„Patyomkin-alkotmányosság”

A "fülkeforrnak" az a lényege, hogy intézményesíti a rossz oldalt - mondja Fleck Zoltán arról, miként hozták létre és betonozták be a jogállami hiányok közjogi rendszerét az utóbbi négy évben. A jogszociológus szerint a nemzeti együttműködés rendszere egy egypárti uralom ideológiai megalapozása, az utóbbi négy év pedig közjogi értelemben rombolás volt. A többségi elv érvényesítése érdekében ugyanis a közjogi intézményrendszerből tudatosan kiiktatták a hatalommegosztás eszméjét.

- Hogyan definiálná Magyarország jelenlegi közjogi berendezkedését?

- Hozzászoktunk ahhoz a dichotómikus gondolkodásmódhoz, hogy valami vagy demokrácia, vagy nem, vagy jogállam, vagy nem, vagy autoriter berendezkedés, vagy nem. Ám a magyar példa pont azt mutatja, hogy nagyon színes az átmenet világa. Régóta tudjuk, hogy sokféle demokrácia és nem-demokrácia működik, s vannak azok a típusú, demokratikus jogállamnak tűnő berendezkedések, amelyek átmenetet képeznek a nem-demokráciába. Sokféle kategóriával illetik ezeket, kezdve például a választási demokráciával, amelyet csak a négyévenkénti választás ténye különböztet meg az egypárti diktatúráktól, egészen a különböző "homlokzat" típusú, vagy gyenge jogállamokig. Éppen ezért nem tartom annyira fontosnak a definíciót, hiszen nehéz lenne egy konkrét kategóriába sorolni a rendszert, amelyben élünk. Ez is egy sajátos átmenet ugyanis, amelyben a '89-90-es rendszerváltáskor kialakult rendszer hibáiból, s a régebbi magyar és regionális nem demokratikus hagyományokból táplálkozva felépült valami, ami eltávolodik attól, amit nyugat-európai értelemben demokráciának vagy jogállamnak nevezünk.

- Ez négy év alatt épült, vagy a folyamat már korábban elkezdődött?

- Ami négy év alatt zajlott az intézmények átalakításában és egy új típusú közjogi berendezkedés létrehozásában, az semmiképpen sem a levegőből jött, nem hasraütésszerű volt. Két erős forrása van: egyrészt a demokratikus húsz év gyengeségei, hibái, végiggondolatlanságai és mulasztásai, másrészt pedig a demokratikus jogállami tradíció hiánya. Minden más, így például a gazdasági válság, vagy a Fidesz, mint politikai alakulat autoriter belső szerkezete, illetve a jelenlegi miniszterelnök személyes elképzelései a hatalomról, csak másodlagos körülmények. Szociológiai, vagy kulturális összefüggések szempontjából a hosszabb távú folyamatok a lényegesek, s noha ez mindig nagy tragédia a kortárs számára, aki ma él, ma megy szavazni, ma kell érvényesüljön, vagy megéljen a nyugdíjából, de muszáj emlékeztetni arra, hogy jelenleg is benne vagyunk egy ilyen hosszú távú ciklusban. Ismét van ugyanis egyfajta visszafordulás, mintha a '89-90-es nagy illúziók nyomán nekilendült volna valamiféle fejlődés, amit egyszer csak valamilyen erő visszafog, s visszafejlődést idéz elő. S ezek az erők nem véletlenszerűek, találkoztunk már velük a történelem során, s talán a jelenlegi visszafordulás más, mint a múlt században megtapasztaltak, de vannak azonosságok.

- Sőt, szimbolikus azonosság a jelenlegi és a múltbeli "erők" között is felfedezhető...

- Persze, nem véletlen, hogy a Horthy-rendszer visszatér a szimbólumokban, a frazeológiában, nyelvhasználatban, sok mindenben. Egy megrekedt, felemás nemzetállami fejlődésnek és modernizációnak a maradványait kell állandóan újraélni. És ez teljesen következetesen kapcsolatban van a jogállami szerkezettel, mert ezzel a magyar hagyománnyal nem illeszthető össze a XX. század második felére Nyugat-Európában jellemző jogállami berendezkedés. Tehát be kell látni, hogy van egy regionális, kulturális lemaradásunk, amelybe sokadszor süppedünk bele. Persze pesszimista elgondolásnak tűnhet, hogy mindig ugyanabba fordulunk vissza, s állandóan visszatérünk a múlt hibáihoz, sőt, nem is tudunk ebből kitörni, de mindennek van egy optimista oldala is; ezek a visszatérések soha nem ugyanazok, van egyfajta fejlődés. Tehát nem szabad kulturális értelemben deterministának lenni, hogy akkor már nincs is mit tenni, hanem meg kell majd próbálni ezeknek a történelmi, kulturális örökségeknek a tudatában olyanná tenni a közjogi intézményeket, hogy még egyszer ez ne fordulhasson elő. Ez a négy év ugyanis, bárhogyan definiáljuk a jelenlegi rendszert, vagy a ciklust, mindenképpen rombolás volt egy jogállami forradalomhoz képest. Utóbbi alatt a '89-90-es építkezést értem, annak összes hibájával együtt.

- A rendszer volt a hibás, vagy a közjogi szereplők?

- Az intézményi gyengeségben nagyon sok emberi gyengeség is volt. Nem venném végig az összes szereplőt, de mindannyian tudjuk, hogy mentalitásban, a hatalomgyakorláshoz való hozzáállásban, az olyan értékekhez való viszonyban, mint az emberi méltóság, a demokratikus alapelvek, a szólásszabadság, vagy egyáltalán a liberális jogok, azok az emberek, akik hatalmi pozíciót töltöttek be, ugyanúgy magukban hordozták a tradicionális hiányosságokat, amelyek a régióra jellemzőek. Az embertől, a cselekvőtől nem lehet elválasztani ezeket az intézményeket.

- Nem épp abban különbözik ez az új rendszer a korábbitól, hogy - miközben persze tudjuk, hogy politikailag elkötelezetteket neveztek és neveznek ki -, most szinte mindegy is, hogy ki az ott ülő személy, a közjogi intézményeket meghatározó szabályokba belekódoltak a visszaélési lehetőségek?

- A "fülkeforrnak" éppen az a lényege, hogy intézményesíti a rossz oldalt. A "rossz" alatt egyszerűen a jogállami hiányok rendszerét értem. Ez a nemzeti együttműködés rendszere, amely akárhogy is nézzük, tulajdonképpen egy egypárti uralom ideológiai megalapozása. Nagyjából olyan, mint a munkásosztály megdönthetetlen hatalma, lényegében egy elfedő ideológiai ballaszt. Egy pártnak, illetve a köré csoportosuló személyeknek és gazdasági forrásoknak a monopolizálására szolgál, egy polip típusú gondolkodásmód alapján. A polip metafora nem is áll messze a valóságtól. S az intézményeket tudatosan olyanná alakították, hogy a plurális szerkezet, amely demokráciának nagyon fontos eleme, az úgynevezett fékek és ellensúlyok rendszere, a különböző kompromisszumkényszerek már nem játszanak szerepet. Kiiktatták ezeket. Ez a legfeltűnőbb a mai rendszerben, hogy nem kell kompromisszum. Nem kell tárgyalni, nem kell megalkudni. Meg kell nyerni a háborút, s minden erőt koncentrálni kell.

- Azt mondják, hogy erre kapták a kétharmados felhatalmazást.

- A 2010-es kétharmadnak több oka volt. Nyilván volt egy felületi oka; a baloldali kormányzás részben tényleges és tragikus korrupciós potenciálja és a részben felfújt vagy politikailag kihasznált bűnei, valamint kormányzati gyengeségei és tehetetlenkedései. A választó nyilván azt gondolta, hogy akkor jöjjön a másik oldal, amelyik majd megpróbálja legyőzni a tehetetlenséget... De én azzal nem értek egyet, hogy az elmúlt húsz év túlfejlesztette volna a fékeket, túl sok kompromisszumot akart, túl jogállami lett, s átlendültünk a ló túlsó oldalára. Ez nem igaz, éppen az volt a hiba, hogy nem volt elég jó a fékek és ellensúlyok rendszere, az alkotmányos kontrollmechanizmus, amely működtette az elmúlt húsz évet. A nagy különbség az, hogy legalább létezett. Nem mindegy, hogy valami van, csak rossz, s meg kellene bütykölni, vagy kidobjuk az egészet, s már egyáltalán nincs meg az a szerkezet, amit meg lehetne javítani, de helyette van egy kalapácsunk, amivel csak odacsapni lehet.

- De még mindig léteznek a közjogi intézmények, posztok.

- Ez már csak egy homlokzat. 1989 előtt is létezett parlament, s létezett kormány, sőt a kormány felelős volt a parlamentnek. Igaz, hogy ideológiailag a hatalom egységére épült a rendszer, de bíróságok is voltak, és sok egyéb intézmény létezett. Ez a '36-os sztálini alkotmány óta így volt, s a különböző diktatúrák abból táplálkoztak, hogy van egy Patyomkin alkotmányosság. Ha valaki ma megnézi, hogyan gondolkodik néhány független intézmény közjogi vezetője arról a feladatról, amit el kell látnia, akkor talál a mondataik közt olyanokat, amelyekből kiderül, hogy ők ennek a leninista hatalomfelfogásnak az örökösei; a hatalom egységéből indulnak ki. Abból, hogy a hatalom egy főhatalom, s a megosztása és fékjei csak akadályozzák a hatékonyságot, sőt, a kétharmados felhatalmazás mindenre felhatalmazás, amibe senki sem szólhat bele. Például abba se, hogyan válasszanak alkotmánybírákat, vagy akár az igazságszolgáltatás vezetőit. Ez a népszuverenitás típusú mentalitás Rousseau-tól ered, s végül minden totális, vagy többségi diktatúra megalapozását ez szolgálta. Nagyon egyszerű, s mellette simán elfér az, hogy formálisan léteznek ezek az intézmények.

- Konkretizáljuk. Hogyan alakult át a törvényalkotás legkeményebb kontrolljaként működő Alkotmánybíróság (Ab) egy ilyen formális intézménnyé?

- Az Ab talán a legjobb példa arra, hogyan válik egy ténylegesen erős, sőt, a magyar rendszert tekintve valóban legerősebb fékből valami egészen más. A magyar rendszerváltás német mintára nagyon erőteljes Ab-t hozott létre, s ezt a funkciót nagyon jól be is töltötte Sólyom László-féle testület. A láthatatlan alkotmányosság valóban sokat hozzátett a magyar jogállami berendezkedéshez, az Ab életet lehelt a jogállami struktúrába, s értelmezte azokat a fogalmakat, intézményeket, amelyeknek nem voltak hagyományai. Nagyon sok eszközzel kellett ezt szétbombázni 2010 után ahhoz, hogy a többségi hatalom legerősebb fékje már ne működjön úgy, ahogy korábban. Most a végeredményt látjuk; gyakorlatilag minden átmegy az Ab-n, vannak ugyan kisiklások, de az alkotmányosság most már ténylegesen nem akadályozza azt a hatalomfelfogást, ami 2010 óta működik. Ehhez az első intézkedés az volt, hogy megváltoztatták az alkotmánybírók megválasztásának módját. Ez nem egy technikai változtatás volt, hanem a konszenzus rendszerből való kiemelés, hiszen a jelöléshez ezután nem kellett megállapodni az ellenzékkel. A konszenzuális elv helyét átvette a többségi. Aztán megváltoztatták azt a rendszert is, hogy ki választja az Ab elnökét, s ma már nem maga a testület, hanem a parlament dönt ebben a kérdésben. Ez sem mindegy, hiszen a parlament itt is, mint főhatalom került be a képbe. Ugyanúgy, ahogy az igazságszolgáltatás adminisztratív vezetőjének kiválasztásába is, hiszen a parlament által választott személyek, akárhogy is nézzük, politikai kiválasztottak. S miután az Ab személyi összetételét és vezetését így eluralták, a hatáskörök csorbítása következett - ezt szokták legtöbben emlegetni. Itt is az volt a magyarázat, hogy mit akar az Ab a kétharmados parlament döntésével szemben, hiszen a parlament a népszuverenitás letéteményese, mindenki neki van alárendelve, az Ab-t pedig nem is a nép választotta… Tehát minden egyes lépésnél a hatalom egységének felfogásából indultak ki, ellenben a rendszerváltás lényege az volt, hogy a hatalommegosztást intézményesítettük. Épp a hatalommegosztás elve szenvedte tehát a legnagyobb csorbát az elmúlt négy évben.

- Igen, de az Ab személyi összetétele még ezt követően is zavarta a hatalmat...

- Valóban, felemelték a testület létszámát, s jöttek azok az alkotmánybírók, akik egyértelműen politikai kiválasztottak - képviselők, korábbi miniszterek, pártügyvédek, vagy olyan ideológusok, akiknek már régen nincs közük a tudományhoz. S persze voltak más szabályváltoztatások is, amelyek arra vonatkoztak, hogy minél könnyebben menjen át ez az elv, de igazából a bírák megválasztásának módja, a hatásköri változások, s utána azok az alkotmánybírák, akiket beültettek a testületbe, már garantálták az Ab formálissá alakítását. Az alkotmánybíróság, mint intézmény, éppen arra az elvre épül, hogy a többségi hatalomgyakorlás ellensúlyát képezze, a többség zsarnokságának fékje legyen. Ebben az értelemben teljesen egyszerű a helyzet: minden olyan intézményt, amely ezt az értékelvet testesíti meg - az Ab-t, az ombudsmant, a bíróságokat általában - meg kellett változtatni ahhoz, hogy a hatalom által képviselt többségi elv érvényesülhessen. S mindennek az volt a legitimációja, hogy azt állították: azért nem működött normálisan a rendszer az elmúlt húsz évben, mert ezek az intézmények akadályozták. Ez egy torz felfogás, de pontosan lehet tudni hatalmi célját.

- Az alkotmányos elveket, amelyeket az Ab-nek kellett/kellene védelmezni, ugyanez a hatalom, ugyanilyen módszerekkel változtatta meg...

- Igen, egy dolgot nem említettünk, hogy volt egy alkotmányozási folyamat, ami önmagában is megkérdőjelezi az alkotmányozás demokratikus voltát. Hiszen itt is ugyanaz volt az elv: magát az alkotmányozást sem jellemezte semmilyen kompromisszumkészség, semmiféle törekvés a megegyezésre. Ez egy ideológiai alkotmányozás volt, ami a hatalom monopóliumát akarta megalapozni. Tehát maga az alkotmányozási folyamat egésze sem vezethetett legitim alkotmányhoz. Az úgynevezett alaptörvényben lefektetett alkotmányos berendezkedésben pedig minden azt célozza, hogy a hatalom monopóliuma megmaradjon.

- Később pedig erre építkezve bástyázták körbe a rendszert?

- Igen, ebben az értelemben nehéz is lesz kimenekülni ebből, mert elvi szinten van végiggondolva a rendszer. Az elv maga ellenkezik a modern jogállamiság eszméjével. Ez az elv a hatalom egységének és a többségi hatalomnak a monolit fölfogása. De a nagy kérdés nem is az, hogy hogyan lehet ebből kilépni, technikailag új alkotmányt csinálni, s átalakítani az intézményeket, hanem hogy hogyan lehet demokratikus társadalmi támogatást szerezni a hatalommegosztás elvének visszaépítéséhez. Az a nagy kérdés, hogyan lehet ennek a társadalomnak elmagyarázni, hogy nem a többségnek van mindig, mindenek felett igaza, vagy hogyan lehet egy konszenzuális elven működő, a kisebbségi véleményeket és jogokat védő, az egyéni szabadságokra koncentráló, liberális társadalmat létrehozni. A liberálist itt úgy kell érteni, hogy az egyén jogaira épülő, modern társadalmi berendezkedés.

- Ez lehet tehát a korábban említett hosszú távú kifutása, ellenpontja a mai folyamatnak?

- Igen, bár a társadalom nagyon bonyolult szerkezet, s nem lehet tudni, hogy ez mikor történik majd meg. Valószínűleg a politikai ciklusok nem követik a már korábban is említett társadalmi fejlődési ciklusokat, így nem nagyon tudni, mikor jön egy ilyen kifutás. A mostani négy éves rombolás a megelőző húsz év hibáira és bűneire épülve még tovább kitolja ezt a visszafejlődési ciklust. Hiszen az elmúlt húsz év talán legnagyobb bűne, hogy elmaradt egy olyan politikai elit kinevelése, amely a modern demokratikus társadalmi kultúrát magáénak vallja, a mostani rendszer pedig éppen egy ilyen kultúra ellen hat. S minél tovább tart a rombolási folyamat, annál nehezebb lesz belőle kiverekedni. A következő demokratikus kormányzat, akármikor is kerüljön hatalomra, az intézményeken tud majd csak változtatni, a kultúrát nem tudja hirtelen átírni. De az kell legyen a célja, hogy úgy alakítsa át a rendszert, hogy azzal egy hosszabb evolúciós folyamatra készítse fel az intézményeket, stabilizálja a demokratikus eljárásokat és fékeket, illetve hogy megvédje őket a támadásoktól. Tehát nemcsak az elmúlt négy év tapasztalatait kell majd feldolgozni, hanem a megelőző húszét is.