Nemzeti Színház;rendező;Shakespeare;Trill Zsolt;Ahogy tetszik;Silviu Purcarete;Fehér Tibor;

2014-02-17 06:45:00

Mindenki szerepet játszik

A Nemzeti Színházban Trill Zsolt színész azt játssza, hogy ő színész, és az a színész, akit alakít, azt játssza, hogy ő lány, méghozzá Rosalinda, aki viszont fiú ruhába bújik, ezt álöltözékként használva, mert üldözik, hogy aztán persze lány is legyen bele szerelmes, aki kívánatos srácnak nézi. Hát jól meg van ez tekerve. Silviu Purcarete Párizsban élő világhírű rendező viszont azt játssza, hogy ő az Ahogy tetszik című Shakespeare remeket úgy adatja elő, hogy éppen színészek próbateremben próbálják a darabot.

Az Ahogy tetszik előadásában a színészek hol kilépnek szerepükből és sminkelő, zsörtölődő, fáradt, vagy éppen mókázó kedvükben lévő csepűrágókként látjuk őket, hol visszalépnek a szerepükbe. Ráadásul nőket férfiak alakítanak, mint amúgy valaha Shakespeare-nél. Így adja Rosalindát Trill.

Vagy Céliát, akivel megosztja szomorú, majd jóra forduló sorsát, Fehér Tibor. De a neves, fantáziadús rendező azt is kiötölte, hogy Udvaros Dorottya viszont férfit formáljon meg, ő a mélázó, filozofáló, a világ létéről elmerengő Jaques. Aki ugye elmondja, hogy "színház az egész világ." Mit elmondja.

Magánszámot csinál a monológból, az Udvaros által játszott színésznő sokak által körülvéve megmutatja színészkollégáinak, hogy ő aztán mi mindent tud. Drámázik és közben csaknem trillázik. A lábát emelgeti égbetörő magasba. Bravúroskodik. Produkálja magát.

Le akar pipálni bárkit. És közben jócskán megmutatja a világ természetrajzát. Azt, hogy mindenki szerepet játszik, hogy nehéz a maszkok mögé bekukkantani, mert álcát hordunk egymás előtt, sőt, valószínűleg magunk előtt is.

A szereplőknek fehérre maszkírozott az arcuk, némiképp bohócok valamennyien, akik tükröt tartanak nekünk, gyakran karikaturisztikusan mozognak, és a beszédmódjuk is némiképp vásárian harsány.

Vagyis a herceg is bohóc, az udvaroncai is azok, a szerelmesek szintén, meg mindenki, ez egy feje tetejére állt világ, amiben már azt se tudni, mit mond valaki komolyan, és mikor tréfál, vagy szántszándékkal hazudik.

A maszkok elfedik az embert. Kóvályog mindenki, sodródik, nem találja a helyét, olyan az egész, mint egy karnevál, ahol a sokaságban elvesztik egymást azok, akik összetartoznak. És persze mindenki másba szerelmes, mint aki belé, senki nem találja a párját, a kapcsolatért kinyújtott kéz a levegőben marad.

Purcarete sötét színekkel fest vígjátékot. Időnként már-már kafkai kietlenségre utalóan sötét a világítás. De ennek a sötétségnek ezer árnyalata van. Festői színpadi tablók formálódnak a rendező állandó munkatársának, Helmut Stürmer díszlettervezőnek és Dragos Buhagiar jelmeztervezőnek a jóvoltából.

A hatalmas, patinás és persze fekete alaptónusú próbateremnek az óriási ablaka az ardennes-i erdőre nyílik. Ez a játék, az illúzió, a szép és lidérces álmok világa. Világosabb, mint a próbaterem. Biztatóbb a fény.

Mintha valami idilli festményt látnánk, zongorán lírai futamokat játszik Komlósi Zsuzsanna, és női ruhába bújtatottan, copfosan szaxofonozik Gyenes Béla. Aztán ezek a futamok válnak zaklatottabbá is, a történéseknek megfelelően.

Illetve olyan nagyon azért nincsenek történések. Leginkább víziók olvadnak egymásba. A rendező által kitalált színpadi képek hömpölyögnek. Olykor esetlegesnek, túlzottan ötletszerűnek tűnnek. És furcsa módon az elvileg játékosságról szóló produkcióban valójában nem elég a játék.

Amikor Purcarete a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Puccini gyilkos humorú operáját, a Gianni Schicchit állította színpadra, valamennyi színész - mert zömében színészek és nem énekesek adták -, eszelősen markáns karaktert formált, ugyanakkor vérprofin kidolgozottak voltak a csoportmozgások, amik kifinomult mozgáskultúrát igényeltek. Ez Purcaretenél alapkövetelmény.

A kolozsváriakkal és az Edinburgh-i Fesztivállal közösen készített káprázatos Pantagruel sógornője rendezésében akrobatikus felkészültséget is igényelt a színészektől.

Vidnyánszky revansa a Burgtheateren
A Nemzeti Színház nem vesz részt a bécsi Burgtheater márciusi, magyar előadásokat felvonultató fesztiválján „a bécsi teátrum körül kialakult bizonytalan helyzet miatt? – közölte a magyar intézmény az MTI-vel. Az osztrák ellenzéki pártok a Burgtheater vezetője, Matthias Hartmann lemondását követelik a színház katasztrofális pénzügyi helyzete miatt, a társulat pedig bejelentette bizalmatlanságát a vezetővel szemben. A Vidnyánszky Attila vezette intézmény erre hivatkozik. Az előzményekhez tartozik, hogy a Burgtheater még tavaly bejelentette, hogy távol marad a budapesti nemzetközi színházi fesztiváltól,ami a Nemzetiben lesz, mert az intézményük renoméját féltik a magyar kormány kultúrpolitikájától és az Alföldi Róbertet a Nemzeti élén váltó új vezetéstől. A Nemzeti Színház igazgatója mostani közleményében azt mondja, eredetileg elfogadták a Burgtheater felkérését, pedig a bécsi intézmény vezetője előzetesen a sajtó útján tudatta, nemet mond a budapesti intézmény meghívására. Most viszont Vidnyánszkyék is visszamondják a szereplést.

A Gulliver utazásaiban, amit a nagyszebeni Radu Stanca Színházban mutattak be, már alig hagyott valamit a szövegből, de olyan fancsali torz pofák tömkelegét halmozta egymásra, annyira elképesztő, gunyoros képek kergetőztek rohanvást, hogy száguldó, fölöttébb szellemes, és igencsak egyéni előadás kerekedett belőle.

Ezúttal sokkal kevesebb az ötlet. Kissé szétfolynak a jelenetek, és bár van bennük mozgás, elnyújtottságuk miatt már-már mintha állóképpé válnának.

A magyar színészek  nem beszélik anyanyelvi szinten ezt a rendezői stílust, ez már akkor gond volt, amikor Purcarete a Troilus és Cressidát állította színpadra a Katona József Színházban.

Ezért valószínűleg az átlagosnál jóval hosszabb próbaidőre lenne szükség ahhoz, hogy olyan rá jellemző kimagasló eredményt érjen el, mint az előbb említett külhoni produkciókban.

A Nemzeti előadása mintha kicsit torzó lenne. Mutatja az ismert stílusjegyeket, de nem kiforrott, és nem elég erőteljes formában. Olykor a színész inkább csak jel a kompozícióban, mint felszabadult alkotótárs.

Szatyori Dávid Orlando, a szerelmes ifjú, aki berohangálja a próbatermet, meg az erdőt Rosalindáért, féktelen érzelmeitől

vezérelve. Reviczky Gábor Próbakőként, a bolondként és Eperjes Károly férfiúi rohamnak kitett parasztasszonyként adnak elő bohócszámot.

Bodrogi Gyula Ádámként időnként jelentőségteljesen végigmegy a színen. Mindenki, Újvári Zoltán, Kristán Attila, Schnell Ádám, Tóth László, Szarvas József, Rácz József, Farkas Dénes, Köleséri Sándor, Horváth Attila áldozatosan teszi a dolgát.

Igen szép mozzanatok vannak a produkcióban, de a telivér elevenség, az igazi, féktelen játékkedv, ami mindennek a fantáziadús, pontos kidolgozottságával társul, sok tekintetben hibádzik.