Az elmúlt négy év szimbolikus politikai megnyilvánulásai nagyrészt akörül forogtak, hogy miként sajátította el a konzervatív jobboldal a Jobbik retorikáját, ezzel utat nyitva annak további népszerűsége felé. Ennek az időszaknak a politikai ideológiája a kulturális piacon "termelőerővé" nevezett ki egyes alkotókat - Tormay Cécile-től Wass Albertig -, megteremtette a maga giccsiparát, beleértve az öltözködési kultúrát, a zene több formáját a magyar nótától a rockzenekarokig, s eközben az alkotmányosság intézményének leépülése mellett megjelentek a mindennapi életben olyan jelenségek, amelyek ellen a közember szinte képtelen védekezni, hiszen azok mintegy "szembejönnek" vele.
E hatalom megszületése, azaz már a 2010-es választások óta kötődött a Horthy-korszak újraértelmezéséhez, sőt, kimondva-kimondatlanul valamiféle követendő példának igyekezett feltüntetni azt. Már korábban voltak olyanok, akik Orbán Viktor személyét populáris hősként, "nemzet egyesítőként" igyekeztek beállítani, olyannak, aki Bethlen és/vagy Horthy személyének egyszerre veszélyes és egyszerre romantikus "reinkarnációja". E populáris hős sajátja, legalábbis hívei szerint, hogy jól alkalmazza korunk autoriter és szakralizált beszédmódját. Sőt, magának e beszédmódnak a megkonstruálásában is részt vesz, gondoljunk csak az egyik emlékezetes kijelentésére: "Fújjátok meg a kürtöket, holnap reggel indulunk."
A jobboldal politikai megnyilatkozásaiban a Horthy-korszak megítélésekor állandóan visszautalták a történteket a kultúratudományok kereteibe, miközben a tárgyalt időszak eszköztárát a közélet minden szférájába beépítették, elsajátították gesztusait. A jobboldali történészek feladata ebben a kérdésben nem más, mint objektivitásba burkolni szemléletük pártosságát, miközben állandóan újratermelnek bizonyos politikai álláspontokat anélkül, hogy reflektálnának saját fogalomkészletükre. A legotrombább és legveszélyesebb politikai tettük kulturális értelemben az, hogy a 'nemzet' fogalmát többé nem változó, statikus, szűk, és kisajátított valaminek értelmezik, amelybe nem tartoznak bele nézetük szerint az általuk láthatatlanná akart tenni identitások.
A hajléktalanok, a zsidó származásúak, a romák. Erős a hárítás retorikája, vagyis, hogy nem akarnak tudomást venni rendre arról a tényről, hogy a Horthy-korszak már megszületése első pillanatától a hegemón és rasszista politika kiépítője volt. Ebben a szimbolikus politikai küzdelemben a Jobbik ahelyett, hogy végül elvesztette volna szavazati bázisát, és elértéktelenedett volna, csak javultak pozíciói, és úgy látszik, hogy az általuk képviselt eszméket lassan nem kell szalonképessé tenni, hanem nyíltan felvállalhatóak a politikai hadszíntéren.
Tehették mindezt annak a történettudományi diskurzusnak a segítségével, amely a kortárs politikai stratégia részévé tette a Horthy-korszak egyes elemeit, és meghatározta cselekvésük mikéntjét. A "magyar eszme", mint olyan, lassan behatolt a multinacionális cégek világába is, amelyek igyekeztek nacionalizálni magukat, a kurzus kiszolgálóiként a magyarnál is magyarabbak látszani. A Hazatérés Templománál történteket, vagy a Szabadság térre tervezett emlékmű ügyét nem szabad különválasztani a fent vázolt folyamatoktól, a magyar református egyháznak a Horthy-korszakban betöltött szerepétől, vagy a magyarságnak már a deportálások előtt meginduló kisebbségi politikájától sem.
A Horthy-kultusz újraértelmezésének egyes elemei már korábban felbukkantak az Antall-kormány idején, de maga a Horthy-rendszer intézkedései aligha állhatnak meg előttünk kritika nélkül. Ha csak a történelmi tényekhez ragaszkodnánk, aligha lehetne idealizálni a zsidók megmentésén fáradozó író(nő)k szerepét, akik egyébként maguk is tevékenyen részt vettek az ellenséges "zsidógyártásban", Klebelsberg tevékenységét sem lehetne olyan idealisztikusan lefesteni, hogy azt az egész pedagógus társadalom elé példaként kellene állítani. Politikai értelemben nem lehet megbocsátani az olyan rezsimnek, amely már megalakulása elején a baloldali újságíró(k) likvidálására készült.
A 21. században nem lehet egy ilyen kurzust példaképnek tekinteni. Mert mi más lehet az eredménye, mint amit nap mint nap tapasztalunk: a kormány a "nemzeti együttműködés" nevében küldi gazdasági, és politikai emigrációba emberek sokaságát. A Horthy-korszakot restaurálni szándékozó kormány regnálásának első négy évében hivatalosan nagyon kevés civil gondolatnak adott helyett, nem vette figyelembe a társadalom sokféleségét sem. Lehet a letűnt múltba révedni, vagy korunk korszerű demokráciáinak példáját követni. Korlátozni az emberek jogait, a sajtószabadságot, vagy kiállni mondjuk a nők egyenjogúsága, az oktatás szabadsága mellett.
