Az 1904. április 8-án Londonban Lord Lansdowne brit és Théophile Delcassé francia külügyminiszter által aláírt megállapodás-sorozat valójában gyarmati osztozkodásnak indult, hat évvel azután, hogy a szudáni Fashodánál kis híján fegyveres konfliktus alakult ki a Felső Nílus körüli területeket egyaránt magáénak tekintő francia és brit hadsereg között. A megállapodás értelmében Franciaország a továbbiakban „nem akadályozta” az egyiptomi brit akciókat, miként Nagy-Britannia is elismerte Franciaországnak azon jogát, hogy „fenntartsa a rendet Marokkóban”. Kölcsönösen biztosították egymás átkelését a Szuezi-csatornán – ezáltal lépett a gyakorlatban életbe a 1888-as konstantinápolyi egyezmény, amelynek aláírója között ott volt a Német Császárság, a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia is – egyezkedtek továbbá több nyugat-afrikai gyarmat határáról, valamint a sziámi (thaiföldi) érdekszférák elkülönítéséről. Egyúttal megállapodtak arról, hogy diplomáciai segítséget nyújtanak egymásnak, amennyiben a nemzetközi helyzet ezt a nevezett térségekben megköveteli. Erre alig egy év múlva már szükség is volt, mert 1915 márciusában II. Vilmos német császár nyíltan biztosította támogatásáról a marokkói szultánt a két gyarmatosítóval szemben. A konfliktust végül az algecirasi nemzetközi konferencián sikerült elsimítani. Az eredeti megállapodásban azonban még nem volt szó konkrét katonai együttműködésről.
Az „egyetértés” nem kevésbé fontos oka éppen Németország volt, amely – miután az egységes birodalom csak 1871-ben született meg – kimaradt a világ felosztásából, és az akkori két legnagyobb gyarmatosító jobbnak látta inkább összefogni, hogy megvédjék saját érdekeiket a világ legerősebb hadseregét felépítő, egyre agresszívebbnek mutatkozó császársággal és szövetségeseivel szemben. Németország már 1879-ben szövetséget kötött a globális osztozkodásból szintén kimaradt Monarchiával, majd 1883-ban a szintén „friss” Olaszország csatlakozásával létrejött a Hármas Szövetség. Egyúttal mind Nagy-Britannia, mind Franciaország ki akart lépni korábbi elszigeteltségéből, amely a szigetország részéről önként vállalt szerep volt a „kontinentális” eseményekkel szemben, Franciaország pedig magára maradt a porosz-francia háborút követően. A szövetség hamarosan tovább bővült: 1907-ben a szentpétervári orosz-brit szerződéssel a cári birodalom is felsorakozott a német vezetésű „központi hatalmak” ellen, mintegy „bekerítve” azokat. Az európai feszültség a balkáni konfliktusokkal egyre nőtt, majd miután az 1914. június 28-án a szerb nacionalista merénylő Gavrilo Princip lelőtte Habsburg Ferenc Ferdinánd trónörököst és ennek ürügyén kitört a háború, az antant-hatalmaknál azonnal mozgósítást rendeltek el.
A szövetség, a világháborúba 1917-ben belépett Egyesült Államok, az 1915-ben átállt Olaszország, Románia, Szerbia, Montenegró, Belgium és Portugália közreműködésével több mint négy évig tartó vérfürdőben legyőzte a központi hatalmakat, majd az azt követő békeszerződések sorozatával átszabta Európát, egyszer s mindenkorra megváltoztatva a kontinens és a világ történelmének menetét. Magyarországon a trianoni békediktátum óta különösen kellemetlenül cseng az „antant” név. Közben beavatkoztak az orosz polgárháborúba is a bolsevik-ellenes „fehérek” oldalán.
Ezt követően az antant gyakorlatilag megszűnt, bár a brit-francia összefogás új értelmet nyert a második világháború idején a fasizmus elleni harcban. A Charles De Gaulle tábornok vezette „Szabad Franciaország” fegyveres ellenállás főhadiszállása is Londonban volt. A háború után aztán a szövetségesek viszonya megromlott, nem utolsósorban azért, mert a britek megpróbálták „félretenni” az ambiciózus De Gaulle-t, aki ezt soha nem bocsátotta meg nekik. (Bosszúból egy évtizeden át akadályozta, hogy Nagy-Britannia belépjen a Közös Piacba).
E harag azonban már a múlté, még akkor is, ha nézeteltérések ma is akadnak bőven, politikai és gazdasági kérdésekben egyaránt. Az „egyetértést” talán semmi sem pecsételte meg látványosabban, mint a La Manche-csatorna alatt húzódó „Csalagút”, de közösen készült a Concorde szuperszonikus utasszállító repülőgép is. 2004-ben, az „entente cordiale” 100. évfordulóján II. Erzsébet angol királynő Párizsba, Jacques Chirac francia államfő pedig Londonba látogatott. Azért angolul még mindig „french leavingnek” mondják azt, amit mi – a franciákkal együtt – úgy mondunk, hogy „angolosan távozni.”