Azóta is nagy humanista. Amennyire teheti, fellép minden kirekesztés ellen. Tán nem véletlen, hogy annyira kötődik az Izraeli Filharmonikus Zenekarhoz. Tanúja voltam, amikor annak idején ennek a remek együttesnek a tagjait vezényelte a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és valami bűnös szervezési fejetlenség miatt mindössze félház volt.
Egy kritikus le is írta, hogy Mehta több évtizedet fiatalodott vissza, mert utoljára akkor játszott félház előtt. Recsegtek a vacak hangszórók, az erősen fújó szél hangja is bezavart, mégsem adta fel.
A drága jegyek miatt a koncertet a korlátokon kívül hallgatók örömmel lógtak be a szünetben, így aztán a második rész már még felfokozottabb hangulatban, eszelős sikerrel, csaknem telt ház előtt zárult, érződött a lehetetlen körülmények fölötti győzelem mámora.
Most a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Művészetek Palotájában járt a mester, méghozzá a Bécsi Filharmonikusokkal. Nem állítom, hogy rögtön Brahms Tragikus nyitánya maradéktalanul magával ragadott. De Schönberg I. kamaraszimfóniája riasztó, fájdalmas, olykor lúdbőröztető hangjaival már igen.
Saint-Saëns III. (c-moll, "Orgona") szimfóniája esetében a fájdalom és a csodálat is fokozódott, őrülten kavargó, tébolyultan szárnyaló zene ez, eszelős virtuozitást, olykor vágtató tempót igényel. A zenekar igazán megmutathatja mit tud, és persze meg is mutatta fényesen. Jó volt nézni Mehta sokértelmű mosolyát, magabiztos, markáns mozdulatait. Alig gesztikulál, mégis ihletet ad. Nagy művész, igazi humanista.