Az Orbán-rendszer lényege a hatalom mérhetetlen szeretete. A közjogi átalakítások négy éve minden elemében ennek az érzelemnek rendelődött alá. Minden azt szolgálja, hogy a polip életben maradjon. Elvi szinten sérült a demokratikus berendezkedés, a jogállam klasszikus előfeltétele, a hatalom megosztása. Éppen megosztani nem szeretnek azok, akik az ország szellemi örökségét, a társadalmat és az intézményeket monolit módon, differenciálatlanul, egységben maguk alá gyűrték.
Nincs értelme egyes intézmények szabályozási hibáiról, a működés anomáliáiról értekezni, az egész romlott. Ami maradt a jogállamból, az üres forma, az intézmények mintha léteznének, valójában lényegtelenek. A nemzeti együttműködés rendszerének közjogi alapja a centralizáció, a mindenható központ akadálymentesítése, a hatalomgyakorlás korlátlanná alakítása. A jogállami gondolat magja a korlátozott hatalom, az ebből következő konszenzus-kényszer, együttműködési minták és cselekvési motivációk ehhez igazodása. Ez az összefüggés az intézmények és magatartás között messzire vezet, súlyos következményekkel jár.
A jobboldali rezsim viszonylagos sikerének lehetséges oka, hogy a monolit közösség képzete, a modernitás előtti állapotok rekonstrukciója, minden ellentmondó valóságelem dacára befogadható a magyar társadalom jelentős része számára. A hatályos közjogi berendezkedés minden elemében ezt a társadalomképet tükrözi. Az alkotmánybíráskodás legyengítése, a bírósági szervezet centralizálása és politikai vezénylése, a nyilvánosság szűkítése, a szakmai autonómiák visszaszorítása koherens társadalomképre épül. Egy mechanikusan integrált, egységes nemzeti közösség illúziójára. Az Orbán rezsim gazdasági, közjogi, kulturális, társadalompolitikai projektjei egyneműek: a különböző szférák és a cselekvők autonómiáját számolja fel.
Akkor érthetőek a bírák döntési szabadságainak korlátozásai, a szervezeti modell centralizációjától a bírói nyugdíjkorhatár leszállításán át a visszamenőlegesen politikai döntéssel kétségbe vont jogerős határozatokig, ha ezeket együtt értelmezzük a gazdasági centralizációval, a civil autonómiák és kulturális szabadságok megvonási kísérleteivel. Ahogy a rezsiharc logikája sem érthető pusztán a szavazatszerzés legprimitívebb motivációjából.
Mindez a jog eszközjellegét a végsőkig fokozta, a jogi szabályozás nem más, mint az egységes nemzeti akaratot kifejező politikai többség, centrális erőtér instrumentuma. A jog ilyen autonómiavesztése erős hagyományokkal rendelkezik, a rendszerváltás előtti korszakok domináns logikája a jog eszközjellege, sőt a szocialista normativizmus jellegadó eleme ez a szolgai szerep. Az instrumentalizmus reaktiválása így formailag könnyű, a szakmai autonómiák a rendszerváltás után csak gyengén intézményesedtek, a szakmai magatartásrendszerek kevéssé változtak. Tartalmilag azonban súlyosan diszfunkcionális, az intézmények, az ország környezete komplexebbé vált, az alkalmazkodás rugalmasságot igényel, a döntéseket monopolizáló hierarchikus rendszerek butasága és vaksága végletessé növekedett.
A jogi instrumentalizmus, a politikai eszközszerepbe kényszerítés nem csak a jogintézmények autonómiáit, a benne dolgozók szabadságait korlátozza, hanem hosszú távon biztosan nem hatékony. Az igazságszolgáltatást övező hatékonyság mantra, a központi politikai befolyás ideológiája. Ennek legátlátszóbb fogása az igazságszolgáltatás politikai vezetőinek utóbb alkotmányellenesnek bizonyult ügyáthelyezési jogosítványa és a szégyentelenül politikai jellegű ügyekben való használata. Mire az AB kiderítette, hogy az ügyek elvonása a törvényes bírótól alkotmányos jogokat sért, a bírák és az állampolgárok megtapasztalhatták a kiszolgáltatottságot. A rendszer éppen új utakon igyekszik a hatékonyság alá rendelni az autonómiákat, bírák kirendelésével, egyszerű munkafegyelmi szigorításokkal.
Egy-egy alkotmánybírósági döntés, néhány bátor bírósági határozat nem változtat a rezsim jellegén. Hogy alkotmánybíróvá tett politikusok ilyen döntésekre mutogatnak, nem változtat azon, hogy a testületbe kerülésük önmagában elég ahhoz, hogy felszámolódjon az alkotmányosság kultúrája. De segítette ezt az alkotmánybírák jelölési rendszerének többségi elvre átálítása és a személyek minősége mellett a hatáskörök csorbítása is.
A bírói kar rövid úton tapasztalhatta meg, hogy döntési autonómiáik, sőt státuszuk, valamint munkafeltételeik nem maradhatnak intaktak egy olyan rendszerben, amely nem tiszteli a hatalom megosztását. A hatalom egységének töretlen érvényesülése a parlamenti kétharmadra hivatkozással nyer folyamatosan igazolást. A törvényhozó elsődlegessége, a felhatalmazás szélessége, a többség mindenre felhatalmazást adó logikája nem egyeztethető össze a jogállami követelményekkel, amelyek a hatalom korlátozására épülnek. A jogrendszer egészének átalakítása, önmagában még a törvényhozás hiperaktivitása is, a csúcsra járatott törvénygyár is és különösen az alaptörvény előállításának abszurditása annak jele, hogy a politikai többség szabálygeneráló akarata nem ismer határokat. Ez egyaránt jelenti a szakmai határok és szempontok semmibevételét és a hatalmi korlátok áthágását.
A végeredmény csak a jogrendszer koherenciájában érezhető veszteség lehet, végső soron a normarendszer politikai nyitottsága és szakmai gyengülése. Modern demokráciákban a jogalkotás szakmai szabályai és az állami szabályozás formái, az autonómiák elismerése és a döntési szintek racionális elosztása összefüggő követelmények. A mindent egy központból vezérlő politikai akarat a katonai szerveződés logikája, a bonyolult társadalmi folyamatokat felismerni képtelen politikai elit egyetlen lehetősége. Az állam és ezzel bizonyos mértékben a társadalmi folyamatok militarizálása primitivizálással, civilizációs veszteséggel jár. Csak akkor lehet sikeres, ha a társadalom jelentős részei továbbra is menekülnek a szabadság elől.
Tehát a jogrendszer átalakításának négy éves mérlegét nem lehet értelmezni az egész, a jogon kívüli szándékok és összefüggések nélkül. A közjogi átalakítás mélységeiről részletes tudósítás olvasható Bárándy Gergely friss könyvében (Centralizált Magyarország - megtépázott jogvédelem). A lehangoló tanulság az, hogy a jogalkotást súlyos szakmai és emberi gyengeség jellemzi, az érvek, fogalmak silánysága. A rezsim tartósságának akadálya csak az lehet, ha a silányság nem találja meg méltó partnereit a végrehajtás, érvényesülés során. Minden centralizálás és militarizálás ellenére a modern társadalmaknak elkerülhetetlenül az a sorsuk, hogy komplex folyamataikat csak magas színvonalú, szakmailag megalapozott és autonómiákra épülő normaképzéssel képesek hatékonyan vezérelni.
A magyar társadalom éppen annyira maradt ki a modernné válás folyamataiból, hogy egy ilyen centralizációs kísérletnek utat engedett és éppen annyira modern mégis, hogy előbb-utóbb kitermeli a cizelláltabb eszközöket működtetni tudó elitjét is. Körülbelül ennyit érdemes mondani a jogrendszer átalakításáról.
