Berlinben nem fütyülték ki Clooney filmjét a sajtóvetítésen, sőt, a szokásos udvarias taps fogadta. A kritikai fogadtatás már nem volt ilyen kellemetes, a nemzetközi sajtó elhúzta a száját. Clooney elég magas labdát adott fel ehhez, a Műkincsvadászok című ötödik rendezése végeredményben egy nagy lehetőség elpuskázása.
Ám az tény, hogy a megfilmesítéssel egy alvó témát ébresztett fel, s dobott be a nemzetközi köztudatba, s ezért kalapemelés jár. Az pedig, hogy Dieter Kosslick, a berlini filmfesztivál igazgatója lecsapott a filmre, s elérte, hogy Clooney a Berlinalén tartsa a Műkincsvadászok premierjét, az nagyon is átgondolt gesztus.
A nácik által elrabolt felmérhetetlen értékű műkincsek megmentésére indult vadászatról szól a film, szerte a még háborús Európában, ily módon ez a mozidarab is része volt a szembenézés gesztusának, amely az idei Berlinale egyéb programjaiban is kiemelt helyet kapott.
Nem hamiskodás, nem évfordulós mellébeszélések és hamisítások, hanem szembenézés a náci múlttal: a programokba vett dokumentumfilmekben és akár egy amerikai sztár, George Clooney által Berlinben és a Babelsberg Stúdió koprodukciójában forgatott játékfilmben.
Az 1944-es normadiai partraszállástól végigkísérhető valóságos műkincsvadászatról magyarul is megjelent a tekintélyes terjedelmű és rém izgalmas könyv, Robert M. Edsel Műkincsvadászok című dokukönyve. Ebből is kiderül, hogy igazi hősök voltak azok a főként civil művészeti szakemberek, akik Európa több pontján indultak neki, hogy megmentsék a nácik által elrabolt felmérhetetlen értékű műkincseket.
Egyrészt a megsemmisítéstől, másrészt a Führer Múzeum számára való elrejtéstől. Ha Clooney csak annyit tesz, hogy következetesen végigviszi a hatalmas anyagból kiválasztott elképesztő helyzetekben, akciókban és kalandokban megmutatkozó - úgymond - hétköznapi hősiességet, megrajzolja ezeknek az embereknek a személyiségét, akkor nyert ügye van.
(Kimondottan gyermekded humor, amikor a Jeu de Paume munkatársa - aki később jelentős segítője lesz az elrabolt zsidó műkincsek kinyomozásának - hősiességből beleköp a nácibarát főnök poharába.) Nyolc katonai ruhába bújt, de nem katona főhősét időnként olyan komikus helyzetekbe dobja a film, mintha diákcsínyeket vinnének véghez.
Máskor az akciók drámai komolyságát megtorpedózza szentimentális párbeszédekkel. Vissza-visszatér a szinte mindig hamis érzelmességgel feltett kérdéshez, megéri-e emberi életet áldozni azért, hogy Michelangelo Madonnája, Leonardo Hermelines hölgye, meg Rembrandt és Vermeer és az emberiség többi megismételhetetlen remekműve megmeneküljön a nácik kezéből, a pusztulástól.
Ez a kényszeresen visszatérő önigazoló fejtegetés olyan, mintha Clooney rendezőként és forgatókönyvíróként nem bízna eléggé sem a nézője intelligenciájában, sem a történet drámai komolyságában.
Rossz hollywoodi klisét is átenged: mi sem kézenfekvőbb, mint hogy Cate Blanchett, a műkincsvadászat francia segítője, jutalmul az ágyába akarja hurcolni a jóvágású amerikai művészettörténészt, ám Matt Damon becsületes családapaként természetesen ellenáll. Clooney eddigi rendezői munkái, elkötelezettsége alapján kizártnak tarthatnánk az ilyen lapos fordulatokat.
Van azért pár akció, ami arra bizonyíték, milyen jó is lehetett volna ez a film. Ilyen például az, amikor szinte az utolsó pillanatban előkerül a brügge-i katedrálisból elrabolt Madonna, vagy a véletlenül felfedett barlangjáratban feltárul a száz tonnányi arany.
Van lendülete a versenyfutásnak is a kincsek megsemmisítésére készülő nácikkal, illetve feszültséget gerjeszt az oroszok orra előtt megtalált titkos bánya és a mocsokba rejtett kincsek felfedezése.
De a sztárcsapat, az olyan nagyszerű színészek, mint Clooney, Matt Damon, John Goodman, Bill Murray, Jean Dujardin és Cate Blanchett jól megírt karakterek híján semmi különöset, csak a megszokott formát hozzák.
(Műkincsvadászok ***)
