Agatha Christie szerette a zárt tereket, ahonnan a szereplők nem tudnak eltávozni, ez a kelepce jelleg miatt növeli a feszültséget, ugyanakkor a fejtörő játékot is erősíti, hiszen mindenképpen a jelenlévők között kell lennie a gyilkosnak. Egyfolytában tippelhetünk, hogy ki is lehet az.
A krimi királynője pedig persze mindig csavar egyet a történeten, hogy megint és megint másra gondoljunk, netán már el is tették láb alól, akire az imént még tippeltünk, így aztán kereshetünk más gyanúsítottat magunknak, akit esetleg valami miatt ugyancsak elvetünk, és másra kezdünk el sanda szemmel nézni.
Ez jó agytorna, ami persze vérfagyasztással, meg szarkasztikus humorral társul, és végül az igazság egyértelmű kiderülésével. Agatha Christie még olyan világban élt, amiben a bűn és a bűnös kideríthető, megnevezhető volt, elnyerte méltó büntetését, és ezután visszaállt a becsületes polgári világ megnyugtató létállapota.
A bűnözés nem volt permanens létállapot, nem épült be akár az igazságszolgáltatásba és a hatalomba is, és nem vált annyira szövevényesen szervezetté, hogy puszta vaslogikával ne lenne felgöngyölíthető. Tehát Agatha Christie máig igen népszerű regényei ma már nosztalgia tárgyai. Izgalmas meseszövésükön, agytorna jellegükön, remek karaktereiken kívül ez is kiugróan sikeres utóéletük titka.
Nem véletlen, hogy a szintén zárt térben játszódó Az egérfogó című darabja több mint fél évszázada levehetetlen Londonban a műsorról, magam is láttam évtizedekkel ezelőtt, egy jókora, patinás teátrumban heti nyolcszor semmi más nem ment, mint Az egérfogó. Nálunk messze nem volt ekkora sikere, például a Thália Színházban 2011. december végén bemutatott verziót már hiába keresem a műsoron.
Na nem mintha újra meg akarnám nézni. Az Ödöglakat viszont, ami korábbi premier volt, és valójában a Mesterdetektív átkeresztelt változata, még mindig hódít a Tháliában. Azt is Szirtes Tamás rendezte, mint az És már senki sem-et a Játékszínben, ő érti a siker természetrajzát. Legújabb produkciója is siker, influenza járvány idején sem üres egyetlen pótszék sem.
Ezúttal lakatlan sziget a zárt tér, ahol valaki felépített egy elegáns házat, és levélben ideinvitált egymástól egészen különböző vendégeket. De ő nem érkezik meg, viszont a hangja megszólal magnetofonról, és sorban elmondja valamennyi meghívottról, hogy ki kinek, vagy kiknek a haláláért felelős.
És kilátásba helyezi, hogy most következik a bűnhődés, nem lehet sok kétségünk, hogy a halál. Nem a bíróságok előtt is egyértelmű gyilkosságok képezik a vádakat, hanem némiképp vitatható esetek, olyan csatába küldés, vagy cserben hagyás, netán figyelmetlenség, ami halállal végződik, de ki lehet bújni az igazságszolgáltatás ítélete alól. Most viszont következik a bűnhődés!
A szereplők a kezdeti tagadás után, haláluk előtt mind eljutnak odáig, hogy lényegében vallomást tesznek társaiknak. Akár hárítják a bűnt, akár megtörnek, de elmondják a történetüket. Wargrave bíró ellen például az a vád, hogy halálra ítélt valakit, aki nem volt bűnös. Gálvölgyi János eljátssza azt a bírót, akinek magas a társadalmi rangja, aki abszolút elismert, de kiderül róla, hogy van benne kegyetlenség, még örömét is lelte abban, hogy halálos ítéletet hozott.
Ahogy a Benedek Miklós által játszott tábornoknak sem volt ellenére, ha halálba küldött valakit, bármennyire is jól szituált, disztingvált, finom elegáns úrnak néz ki most. És sorolhatnánk tovább, Horváth Lili aszexuális vénkisasszonyát az nem hagyta nyugodni, hogy a gondjaira bízott fiatal lányban felébredt a bujaság.
A színészek, Németh Kristóf, Hajdu Steve, Lévay Viktória, Csonka András, Tóth Judit, Józsa Imre, Csizmadia Gergely, szerepük szerint előadnak magukról egy-egy vallomásos monológot, amiből kiderül az igazság. Lehull róluk a maszk, ott állnak pőrén.
Lehetne az előadásmód dermesztőbb, ahogy a gyilkosságok is lehetnének vérfagyasztóbbak, de valószínűleg Szirtes döntése a siker érdekében, hogy azért alapvetően ez egy könnyed, szórakoztató előadás, ami nem domborítja ki különösebben azt a társadalmi és pszichológiai vetületet, ami Agatha Christie műveiben mindig megjelenik.
Inkább csak érzékelteti, aki akarja észreveszi, aki nem akarja, azt pedig nem zavarja semmiféle mélység. Azért persze nem annyira habkönnyű az előadásmód, mint a szintén a Játékszínben adott A hölgy fecseg és nyomoz esetében, de olyan nagyon nem révednek el a figurák önmagukban.
Felszabadultan élvezhetjük a jó színészi játékot, a biztos kezű rendezői munkát, Galambos Attila gördülékeny fordítását. Ez egy kimondottan kellemes este, nem is akar többnek látszani. Nem nehéz megjósolni, ha nem is a több évtizedes, de azért a hosszú sikert.
