó - tehát botrányos megszűnésre ítélt - kulturális műsorára, a Stúdióra sem. A koncepció szerint minden héten más neves rendező készítette (volna) a műsort. Valló Péter, Jancsó Miklós, Sándor Pál, Simó Sándor, és mások. 1980-ban a második adás volt Jancsóé - balhé is lett belőle. És ezúttal nem holmi meztelen nők miatt, hanem főként, mert (a sajnos immár néhai) Liska Tibor közgazdász akkori merész kérdését járták körbe: áru-e a kultúra. (Meg, hogy Hernádi Gyula miért tolókocsiban szerepelt…)

Aztán arról sem sokat beszélnek, hogy a Faustus doktor boldogságos pokoljárása című alkotásában milyen hihetetlen profi módon használta - elsőként - állandó eszközül a féligáteresztő tükröt, mint páratlan vizuális, és dramaturgiai varázslatot.

De ez a mozi mutatta meg nekem igazán, hogy Jancsó csak "másodsorban" rendező. Egy iszonyatosan fárasztó, bő 12 órás forgatási nap végén, a rettenetesen komplikált jelenetsorok felvétele után Jancsó bejelentette a fájrontot. A stábtagok viszont látták rajta, hogy nem igazán elégedett. És egyszerűen "sztrájkot hirdettek" ellene. Vagy száz munkatárs közölte addig nem mennek haza, míg újra nem forgatják, és olyan nem lesz, amilyennek ő szeretné.

Nem véletlenül mondtam: Jancsó árnyéka is világított. Az adott és kapott szeretettől...

Kellene ide a végére valami végszószerűség - hű de utálná Miki bácsi! -, de szerencsére nincsen.

Csak egy apróság jut eszembe helyette. Jancsó egy időben szerette fordítva befűzni a cipőjét vagyis, hogy a masni az orra felől legyen - nyilván csak heccből. Viszont ez afféle titkos "szabadkőműves" kóddá lett akkoriban. Sokan, akik ismerték, szerették a Mestert, ugyanígy kötötték.