A rajzon egy afrikai majom volt látható, az énekesre emlékeztető fejjel, kezében mikrofonnal, a szövegben a rá szavazókat egyenesen bárányoknak nevezték. A gyalázkodást megjelentető lapot remélhetően alaposan megbüntetik, vagy éppen betiltják, de most a hasonló szavazásokról szeretnék szólni.
Arról ugyanis, hogy mit lehet eldönteni a művészetekben demokratikus alapon, szavazással. Semmit. A művészet ugyanis nem terepe a demokráciának. Nem lehet több, vagy kevesebb - esetleg szakértő kritikusokkal sem - eldönteni, hogy ki tehetséges, ki nem. Kinek a művei jobbak, értékesebbek, kié pocsékok és mi van a kettő között a hatalmas, széles sávban.
A mű fogadtatásának egyértelmű számai sem igazolnak semmit. S persze nem is cáfolnak semmit. Kizárólag arról adnak - azt se mindig megbízhatóan, mert mindig fennáll a manipuláció veszélye - jelzést, hogy az adott pillanatban, az adott szavazóközönség, mivel rokonszenvezik, s mivel nem annyira.
Mondjuk például Várkonyi Zoltán Jókai filmjei és az Egri csillagok népszerűbb volt a maga korában, mint Jancsó Miklós művei - bár a Szegénylegényeket még egymillióan látták, igaz egy tévé nélküli világban -, attól még Jancsó újította meg a magyar, és valamelyest a világ filmművészetét.
Attól, hogy most például a Nagy duettben a profi produkciót nyújtó Sipos Péter, Csisztu Zsuzsa párost kiszavazták és Sarka Katát és Fekete Lacit bennhagyták, csak azt jelenti, hogy a közönség az adott este így játszott. Mert a szavazósdi a művészetekben mindig csak játék. Lehet ez néha jobb, néha gyengébb játék, csak nem szabad túl komolyan venni.
