Megvolna még itt szinte minden, felülről nézvést demokrácia van, piacgazdaság van, szabadnapokon még szabadság is van, csak éppen a szabadnapok száma csökken, mostanság különösen vészes gyorsasággal. Van erre magyarázat, több is. Hetedik éve tart a gazdasági válság, ráadásul nálunk még a nemzetközi helyezkedési kényszerek változékony következményeivel is súlyosbítva. Sok éve egyre rosszabb hangulatban van Magyarország; negyedszázaddal ezelőtti reményeinek jó részét elveszítve, vagy/és a megelőző idők rémes kényszereire már nem emlékezve.
Csűrhetjük így is, meg úgy is, de négy évvel ezelőtt, 2010 tavaszán, átrendezésre, komoly változtatásra érett már itt szinte minden. Most, az elszámolás napjaiban viszont nem állíthatjuk, hogy a nép annak idején valóban az azóta megélt változások iránt érzett volna kielégítetlen vágyakat. De azt sem, hogy újabb keletű csalódása elérte volna már az új uraitól való megszabadulni vágyásnak azt a fokát, amelyet a holnapi választásokon többségi akarattá lesz képes átformálni. Mit is állítunk? Azt, hogy az újabb négy év semmi lényeges gondot meg nem oldott, viszont a régieket képes volt számos olyan újabb teherrel szaporítani, amely a kétharmados/áldozatos tüsténkedések nélkül bizonyosan nem kaphatott volna lábra. Nézzünk mindezek mögé, kissé részletesebben is.
Beavatkozások a tulajdoni rendbe
A tulajdonviszonyok alapvető átrendezésére bizonyára széles körben megfogalmazódó igény lappangott. A többség soha nem volt tisztában az újonnan meggazdagodottak vagyonának eredetével, s legalitásával. A többség gyanakvását rendre tovább táplálta, hogy az elmúlt két évtized egyetlen nagyobb visszhangot kiváltó gazdasági/csalási ügyének sem lett nyilvánosan átlátható következménye. (Kezdve az olaj-ügyektől, a Kulcsár Attila-homályokon át a Fenyő-gyilkosságig, s egészen a legutóbbi hetek számla-titkaiig.) Ilyen méretű össztársadalmi bizalmatlanság közepette a Fidesz különösebb kockázatok nélkül engedhette meg magának, hogy a párttal szorosabb kapcsolatot ápoló köröket átláthatatlan, ám nagyon is hatékony tulajdonosi hálózattá rendezze át.
Mindezt a felszínen be lehetett mutatni egyrészt úgy is, mint a nemzeti tulajdonosi osztály megteremtését, vagy további megerősítésének folyamatát. S ha ez az - időközben hazánkban megtelepült - külföldi tőke rovására történt, akkor még külön elismerést is le lehetett aratni. Másrészt az új hálózatok megteremtése során lehetőséget adtak a régebbi vagyonok összegyűjtőinek az átállásra, a lojalitás nyílt megvallására, s ez által a tartósnak ígérkező új rendbe történő betagolódásra is. E meglepően erőteljes és kizárólag állami/kormányzati irányítással megvalósított "tulajdonreform" a bővített újratermelést stagnálással felváltó években történt, amikor nem is lehetett mást tenni, mint a meglévő forrásokat, pozíciókat újraosztani. (Így kapott előbb-utóbb magának mindenféle intézmény "nemzeti"- jelzőt, ami elsődlegesen a Fidesz-kormánytól kapott pozícióra utalt.)
Olyan időkben, amikor nincs bővülés, csak a meglévővel lehet gazdálkodni. Illetve... az uniós források felhasználási módjaival. (Nem véletlenül, az elmúlt négy év leglátványosabb kormányzati-szerkezeti változásait éppen az uniós pénzek szétosztása körül tapasztalhattuk meg.) A közbeeső eredmény négy év nyomán az lett, hogy valóban létrejött egy - nehezen megbecsülhető nagyságrendű - erőteljes csoportosulás, amelynek minden pénzt megérne a Fidesz további hatalmon maradása.
A hatalmi szféra átrendezése
Fideszes főideológusok okfejtéséből is tudhatjuk: a sokszor bírált és nemzetközi rohamok sorozatát is túlélő politikai változtatások jórészt éppen az említett tulajdonosi változások védelméül szolgálnak. Alkotmányjogászok, újságírók, politológusok ezerszer leplezték le a két évtized alatt kiépített jogállami keretek szisztematikus lebontásának különböző lépéseit. Kezdve az új alkotmány viharos sebességű elfogadtatásától a választási rendszer nyílt és manipulatív megváltoztatásig, a hagyományosan független intézmények kormány alá rendelésétől a közmédia kormányfüggővé tételéig. Mindhiába, mert a közvélemény nagy részét mindez nem izgatta.
A magyar társadalom számára a jogállami keret nem ért annyit, hogy a védelméért nyílt konfliktusokat is merjen vállalni. A többség úgy érzi, hogy mindezen intézmények, feltételek nagyon is szorosan tapadnak a pártok egymás közötti játékteréhez, s nekik ehhez legfeljebb ugyanannyi közük van, mint a pártok általában vett létéhez. Vagyis nagyon kevés. Mindaz, ami egy vékonyabb, szakértői és civil érzékenységgel megáldott kisebbség számára komoly garanciákat jelentő intézmény, az a többség szemében nem sokban különbözik a pártok tevékenységétől. A Fidesz ezzel a közönnyel nagyon is tisztában van, s éppen ennek erejére építhette a politikai rendszert gyökereiben átalakító törekvéseinek akadálytalan keresztülvitelét.
A változtatások során a korábban már említettekhez hasonló hatékonysággal működött a "nemzeti"-trükk, vagyis, ha valamely intézmény átalakításakor sikerült az újdonságot nemzeti színű masnival átkötni, akkor már sokkal kevésbé lehettet firtatni a változás igaz értelmét. (Lásd pl. a kettős állampolgárság esetét.) Az ellenzéknek éppen e hibásan rögzült szemléleten kellett volna valamit változtatnia, ám ahogyan ezt tették, az pontosan ugyanazt a pártlogikát tükrözte, aminek következtében a többség az ellenzéki tiltakozásokat sem volt képes megkülönböztetni az általa egyébként is mély közönnyel érzékelt politikai szféra magányügyeitől. Értették ők a szavakat, amikor az ellenzék a demokrácia felszámolásáról beszélt, de maguknak úgy fordították le, hogy "most a ti szabadságotok csorbult", ám a miénk meg még meg sem érkezett.
Kultúrateremtési ábrándok
Az eredeti - meglehetősen szórványos és konkrétumokat nélkülöző - ígéretek között sem szerepelt hangsúlyosan a kulturális/szellemi szféra gyökeres átformálásának szándéka. Ezért is lepett meg nagyon sokakat az a páratlan aktivitás és vad birtoklásvágy, ahogyan az új kormányzat által szabadjára engedett kultúrcsapat tevékenykedni kezdett. Az elmúlt négy évben egyszerre szerettek volna új történelmet teremteni, s ebből tüstént újfajta oktatási doktrínát is létrehozni.
Egyszerre szerették volna a - korábban meglehetősen széles körű alkotói autonómiát élvező - kulturális műhelyeket kormányzati felügyelet alá vonni, és egyúttal új ideológiai feladatok végzésével is ellátni. Az talán nem meglepő, hogy mindeme zavaros, silány szintű és a legtöbbször provokatív módon kivitelezett akciók tucatjaihoz mindig akadt megfelelő kerényi, fekete és egyéb színű/szintű káderlegény. Az viszont nagyon is meglepő, hogy a kultúrstratégák elhitték, miszerint ebben a szférában is lehetséges hasonló erejű, hatékonyságú fordulatokat elérni, mint pl. a helyi közigazgatás felforgatásában.
Elegendő lesz összevonni, megszorítani, pénzt elvenni, pénzt adni, leváltani, kinevezni, és máris készen áll az Új Kultúra anyaszentegyháza. Nem tudták, nem is sejtették, hogy egy zavaros, ellentmondásos törmelékek tucatjából összetákolt és reflektálhatatlan szubkultúra még állami parancsra sem képes hatékonyan működni. Egy olyan társadalomban, ahol a legutóbbi forradalom szellemi következményeinek legalább húsz év adatott a mindennapivá válásához. (Szemben az egykori, októberi tizenhárom naphoz.) A szubkultúra akkor is korlátozott érvényű marad, ha állami erőszakkal terjesztik, s ennek elhárításában a magyar társadalomnak hihetetlenül finom, mondhatni évszázadok alatt élesített ösztönei képesek működésbe lépni. (Mondanánk, tetszettek volna egykoron többet moziba járni, olvasni, zenét hallgatni, akkor talán tudnának e törekvések sokszorosan korlátozott esélyeiről... de, ha többet jártak, olvastak volna, akkor talán nem is jutna ilyen őröltség az eszükbe.)
Eme bárdolatlanság leginkább a policy-típusú tevékenységekben fejeződik ki, mikor is a jogszerűség formai látszatát minden olyan esetben végső megoldásnak tekintik, amikor a társadalmi egyeztetés, meggyőzés, partner-keresés kockázatos útjai helyett a rejtett erőszakot választják. Rejtett erőszakon ez esetben a kétharmados parlamenti többség teremtette lehetőségeknek a végtelenségig való feszítését értjük. Minden jogszerűnek tűnik. Minden eljárás megfelel a formáknak. Minden az előírások szerint zajlik. Hogyan is történhetne másképpen, amikor: Mi magunk vagyunk az Eljárás. Ez lett a látszatvilág alapja. Ez lett a kétharmad-teremtette kivételes lehetőség csapdája. Mindent lehet, csak akarni kell. S akkor, mindent akarni kell. Mert akarni mindent lehet. A négy év egyik nagy tanulsága, hogy a rendszerváltás vitáin felnőtt/nevelkedett magyar társadalomnak az imént jelzett akarat-betegséggel szemben nincsenek kellően erős és hatékony gyógymódjai.
Nemzetközi elutasítás
Egy másik, nem kevésbé elgondolkodtató tanulság szerint ez a kísérlet a külső környezetében, a nemzetközi viszonyokban rendszeresen elutasítási hullámokba ütközött. Három alkalommal is - 2010/11 fordulóján, 2012 elején, valamit 2013 nyár elején - kénytelen volt a kormányzati vezérkar egyszerre szembesülni a külföldi befektetői bizalom megroppanásával, a diplomáciai elszigetelődés kellemetlen következményeivel, a nemzetközi/nyugati média kritikáival, az uniós és egyéb nemzetközi szervezetek vezető testületeinek (olykor már szavazatokban is megmutatkozó) elmarasztalásaival, valamint a hazánkkal foglalatoskodó szakértői grémiumok bírálataival.
A hivatalos válasz valamennyi alkalommal a megszokott - amúgy megszokhatatlanul képmutató - kurucos elutasítás volt, amelyről persze minden érintett fél tudta, hogy az leginkább hazai használatra érvényes hősködés. Az informális reagálások között már sokkal gyakrabban viselkedett a magyar kormányzat kompromisszum-késznek, s idővel ennek is le tudta aratni a jutalmát, bár a hazai közvélemény legtöbbször csak magának a jutalomnak az erősen eltúlzott tényeiről értesülhetett. Mindenesetre, e négy évben csak a külső korlátok működtek hatékonyan.
A végső mérleghez
Hogyan minősíthető az elmúlt négy év az 1989 óta megtett negyedszázados fejlődés tükrében? Orbán Viktor reprezentatív beszédeiben előszeretettel tartja olyan, új rendszert teremtő kísérletnek, amelynek kimondva is történelmi jelentősége lenne. Amely lezárná a megelőző két évtizedet, s egyúttal egy új rendszer kezdetét jelentené. Valószínűleg így hiszi.
A kevésbé elfogult szemlélő kénytelen ezt a pózt egybevetni részben az eredeti ígéretekkel, tervekkel, várakozásokkal, részben pedig a négy év legfontosabb döntéseivel. S a döntések azon következményeivel is, amelyekkel e hatalom nem nagyon szokott számot vetni. Ebben az összefüggésben pedig nem lehet új rendszerről beszélni, legfeljebb csak álmodozni. A 2010-2014 között történtekkel az a legfőbb gond, hogy nem voltak képes érdemben korrigálni a megelőző húsz év legnagyobb problémáit, hanem a meglévő hiányosságok, konfliktusok újabbakkal szaporodtak.
Sem a gazdaságban, sem a társadalomszerkezetben, sem a politikai/hatalmi szférában, sem pedig a szellemi, termelési szférában nem hoztak létre olyan biztos, hosszabb távon teherbíró alrendszer-alapokat, amelyek a szűkebb Fidesz-eliteken túl mások számára is működtethetőek lennének. Amit 2010 áprilisa után Orbán Viktor létrehozott, az még nem rendszer. De benne van a lehetőség, hogy azzá váljon... Ha további felhatalmazást kap, akkor kísérlete tényleg rendszerré, méghozzá zsákutcás rendszerré válna, hisz a magyar társadalom rosszabb, használhatatlanabb és legkevésbé előre vivő vonásaiból kovácsolódna össze.
Az elmúlt négy év egyik alapvető tanulsága, hogy óriási veszélyekkel jár az egész politikai rendszer jövőjére nézve, ha az ellenzék széttagolt, gyönge és szervezetlen. A Fidesz viszont mindennek az ellenkezője, mert erős egységes, jól szervezett és kézben tartott politikai képződmény. Ezért a hazai jövő egyik legbiztosabb záloga az lenne, ha 2014 áprilisa után a Fidesz képviselhetné az ellenzéket.
