A politikai viták és a közbeszéd lebutítása azonban nem kizárólag a jobboldal felelőssége: a "süketek és vakok" párbeszédére hasonlító magyar közélet lezüllesztésében komoly szerepet vállaltak a progresszív erők is, amelyek elfogadták a politika törzsi-, háborús logikájú felfogását és alkalmazkodtak a kétperces és tíz szavas, instant politikai "igazságok" irracionalitásához.
A magyar baloldal 2010 óta nem talált ellenszert az orbánizmus depolitizáló hatásmechanizmusai és végtelen machiavellizmusa ellen sem: a fegyelmezett Fidesz-falanx komolyabb társadalmi ellenállás nélkül foglalta el és formálta saját képmására a politikai mező egészét, betemette az alternatív nyilvánosság csatornáit, hajbókoló udvari kikiáltót kreált a közmédiából, hogy aztán az eltompított és készséges kamarilla-sajtó segítségével finoman a víz alá nyomja nemcsak az ellenzéki véleményáramlatokat, hanem a kritikai gondolkodás, a civil kurázsi és az aktív állampolgárság ethoszát is. Az eredmény egy végtelenül eltorzított nyilvánosságszerkezet, amely hatékonyan rekeszti ki, lehetetleníti el az értelmes diskurzust, a valódi társadalmi, gazdasági problémákkal való érdemi szembenézést. Kriminalizálja és elbulvárosítja a politikai közbeszédet és taszítja egyre mélyebb passzivitásba a választókat. A gép forog, a polgár hallgat, az alkotó pihen.
A közélet ilyen mértékű trivializálódása azonban nem volt törvényszerű. Az, hogy a Fidesz az elmúlt négy évben szisztematikusan szétverte a magyar demokráciát, köztörvényes bűnöző módjára ellopta több millió ember nyugdíj-megtakarításait, korlátozta a politikai szabadságjogokat, féldiktatúrákhoz dörgölőzve elfordult a Nyugattól, súlyos sebeket ejtett a társadalmi szolidaritás szövetén és módszeresen építgette "maffia-államát" már önmagában is elég muníciót, inspirációt adhatott volna az ellenzéknek, hogy változtasson harcmodorán, habitusán és átgondolt, komolyan vehető, hiteles alternatívát építsen a Fidesszel szemben. Egy olyan alternatívát, amely nemcsak a politikai jobboldal ideológiai, szakpolitikai és morális ellenpólusa, hanem az egész magyar politikai rendszer integritását aláásó rossz konszenzusok ("a választók hülyék", "a politikusok hazudnak", "politikai riválisaink az ellenségeink" stb.) elvi ellenfele is.
De mi történt ezalatt a baloldallal? A magyar progresszív tábor ahelyett, hogy a mindent eluraló orbánizmussal szembeni - egyébként jogos - kritikák ismételgetése mellett vagy helyett újrafogalmazta volna önmagát, és a választók felé fordult volna, a belső harcokra fordította figyelmét. A kínosan hosszúra nyúlt baloldali előválasztási küzdelem sem az ideák, ideológiák vagy politikai stratégiák közötti értelmes diskurzusról és választás lehetőségéről szólt, hanem a pártok közötti rivalizálásról. Nem a jövőről, hanem a múltról, nem a megoldandó feladatokról. A baloldalnak nem maradt elég ereje ahhoz, hogy az Orbán-ellenességen túlmutató, átélhető, "szerethető" politikai narratívát teremtsen, amely egységes keretbe foglalja a különböző botrányos kormányzati intézkedésekre (rendszerszintű korrupció, földügy, trafik-mutyi, stadionépítési programok stb.) adott válaszokat, programpontokba szedett szakpolitikai javaslatokat és a demokratikus ellenzék perspektivikus, hosszútávú politikai vízióját.
Nem arról van szó, hogy az összefogásnak ne lenne az egészségügyre, oktatásra, munkahelyteremtésre vagy az adórendszer átalakítására vonatkozó elképzelése, cselekvési terve, hanem arról, hogy a 2006-os, "Igen, MSZP"-kampánytól eltérően hiányzik az az érzelmi közösség és közös nyelv, amely a választói csoportokat mozgósíthatná az összefogás/kormányváltás ügye, gondolata mellett. Gyurcsány akkor nemcsak azért győzte le Orbánt, mert jobb szónok, ügyesebb debattőr volt, hanem azért is mert az általa kínált "világmagyarázat" felül tudott kerekedni a Fidesz narratíváján és a saját értelmezési keretei közé tudta terelni az egyes politikai témákról folyó diskurzust.
Ma a Fidesz eredményesebben nyúl a szimbolikus és diszkurzív politika eszköztárához, mint a baloldal, amely nehezen találja meg azokat a szavakat, nyelvi, retorikai alakzatokat és ösztönös, fesztelen politikai stílust, amellyel összekapcsolhatná az összefogás programjának egyes elemeit, az együttműködés intellektuális és ideológiai magját, erkölcsi mozgatórugóit és a választók értékpreferenciáit, morális meggyőződését, politikai attitűdjeit. Az emberek az értékek nyelvét használják a világban és a politikai viszonyok között való tájékozódáshoz, ezért a baloldalnak elemi érdeke, hogy egyértelművé és világossá tegye a viszonyulását a legfontosabb társadalmi, gazdasági és kulturális kérdésekhez (adórendszer, energetika, foglalkoztatás, szociális ellátórendszer, egészségügy, oktatás, női esélyegyenlőség, külpolitika, közbiztonság), történelmi és politikai törésvonalakhoz.
A rezsicsökkentés butasága mellett el kellene utasítania a Fidesz által képviselt politikai trivialitást is és arról kellene beszélnie, hogy az orbánizmus fojtogató, paternalista, sértett, kispolgári, hazug, intoleráns, beszűkült tudatállapotú Magyarországa helyett milyen országot szeretne. Őszintén, kendőzetlenül, a kellemetlen, nehéz igazságok kimondásával, a választópolgárokat felnőtteknek, és nem cukorkával megvesztegethető gyerekeknek nézve. A politikai hitelesség és bizalom visszaépítéséhez a mainál sokkal nagyobb kockázatvállalásra lenne szükség még akkor is, ha nem származik rövid távú politikai előny, könnyen megszerezhető szavazat abból, amit a progresszív mozgalom képvisel.
A választók értékelnék a bátorságot, az egyenes beszédet, és talán jobban tisztelnének egy olyan baloldalt, amely akkor is kiáll azért, amiben hisz, ha ennek árán esetleg el kell veszítenie egy választást.