Művészetek Palotája;Budapesti Tavaszi Fesztivál;Philip Glass;A szépség és a szörnyeteg;

2014-03-23 05:57:00

Visszazökkent mesevilágunk

„Itt az idő telerakni túlélő bőröndünket” – mondta nekem hat évvel ezelőtt egy kedvesen fanyar mosolyú, kortalannak tűnő úriember, amikor a budapesti Park szálló halljában  találkoztunk a Leonard Cohen verseire írt műve, a Vágyakozás könyve (The Book of Longing) magyarországi ősbemutatója előtt.

Minden embernek vannak hihetetlen találkozásai, olyan mesterekkel, akik már a személyes szembesülés előtt mély nyomot hagytak a lelkében. E sorok írójának újságíróként jó néhány ilyen szerencsés találkozása volt az évtizedek során, az egyik épp a nevezett úriember: Philip Glass. Végletekig felgyorsult életünkért aligha hallottunk sokkolóbb aggódást, mint a Koyaanisqatsi, azaz a Kizökkent világ című film, amelynek képeit akkor is látjuk magunk előtt, ha csak Glass zenéjét halljuk. A kortárs zene amerikai klasszikusának művészetét most ismét testközelből érezhettük szombaton este a Művészetek Palotájában.

A Mester már az első részben gondoskodott arról, hogy csak a legszükségesebb pillanatokban vegyünk levegőt: két hosszú zongoradarabja, amelyeknél senki sem tudhatta, hogy mikor, merre kanyarodik tovább egy-egy makacsul ismétlődő, már-már elhalni látszó motívum, a hangok erejével bizonyította be tér és idő önkényességét. Ezek az egy helyben járó, körbe-körbe kavargó dallamok ezerféle színben játszottak, ahogy egy szürkébe öltözött idős muzsikus elénk tárta legbelsőbb gondolatvilágának a felületes szemlélő által alig érzékelhető árnyalatait. A második részben pedig  Glass zenéjének és a filmnek újabb tökéletes egymásra találásának lehettünk tanúi: a szerző Jean Cocteau A szépség és a szörnyeteg című, 1946-ban készült alkotását „némította el”, és írt a képekre, valamint az eredeti francia párbeszédekre operát három billentyűsre, három fúvósra és négy énekhangra. A külső rútság és a nemes lélek ellentétének, a tiszta szeretetnek, az irigységnek és kapzsiságnak örök mesemotívumai, amelyeket Cocteau emberré vált tárgyai vittek a valóság és a valószínűtlenség határaira, úgy olvadtak bele a 21. századi hangokba, mintha mindig is egyetlen egységet alkottak volna. Mi, emberek azok vagyunk és leszünk, akik voltunk, ugyanazokkal a vágyakkal és gyarlóságokkal, mindegy, hogy baljós kastélyokban vagy felhőkarcolókban élünk, mindegy, hogy lovon vágtatunk vagy pedig hatsávos autópályán száguldunk.

Philip Glass erre az estére visszazökkentett minket egy romlatlan, happy enddel végződő mesevilágba. Csak tanuljunk belőle, ha tudunk és akarunk. Még van hely túlélő bőröndünkben.