Sokakban merülhet fel a kérdés, hogy a második Orbán-kormány hogyan tudta ilyen gyorsan, szisztematikusan, és a maga szempontjából sikeresen lebontani, illetve a maga képére formálni a demokratikus berendezkedést. Nem sorolnám fel tételesen ennek az elemeit, hiszen egyfelől ezeket jól ismerjük, másfelől nap mint nap tapasztalhatjuk is. Azt gondolom, hogy ez nagyban összefügg a magyar demokrácia gyökértelenségével.
A helyzet azonban nem reménytelen és nem példanélküli. Bizonyos szempontból Németországnak is hasonlóan viszontagságos volt a viszonya a demokráciához történelme során mint Magyarországnak. Németországban a császárság idején az állampolgároktól elvárták, hogy alattvalóként viselkedjenek, s ne legyen igényük az aktív politizálásból részt vállalni. Az I. világháború után a weimari köztársaság rövid demokratikus kísérlete sem tudott tartósan gyökeret verni a német társadalomban.
Az 1929-es világgazdasági válság idején sokkal vonzóbbak lettek a gyors és hatékonyabb megoldásokat ígérő radikális politikai erők, mint a demokratikus "szöszmötölősebb" alakulatok. Másfelől azonban hiányoztak a demokrácia alapértékei, alapelvei a társadalmi köztudatból. A Harmadik Birodalom évei alatt szintén nem a demokrácia, hanem az autoriter hitleri diktatúra határozta meg az emberek életét és mindennapjait.
A II. világháború vége sem hozta magával automatikusan Németország demokratizálódását. Az új nyugatnémet kormányok erőteljes programokba kezdtek, amelyek a németek "átnevelését" tűzték ki célul. A kormányzati "oktatómunka" eredményeképpen az 1970-es évekre az NSZK-ban kerülték az érzelmekre apelláló, más országokban mindennapos nemzeti szimbólumok használatát. Csak kevés politikai ünnepet vagy megemlékezést tartottak, a nemzeti himnuszt is ritkán játszották el. Elvetették az addig hagyományosan, már-már ősi német katonai kitüntetésként ismert Vaskereszt használatát, eltörölték az addig tipikusan német katonai díszlépést. Ezek mind erősen diszkreditálódtak a Harmadik Birodalom évei alatt.
Ösztönözték és elvárták az állampolgári részvételt, a politizálás nyitott lett és minden legitim érdekcsoportra kiterjedt. Az európai demokratikus rendszerek közül itt az egyik legmagasabb, átlagosan 80 százalékos az országos választásokon való részvétel. A magas részvételi arányok részben azt a meggyőződést tükrözik, hogy a szavazás állampolgári kötelesség. Mindezek összességében jól bizonyítják, hogy a németek körében végül gyökeret tudott verni a demokrácia szellemisége és ma már a lakosság nagy része magáénak érzi ezt a szisztémát.
Ezzel szemben mit tapasztalunk Magyarországon? Tény és való, hogy hazánkban sem volt nagy hagyománya a demokratikus politizálásnak, hiszen a Károlyi Mihály-féle 1918-19-es (nép)köztársaságot és az 1945-49 közötti demokratikus kísérletet - vagy átmenetet - leszámítva a Monarchia feudális-arisztokratikus berendezkedéséről, a Tanácsköztársaság rövid bolsevik uralmáról, a Horthy-féle erősen autoriter és antidemokratikus rendszerről, a Szálasi-féle nyilas diktatúráról, a Rákosi, majd Kádár fémjelezte kommunista uralomról lehetnek társadalmi tapasztalataink. Bárhogyan is ítéljük meg az egyes rendszereket, abban konszenzusra juthatunk, hogy egyik sem volt demokrácia.
Így nem is meglepő, hogy a történelmi múlthoz, benne a rendszerváltás megítéléséhez való viszony, illetve a demokrácia értékeinek megítélése Magyarországon a politikai törésvonalak közé tartozik. Erősen államközpontú gondolkodás jellemez minket, amelyben markánsan megjelenik az az ellentmondásos gondolat, miszerint minél kisebb adók mellett, minél magasabb állami kiadásokat várunk el. Emellett nem bízunk sem az államban, sem a demokratikus intézményrendszerekben. A politikai részvétel bár nem alacsony, de tartósan 30-40 százalék a nem szavazók aránya. Jellemző a cigányellenesség, ami kifejezetten magas, illetve az antiszemitizmus, ami bár nem kiugró, de egy igen hangos kisebbség képviseli.
Hogyan lehetne ezen változtatni? Vegyünk példát a németekről. Induljunk a kályhától és kezdjük el már az iskolákban a demokráciára nevelést. A Political Capital egy korábbi tanulmányában tesz javaslatot a közéleti ismeretek című tantárgy bevezetésére, amelynek keretében a demokratikus intézményrendszerek és döntéshozatalok előnyeire tanítanák a középiskolásokat. Nem a száraz döntéshozatali mechanizmusok elsajátítására, hanem egyes politológia alapfogalmak megtanulása mellett a demokratikus konfliktuskezelésre, a kisebbségi- és emberjogi kérdések megismerésére.
Adottak tehát a példák, módszerek, lehetőségek a demokrácia elfogadottságának mélyítésére. Hangsúlyt kell helyezni az oktatásra, hiszen az önmagában nem érv, hogy a fiatal nemzedékek már nem hordozzák magukkal a szüleik közérzületét, hiszen mint tudjuk, a család az elsődleges szocializációs közeg, így erősen hat a szülő politikai beállítódása a gyermekeire. Ki kell küszöbölnünk a "weimari elemeket" a demokratikus berendezkedésünkből, mert mint tapasztaljuk, a hatalom rájátszik rossz beidegződéseinkre, s ez sem rövidtávon, de hosszútávon sem lesz kifizetődő.
